Szele Tamás: A Puskin-banda bukása

Sokféle bűnügyről írtam már életemben, de kevés volt annyira titokzatos, mint az, amit ma fogok bemutatni: abban, hogy bűncselekmények történtek, teljesen biztosak lehetünk, de arról, hogy mi volt az okuk, és hová kerültek az ellopott értékek, semmit sem tudni. Mindenesetre különös az eset és nagyon jellemző, hogy Oroszországnak sok köze van hozzá.

Kezdjük azzal, hogy oroszok, konkrétan orosz szerzők nélkül sor sem kerülhetett volna az ügyre, melyet a The New York Times nyomán mutatok be. De lássuk, miről is van szó. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Ezen a héten egy párizsi tárgyalóteremben írják egy monstre nemzetközi könyvlopási ügy legújabb fejezetét. A bűncselekmény-sorozat következtében Európa legnevesebb könyvtáraiból több mint 170 ritka orosz irodalmi művet loptak el.

A történet főszereplője Alekszandr Puskin, a 19. századi költő és regényíró, akit a modern orosz irodalom atyjának tartanak. A lopások többsége az ő műveinek első vagy ritka kiadásait célozta meg – összesen közel 3 millió dollár értékben – Csehország, Észtország, Franciaország, Finnország, Németország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország és Svájc könyvtáraiból lopták el a köteteit.*

*Az mindenképpen jelent valami, hogy Puskin a lopások fő célpontja – ennek vagy ízlésbeli, vagy egyenesen politikai okai lehetnek, mint azt rövidesen meglátjuk.

A többi szereplőnek kevésbé irodalmi, inkább bűnügyi, alvilági a háttere. Hat grúz vádlottról van szó, akik most álltak bíróság elé – a francia hatóságok többségüknek anonimitást biztosítottak – összeesküvés és lopás vádjával.

Az európai bűnüldöző hatóságok úgy vélik, hogy a vádlottak egy szélesebb körű hálózat tagjai, amely családtagjaikból és társaikból áll, akik körülbelül két éven át buszokkal utazták be Európát, hamis személyazonosságot és hamisított könyvtári belépőket használva. Ritka, orosz nyelvű kéziratokat és köteteket kerestek, hogy tanulmányozzák, lefényképezzék – és hamisítványokkal cseréljék ki őket.

A francia hatóságok azzal vádolják a szóban forgó személyeket, hogy felbecsülhetetlenül értékes kulturális és történelmi értékű ritka műalkotásokat, köztük számos Puskin-művet loptak el és összeesküvést szőttek azok megszerzésére több gyűjteményből, köztük a Francia Nemzeti Könyvtárból is. A tárgyalásukra egy 2024-es, összeurópai bűnüldöző akciót követően kerül sor, amelynek során több, a lopásokkal összefüggésbe hozható grúz állampolgárt elfogtak, és amely további körülbelül hat személy letartóztatásához vezetett.

A bűncselekmények mértéke, a megcélzott könyvtárak jelentősége és a gyanúsítottak szinte kizárólagos fókuszálása megdöbbentette a könyvtárosokat, a könyvbarátokat és az ügyészeket egyaránt. A nyomozás „Puskin-hadművelet” néven vált ismertté.

Az Európai Unió bűnüldöző szerve, a Büntetőjogi Együttműködési Ügynökség szerint a tolvajok különböző háttértörténeteket használtak fel, és különféle indokokat adtak arra, miért érdeklik őket a ritka orosz könyvek. Gyakran párban dolgoztak: az egyikük elterelte a könyvtárosok figyelmét, míg a másik – általában többszöri látogatás után – kicserélte az eredeti művet egy másolatra.

A lopások 2022 tavaszán kezdődtek, röviddel Oroszország Ukrajna elleni inváziója után, amelynek során Oroszország vezetői többek között Puskinra hivatkoztak, hogy népszerűsítsék mind a háborújukat, mind a kultúrájukat.*

*Itt mindenképpen meg kell állnunk egy pillanatra, mert ez a mozzanat egy régi vitát elevenít fel. Az világos, hogy az 1837-ben, párbajban elhunyt költőnek nincs befolyása a jelenkor harci cselekményeire, de sajnos tényleg felhasználták az orosz nacionalista propaganda céljaira. Egészen pontosan az „Oroszország rágalmazóihoz” című, 1831–es versét használták fel, ami bizony mai szemmel nézve tényleg nagyorosz, birodalmi propagandaként hat, idézek is belőle Soproni András fordításában:

„Ti hitvány szónokok, miért zajongtok újra?
Mért szórtok átkokat vadul orosz honunkra?
Mi háborgat vajon? A litván lázadás?
Ugyan! A szlávoké e pör, csak szláv akarja.
Ez ősi belviszályt, mit sors vetett a latra,
Mi döntjük el magunk, helyettünk senki más.

Évszázadok teltek, mióta
E törzsek testvérharca dúl;
Ahogy a hadszerencse hozta,
hol ez, hol az maradt alul.
Ki lesz a győztese e harcnak?
Hiú polyák, vagy hű orosz?
A tét: a szláv folyók orosz tengerbe tartnak,
Vagy elapad, kiszáradoz.”

Ez bizony elég rosszul hangzik, azt mondaná az ember, hogy kár volt megírni, pláne olyan ember részéről, aki képes volt a Ruszlán és Ludmillára vagy az Anyeginre is. De ha megnézzük a vers keletkezésének dátumát, valamivel érthetőbbé válik a dolog. 1831-es, Puskint pedig 1826-ban hívta vissza Első Miklós a száműzetésből – de azzal a kemény feltétellel, hogy az ő személyes felügyelete alatt fog élni és dolgozni is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden, ez után született művét maga a cár atyuska cenzúrázta! Máig nem tudni, mit írt Puskin, mit húzott ki belőle Első Miklós, esetleg mit írt bele. Ezt az idézett verset pedig talán még meg is rendelhette. Ilyen az, amikor valaki aranykalitkában ír. Akármilyen szépen csillog a rács, mégiscsak rabság az. Mondhatjuk tehát, miszerint jogos, hogy az ukrán közönség mostanság nem kedveli Puskint: van rá minden okuk. Bár – hadd tegyem hozzá – az orosz misztikus nacionalizmus kialakulásában én magam bűnösebbnek gondolom Dosztojevszkijt, akit ráadásul nem is a cár cenzúrázott, hanem saját magától lett olyan, amilyen.

Akkoriban az ukránok az összes Puskin-emlékmű eltávolítását követelték hazájukból, ahol több száz utca és egyéb közterület volt elnevezve az íróról. (Puskin egy évet töltött Odesszában, miután a cár száműzte őt Szentpétervárról.) A 2022-es invázió következtében sok ukrán az orosz agresszió múltjának és jelenének szimbólumaként tekint rá.*

*Mint jeleztem is: nem véletlenül.

A lopások közel két évig folytatódtak, amíg a könyvtárosok rá nem jöttek arra a különös egybeesésre, hogy leginkább Puskin első és korai kiadású könyvei tűnnek el Európa-szerte. Értesítették a rendőrséget erről, hiszen a cselekménysorozat szervezett akciónak tűnt, amelynek célpontjai az orosz művek voltak, talán azért, hogy azokat visszaszállítsák egy igényes orosz kereskedő, a Kreml vagy mindkettő számára végzett fedett művelet részeként.

A franciaországi bűncselekmények 2023-ban történtek a lyoni École Normale Supérieure Diderot Könyvtárában, a párizsi Nyelvek és Civilizációk Egyetemi Könyvtárában, valamint a Francia Nemzeti Könyvtárban. A kulturális lopások elleni küzdelemre szakosodott rendőri egység felügyelte a francia nyomozást, együttműködve más európai ügynökségekkel.

A nyomozók szerint 2023-ban a Franciaországban bíróság elé állított vádlottak egyike, Mikheil Zamtaradze körülbelül hét hónap leforgása alatt mintegy 40 alkalommal járt a Francia Nemzeti Könyvtárban, főként Puskin műveit keresve. Azt állította, hogy a demokratikus eszmeiséget kutatja a 19. századi orosz irodalomban.*

*Volt ugyan ilyen, de azt nem orosz földön adták ki. És nem is olyan országban, ami a cári birodalomhoz tartozott.

A könyvtárosok később felfedezték, hogy kilenc darab, összesen körülbelül 750 000 dollár értékű könyvet cserélt ki másolatokra.

Tavaly Zamtaradzét több mint három év börtönbüntetésre ítélték Litvániában, ahol mintegy 700 000 dollár értékű könyvet lopott el.

Zamtaradze franciaországi társvádlottját, Beqa Tsirekidzét is elítélték már máshol hasonló bűncselekmények miatt. Észtországban körülbelül három év börtönbüntetést kapott, és Lettországban is ült börtönben könyvlopások miatt.

Tsirekidze elmondta, hogy 2008 óta kereskedik antik könyvekkel, amelyeket főként oroszoknak ad el. 2016-ban Grúziában marasztalta el a bíróság, mert egy múzeumból 20. század eleji orosz művek első kiadásait lopta el. Az ítéletet később törölték.

A vádlottak tagadják, hogy kapcsolatban állnának egymással, vagy hogy mások megbízásából cselekedtek volna. Az orosz irodalom szakértői és a nyomozók azonban úgy vélik, hogy a bűncselekmények jellege erősen utal arra, hogy egy, az ügyben jártas személy kell álljon a háttérben, aki irányítja a cselekményeket.

Hogy ki lehet ez a személy, az az egyik megoldatlan rejtély. A másik pedig az, hogy hol vannak a kötetek?*

*Ha valamiben, abban biztosak lehetünk, hogy nem a joggal haragos ukránok akarják eltüntetni Európából Puskint. Már csak azért sem, mert tudják, hogy a szerző köteteit az elmúlt majd’ kétszáz évben tízmilliószámra adták ki, talán az összes európai nyelven, és lehetetlen feladatra, ennyi kötet megsemmisítésére nem vállalkoznának.

Az orosz szolgálatok tevékenysége sem igazán valószínű, őket ugyan motiválhatná a nacionalizmus, mondhatnák, hogy „mentik a kultúrkincseiket a kollektív Nyugatról”, de nem dolgoznak ők sem ilyen ügyesen, sem ilyen szelíden, hullák szegélyeznék az útjukat.

Egy megoldás marad: kell legyen valahol a világon, akár Oroszországban, akár máshol egy dúsgazdag, bibliofil orosz oligarcha, aki első kiadású Puskinokat és Gogolokat meg Lermontovokat gyűjt. Csakhogy mindez – a lopások megszervezése miatt – nem olcsó mulatság, de valószínűleg ez a megoldás. Most csak arra kéne rájönni, hogy az orosz oligarchák közül melyik szokott egyáltalán olvasni, melyik gyűjt könyveket? Ez fogós kérdés, mert szerintem egyik sem. Illetve: a misztikus és félőrült Malofejevről el tudnám képzelni a dolgot, neki még pénze is volna rá. De még egy potenciális orgazdát nem tudnék mondani.

A gazdag orosz gyűjtők körében nagy a kereslet nemcsak Puskin, hanem Lermontov és Gogol (akinek ukrán származása szintén ellentmondásos érzelmeket keltett) műveinek korai kiadásai iránt.

„Jelenleg komoly verseny folyik az értékes darabokért” – írta Szergej Burmisztrov, az orosz Litfond aukciós ház vezetője a könyvlopásokról a Forbes magazinnak 2024-ben. A Puskin-művek, mondta, különösen nagy értékűek.

Burmisztrov azonban elutasította azt a felvetést, hogy „különleges titkosszolgálati művelet folyna az orosz könyvek Európából való kicsempészésére”. Úgy vélte, hogy a tolvajok egyszerűen csak kihasználták az „orosz klasszikusok iránti tartós keresletet” és az orosz irodalomnak szentelt európai könyvgyűjtemények biztonsági hiányosságait.

Ha elítélik őket, a vádlottakra akár 10 év börtönbüntetés is várhat.

Itt tart egyelőre a Puskin-banda titokzatos esete. A költőről meg annyit, hogy talán még egyáltalán nem írni is jobb, mint a Kremlben udvari dalnoknak lenni.

Szele Tamás