Gaál Péter: Juj

„Már csak egy milliárd (sic!) év van hátra a légkör oxigén tartalékából.” A 168 óra is írhat hülyeségeket, rossz helyesírással, jó, nem most, hanem három hónapja.

Csak azért jegyzem meg, mert ez is az ijesztgetés vonala, ráadásul a végtelenül ostoba újságolvasóknak (az újságolvasók közül a végtelenül ostobáknak) címezve. Ha épp nincs szabadon kószáló kardfogú tigris (akkor még nem volt), következő jégkorszak vagy az ellenkezője: elolvadó sarki jég, még nincsenek elmosott part menti települések, sőt országok, cunamik, felrobbanó Yellowstone (ez már rég jutott a média eszébe), Godzilla, Bigfoot, Yeti, Mátrai Fanyűvő, Hany Istók, Nessie, hatodik típusú (konfrontációs) találkozások, Jozin a mocsárból, jó lesz ez is. „Lélegezzen, amíg lehet.”

Ezt a címet találta adni az Index után megírt cikkének Anonymus.

Ó, te szentséges Úristen.

Hogy egymilliárd év múlva. Lélegezzen. Maga. Persze nem maga, maga most él, de majd aki akkor él, vagy ahelyett maga. Maga most, mert ő akkor már nem fog tudni. Szögény, mondaná Matula bácsi.

De hol lesz addigra Matula bácsi.

Mert hát kétmilliárd (!) év múlva az óceánokat is elpárologtatja a felforrósodó és táguló Nap, mondja a bédekker. Juj, kiált fel az egyszeri kislány, miközben egészen másra gondol. Akkor meleg lesz, ugye?

Meleg.

De az minket, embereket aligha érint már. Meg a többi sem. Tudják, miféle szerzetek éltek egymilliárd évvel ezelőtt? Ostoros egysejtűek. Még csak férgek, puhatestűek vagy rovarok sem. És ez a szerencsétlen újságíró azt hiszi, vagy azt akarja sugallani, hogy mi még ugyanennyi ideig kitartunk? Ezzel a hatványozottan gyorsuló (emlékezzenek a kritikus tömegre, ahol a „tömeg” egy matematikai értéket jelent), exponenciálisan önsorsrontó tempóval száz év is kolosszális teljesítmény lesz. Ha példát szeretnének, gondoljanak a technikára, szűkebben a számítástechnikára. Még egy medveállatka is bajban lesz, nem egymilliárd, hanem pár száz millió év múlva is.

A nagy deoxigenizáció. Már csak ennyi idő van hátra, ameddig elfogy az oxigéntartalék (sic!). Mintha bazi sok oxigénnel kezdődött volna, ami azóta csak fogy és fogy. Ezt persze a cikk sem állítja, csak az említett olvasó értelmezi majd így. Termelni senki nem termel oxigént, fogja mondani, én se, a Szabó bácsi se, az is csak szívogat a kórházban, jaj, mi lesz így velünk? Velünk, jelesül vele. Mintha örökké élne. És tulajdonképpen ezért írtam ezt az apróságot. Mert nem él örökké. Én se, Önök se. Már Buddha feltette a kérdést, nem, nem tett föl semmit, hanem a hagyomány szerint kijelentette: „azt hiszed, van időd”.

Hát nincs, de a legtöbb ember mégis úgy él, mintha sose lenne vége. „Amikor bekövetkezik, az eseménysor a földi élet végét jelenti, az emberiséget is beleértve, bár ha minden jól megy, az emberek ekkorra már más bolygókra költöznek.”

He?

Sose halunk meg. Ha mégsem költözünk, akkor legfeljebb szaunázunk egy kicsit. Nedves gőz, utána száraz. Előtte megtanulunk kopoltyúval lélegezni, mint Alekszandr Romanovics Beljajev (csoda, hogy ezzel a névvel túlélte a sztálini tisztogatásokat, ha Hitlert és a megszállást már nem is élte túl) regényében Salvator professzor gyermeke, Ichtiander. Furi lesz, hogy ismét az egyszeri kislányhoz forduljak, mi lesz akkor az orrunkkal?

Juj.