Szele Tamás: A flamingók forradalma

A héten kitört a flamingók forradalma Albániában, bár nem fogalmaznék annyira radikálisan, mint a Chatham House idevágó tanulmánya, melyet az alábbiakban ismertetek majd – szó sincs valódi, véres forradalomról, de tömeges tiltakozásokról annál inkább, és ezeknek a jelképei a tüntetők által mindenhová magukkal vitt felfújható flamingók, amik jelzik, hogy az események a környezetvédelem körül zajlanak.

Tirana utcáit tehát ellepték a flamingók, a környezetvédők és a tüntetők. Azért gyűltek össze, hogy tiltakozzanak Donald Trump elnök veje, Jared Kushner azon terve ellen, miszerint luxus üdülőkomplexumokat építene a nagyrészt érintetlen albániai Sazan-szigeten és a Vlora közelében fekvő Zvërnec-partvidéken. A területen flamingók, több mint 200 vándormadárfaj, mediterrán barátfókák és tengeri teknősök élnek. A tüntetések több napig tartottak, és nemzetközi szinten is elterjedtek: Londonban és más európai fővárosokban is tüntetésekről számoltak be.

Különösnek tűnhet, hogy egy, Albánia viszonylag távoli részén épülő üdülőterületre vonatkozó tervek ilyen tiltakozást és nemzetközi figyelmet váltottak ki. Bizonyos mértékben Kushner szerepe okolható ezért – ahogyan azt Edi Rama albán miniszterelnök is állította, amikor a projektet védte.

De az „Albánia nem eladó” jelszóval zajló tüntetések egy szélesebb körű kérdést vetnek fel: egy ország környezetének és természeti örökségének mekkora részét szabad feláldozni a gazdasági növekedés nevében?

Ez a kérdés új sürgősséget nyer egy olyan korszakban, amelyet a klímaváltozás, a biológiai sokféleség csökkenése és a szennyezés hármas, globális krízise jellemez. A partvidékekkel, az erdőkkel és az édesvízi ökoszisztémákkal kapcsolatos döntések már nem csupán belföldi kérdések. Egyre inkább arról van szó, hogy a kormányok miképpen tudják összeegyeztetni a fejlesztési igényeket azokkal az ökológiai korlátokkal, amelyeket egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni.

Így az, amit egykor rutinszerű külföldi befektetési projektnek tekintettek, a szuverenitásról, a környezetvédelemről és a geopolitikai orientációról szóló viták gyújtópontjává vált.

Az albán kormány dilemmája

Rama kormánya számára nyilvánvalóan vonzó egy ilyen projekt, amelyet katari és helyi befektetők is támogatnak. Albánia évtizedek óta próbálja megszerezni azt a fajta közvetlen külföldi befektetést, amelyet a gazdagabb európai államok gyakran természetesnek vesznek.

Az albán természetvédelmi területekről szóló törvény 2024-es, meglehetősen ellentmondásos módosításai megnyitották az utat a turizmus fejlesztése előtt, lehetővé téve egy olyan szektor további bővülését, amelynek mérete az elmúlt évtizedben már amúgy is több mint megháromszorozódott. A nagyszabású turisztikai fejlesztések munkahelyeket, infrastrukturális fejlesztéseket, adóbevételeket és nemzetközi ismertséget ígérnek. A globális versenyben ezek azt is jelzik, hogy egy ország „nyitott az üzletre”.

Ebben az értelemben a javasolt fejlesztés pontosan azt a fajta megújító befektetést képviseli, amelynek megszerzéséért a globális Dél számos kormánya és Európa perifériájának egyes részei versengenek.

Hasonló projektek például az egyiptomi Vörös-tengeri régió nagyszabású part menti turisztikai fejlesztései és a montenegrói Adria-parton megvalósuló jelentős üdülő- és infrastrukturális beruházások. Mindkettőt úgy hirdették, mint munkahelyteremtő, devizabevételt és regionális növekedést hozó megoldást. Montenegró esetében az EU-csatlakozás is kulcsfontosságú célja ezeknek.

Ugyanakkor éppen azok a jellemzők, amelyek Albániát vonzóvá teszik a befektetők számára, szolgálnak alapul a hazai és nemzetközi ellenállásnak is.

Az ország viszonylag fejletlen partvidéke, gazdag biodiverzitása és ökológiai sokszínűsége nem csupán esztétikai értéket jelent. Ezek olyan funkcionális ökoszisztémák, amelyek támogatják a halászatot, védelmet nyújtanak a partvidéki erózió ellen, szén-dioxidot kötnek meg, és elősegítik az éghajlati ellenálló képességet egy olyan régióban, amely máris szenved a globális felmelegedéstől, a vízhiánytól és a szélsőséges időjárási jelenségektől.

Más szavakkal, nem csupán a földhasználat a tét, hanem a kritikus ökoszisztémák integritása is.

Fejlődés, természetvédelem és a bolygót érintő hármas válság

A Földközi-tengeren és azon túl az ökoszisztémákra egyre nagyobb nyomás nehezedik az élőhelyek fragmentációja, a tengeri környezet állapotának romlása, a környezetszennyezés és az éghajlati változások miatti stressz miatt. A tengervíz hőmérsékletének emelkedése megváltoztatja a tengeri biodiverzitást. A part menti erózió mind a természeti, mind az emberi hatások miatt gyorsul. Ugyanakkor a turizmus, az urbanizáció és a globális beruházások miatt tovább növekszik a föld, a víz és az infrastruktúra iránti igény.

A kérdés már nem az, hogy a természetnek van-e gazdasági értéke, hanem az, hogy lehet-e azt rövid távú pénzügyi nyereséggé alakítani anélkül, hogy megbontanánk azt a hosszú távú ökológiai alapot, amelyen ez az érték nyugszik.

A geopolitikai megközelítés

Albánia dilemmáját azonban nem lehet kizárólag a gazdaság vagy a környezetpolitika szemszögéből megérteni.

Az ország stratégiailag összetett helyzetben van. NATO-tagként és EU-tagjelöltként beágyazódott a nyugati biztonsági struktúrákba, de egyelőre az EU gazdasági és szabályozási keretein kívül maradt. Mélyebb integrációt keres Európával, miközben megpróbálja fenntartani szoros kapcsolatait az Egyesült Államokkal.

Ez a kettős orientáció az ország környezetvédelmi politikáját a geopolitikai dinamikába ágyazza, mivel a befektetésekhez való hozzáférés, a kereskedelmi kapcsolatok és a nemzetközi hitelesség egyre inkább attól függ, hogy az államok hogyan kezelik – vagy éppen nem kezelik – az éghajlati kockázatokat, hogyan védik a biológiai sokféleséget és hogyan szabályozzák a természeti erőforrások felhasználását.

Ugyanakkor ez bonyolítja a környezetvédelmi kormányzásról és a természeti erőforrások kezelése feletti szuverenitásról szóló belföldi vitákat. A „flamingó-forradalom” ezt jól illusztrálja; a tüntetők megkérdőjelezték a fejlesztés környezeti következményeit. De elégedetlenek a döntéshozatali folyamat átláthatóságával is, valamint azzal, hogy a külföldi befektetők milyen mértékben hatnak Albánia természeti örökségére.

Az albán tengerpart egy szakaszát érintő vita tehát végső soron nem egyetlen fejlesztési projektről szól. Hanem az ország fejlesztési modelljének alakulásáról az ökológiai korlátok és a geopolitikai verseny feltételei között. Arról is szól, hogy ki dönti el, hogyan használják fel a stratégiai jelentőségű természeti erőforrásokat, és kinek az érdekében folyik a fejlesztés.

A gazdasági növekedés, a környezetvédelem és a stratégiai együttműködés mind legitim nemzeti célok. A nehézség akkor merül fel, amikor az egyik elérése veszélyezteti a többit. Ez a hármas globális válság legfőbb dilemmája: a környezet romlása nem igazán a fejlesztés mellékhatása, hanem annak hosszú távú életképességét korlátozó tényező.

A tüntetők azt kérdezik, hogy egyes helyek maradjanak-e a fejlesztők által elérhetetlenek. A kormány azt kérdezi, hogyan prosperálhat egy ország, ha elutasítja a gazdaságot potenciálisan megújító beruházásokat. Egyik kérdés sem ésszerűtlen.

Albánia – és sok hasonló helyzetben lévő ország – számára az a probléma, hogy a válaszok ma a gazdaság, az ökológia és a geopolitika metszéspontjába kerültek, ahol a kompromisszumok elkerülhetetlenek és a hatások egyre inkább visszafordíthatatlanok.

A helyes politikai következtetés nem a beruházások elutasítása, hanem azok tudatosabb szabályozása volna. Ehhez szükség van a független környezeti és társadalmi hatástanulmányok támogatására. Mi több, biztosítani kell az érintett közösségek érdemi részvételét a döntéshozatalban. Emellett egyértelmű nemzeti területrendezési keretekre van szükség, amelyek meghatározzák azokat a régiókat, ahol nem szabad nagy környezeti hatással járó fejlesztéseket végrehajtani.

Ezek a biztosítékok nem új keletűek. Az olyan intézmények, mint az OECD és a Világbank már régóta elismerik őket a fenntartható és társadalmi szempontból is legitim fejlődés előfeltételeiként.

Az Albániában kibontakozóhoz hasonló viták azt mutatják, hogy a legfontosabb feladat nem a szabványok kidolgozása, hanem annak biztosítása, hogy azokat szigorúan és következetesen alkalmazzák, még akkor is, ha hatalmas gazdasági és politikai érdekek forognak kockán.

A sürgető kérdés tehát már nem az, hogy az országok megengedhetik-e maguknak a természet védelmét. Hanem az, hogy megengedhetik-e maguknak, hogy ne tegyék.

A helyzet tehát nem is olyan egyszerű – én mindenesetre a flamingókkal vagyok.

Szele Tamás