Szele Tamás: A Sárkánytrónus örökösei

Ez az írás egy több részes sorozat első fejezete, amely arról szól, hogy a világ vezető autokratái – ne szépítsük a dolgot – csúnyán öregszenek. Öregedhetnének ugyan szépen is ennyi erővel, de hát az autokrácia természetéből fakad, hogy minden potenciális utódot el kell pusztítania az uralkodónak, míg csak képes kézben tartani a hatalmat, különben vége. Kezdjük a helyzet elemzését Kínával, a Meduza írása alapján.

2025. június 15-én Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke 72 éves lett. Bár még sokáig hatalmon maradhat, Kínában és azon túl is egyre többen gondolkodnak azon, hogy miként történik majd meg a hatalomváltás ebben az óriási országban.

Hszi Csin-pingről úgy vélik, hogy megtörte a régi öröklési rendszert, amely szerint senki sem lehetett két ötéves ciklusnál tovább a Kínai Népköztársaság elnöke. Ezt az alkotmányos korlátozást egészítette ki a Kínai Kommunista Párt hagyománya, miszerint a hatalmat 10 évente adják át a következő vezetőgenerációnak.

Tény azonban, hogy ez a rendszer soha nem működött olyan zökkenőmentesen, mint ahogy azt Kínán kívül általában gondolják. Amióta a Kommunista Párt 1949-ben megnyerte a polgárháborút, az ország öt hatalomváltáson ment keresztül: Mao Ce-tungtól Hua Guo-fengig 1976-ban, majd Teng Hsziao-pingig 1981-ben, aztán Csiang Cö-minig 1989-ben, majd Hu Csing-taoig 2002-ben, végül Hszi Csin-pingig 2012-ben. A szabályozott rotációs rendszert Teng Hsziao-ping vezette be 1982-ben. De az átmenetet még ezt követően is politikai zavarok kísérték: színfalak mögötti intrikák, tisztogatások, az idősebb generáció küzdelmei pozícióik megtartásáért, és néha belháborúk is.

Tervezett generációváltásra csak egyszer került sor: Hu Csing-tao 2012-ben egyszerre mondott le minden vezetői pozícióról, és adta át a hatalmat Hszi Csin-pingnek. És már akkor is puccsról és az utcákon cirkáló harckocsikról szóló pletykák keringtek az országban – hamisak voltak ezek a mendemondák, de jelezték, hogy a feszültségek nagyon magasra csaptak.

Hszi Csin-ping gyakorlatilag eltörölte a kollektív vezetés látszatát is az országban és a pártban – a KNK jelentősen eltolódott a személyi autokrácia irányába. A korrupció elleni küzdelem ürügyén nagy tisztogatást hajtott végre a pártelitben, megreformálta a hadsereget, növelte az állam szerepét a gazdaságban, katonai jelenlétet épített ki a Dél-kínai-tengeren, közelebb került Oroszországhoz, és elődeinél sokkal agresszívabb külpolitikai retorikára tért át.

2018-ban „Hszi alatt” átírták a kínai alkotmányt, többek között eltörölték a kínai elnökre vonatkozó két ciklust megengedő mandátumkorlátozást. A régi rendszer szerint 2022-ben kellett volna távoznia – de Hszi Csin-ping maradt, megtartva mindhárom kulcsfontosságú tisztségét: ő a Kommunista Párt főtitkára, a Kínai Népköztársaság elnöke és a Központi Katonai Tanács (a hadsereg főparancsnoka) elnöke. Egyszerre.

A régi rendszerben az utód státusza tulajdonképpen hivatalosnak számított – a hivatalban lévő vezető utolsó ciklusában a párt és az Országos Népi Kongresszus (az ország parlamentje) által jóváhagyott helyettese volt. Most Hszi Csin-pingnek az egyszemélyes tekintélyelvű vezető klasszikus problémájával kell szembenéznie: minden valóban hozzáértő és ambiciózus utódjelölt fenyegetést jelent számára.

A kínai vezető igyekszik majd felkészíteni az utódját, de nem ad neki előre túl nagy hatalmat, nehogy elveszítse az irányítást. Hszi Csin-ping két legnagyobb hatalommal rendelkező elődje – Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping – több jelöltet is megvizsgált, mielőtt megállapodtak volna egy alkalmas személy mellett.

Ez azonban instabilitást okozott. Hua Guo-feng, Mao utódja nem tudta megtartani a hatalmat. Valójában csak két évig vezette Kínát. Ami Teng Hsziao-ping utódját illeti, régi munkatársát és reformerét, Hu Yao-bangot sokáig az utódjának tartották, de amikor a nyolcvanas évek közepén párbeszédet kezdett szorgalmazni a Kínában fellángoló tiltakozó mozgalommal, Teng Hsziao-ping lemondatta és házi őrizetbe helyezte. A tiltakozó diákok Hu Yao-bangot „az ő jelöltjüknek” tekintették, és 1989 áprilisában bekövetkezett hirtelen halála, az a tiltakozások felerősödéséhez vezetett. Az ügy a pekingi Tiananmen téren 1989. június 4-én a tüntetések brutális vérbe fojtásával ért véget.

A kínai politikai zavargások egyebek mellett az ország határain túlra is átterjedhetnek. Hszi Csin-ping megszállottja Tajvan kérdésének. A szigettel való újraegyesítést beemelte a „nagy nemzeti megfiatalítás” programjába, és utasította a hadsereget, hogy 2027-re álljon készen egy hadműveletre. Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy ez az év a „határidő”. De ha Hszi Csin-ping úgy érzi, hogy fogytán az ideje a hatalomban, akkor talán kockáztat.

Ha kudarcot vall, a Tajvan elfoglalására tett kísérlet csapást mérne a kínai vezető hírnevére. De még egy sikeres hadjáratnak is nagy ára lehet: szankciók, gazdasági elszigeteltség és a sziget elégedetlen lakossága állandó ellenőrzésének szükségessége. Ebben a forgatókönyvben, mint mindig, a hadsereg kulcsszerepet fog játszani. A hatalomváltás szempontjából a hadsereg az, amely biztosíthatja a folytonosságot, vagy éppen ellenkezőleg, növelheti a káoszt.

Ilyesmi már történt korábban is. 1979-ben Teng Hsziao-ping Hua Guo-feng végleges leváltását előkészítve, rövid, de véres háborút indított Vietnam ellen. A hadműveletet a hadsereg feletti ellenőrzés visszaszerzésére és a politikai hatalom megszilárdítására használta. Bár a hadjárat a stratégiai célok elérése szempontjából kudarcot vallott, belpolitikai téren jelzésként szolgált: a hadsereg behódolt az új vezetőnek.

Bár Kínában nem volt mostanában katonai puccs, a hadsereg mindig is a döntőbíró szerepét játszotta a pártelit közötti vitákban. A hatalmi harcokban mindig az győzött, akit a hadsereg támogatott. Ez volt a helyzet Teng Hsziao-ping és Hszi Csin-ping esetében is. Ha a párt főtitkára, a Kínai Népköztársaság elnöke és a Központi Katonai Tanács vezetője nem egy személy, akkor az ország leghatalmasabb személyének azt tekintik, aki ez utóbbi pozíciót tölti be.

Hszi Csin-pingnek egyelőre nincs nyilvánvaló vagy megnevezhető utódja. A Politbüró Állandó Bizottságának valamennyi tagja vagy túl idős, vagy nincs megfelelő tapasztalata. Li Qiang, a jelenlegi miniszterelnök egy esetleges hatalomátvétel idején már szintén a 70-es éveiben fog járni. Cai Qi, aki a párttitkárságot vezeti, csak néhány évvel fiatalabb Hszi Csin-pingnél. Ding Hszüe-hsziangot is lehetséges jelöltként tartják számon, de neki nincs tartományi szintű vezetői tapasztalata. A többiek – Li Xi, Wang Huning és Zhao Leji – szintén idősebbek.

A Politbüro fiatalabb tagjai, mint például Csen Ji-ning (Sanghaj párttitkára) is szóba jöhetnének utódként, de nekik előbb kulcspozíciókat kellene kapniuk, hogy tapasztalatot és hitelességet szerezzenek. Ez eddig nem történt meg. A következő, 2027-es pártkongresszus adhat támpontot ezekben az ügyekben, de ha Hszi Csin-ping csak 2032-ben, egy újabb ötéves ciklus végén tervezi átadni a hatalmat, akkor vagy egy idősebb jelöltet kell választania, vagy „az utcáról” kell találnia egy figurát – kockáztatva, hogy a teljes jelenlegi elit haragját magára zúdítja.

Az ilyen választások megosztottsággal járnak: ha a politikusok egy generációja úgy érzi, hogy megkerülték, az az instabilitás forrásává válhat.

Minden egyes év, amíg nem nevezik ki az utódot, növeli a káosz valószínűségét. A legrosszabb forgatókönyv az, ha Hszi Csin-ping meghal vagy elveszíti az irányítást anélkül, hogy utódot jelölne ki. A döntést ekkor a több mint 200 tagú Központi Bizottság hozná meg, de a végeredményt a színfalak mögötti, elsősorban a hadsereggel kötött megállapodások határoznák meg. Li Ke-qiang miniszterelnököt tartják valószínű jelöltnek Hszi Csin-ping hirtelen halála esetén, de semmire sincs garancia: bármelyik, a biztonsági erők támogatását élvező tisztségviselő magához ragadhatja a kezdeményezést.

Az optimális forgatókönyv az, ha Hszi Csin-ping előre kijelöl egy utódot, átadja neki a párttitkárság vezetői posztját, majd bevonja a Katonai Tanácsba, és hagyja, hogy fokozatosan megszilárdítsa pozícióját, ahogyan Teng Hsziao-ping tette Csiang Ze-min esetében az 1980-as évek végén. Egy ilyen utódnak elég fiatalnak kell lennie ahhoz, hogy legalább egy évtizedet tölthessen a hatalomban.

A külvilág, különösen az USA számára a helyzet szoros megfigyelést igényel, de – beavatkozást semmiképpen sem. Az utódlás befolyásolására tett kísérletek csak növelni fogják a kínai hatóságok paranoiáját. Kína még mindig úgy tekint az 1989-es tüntetésekre, mint a Nyugat kísérletére a párt hatalmának megsemmisítése céljából – és minden beavatkozási kísérlet radikalizálhatja a folyamatot.

Láthatjuk tehát: Kínában – és, mint holnap bemutatom majd, Oroszországban is – maga a hierarchikus-autokratikus rendszer akadályozza meg a trónutódlásra megfelelő személy kiválasztását, hiszen aki egyáltalán a hatalom csúcsai közelébe kerülhet, az már vagy annyira idős, vagy annyira szolgalelkű, hogy teljesen alkalmatlan lenne a birodalom vezetésére.

Ilyenformán a „világ újrafelosztását” tervező lázálmok a „többpólusú világról” vagy a „Eurázsiáról” is ostobaságok: mire ezeknek akár csak töredéke is megvalósulhatna, már inkompetens vezetők kezébe kerül a „nagyhatalom” irányítása, aki csak elfecsérelheti azt, amit az elődje vérrel és vassal megszerzett. A demokráciák ebből a szempontból jobban állnak: ott ugyanis nem lehet(ne) szó az állami vezetők élethosszig tartó hatalmáról sem, az utódok kijelöléséről sem, ott választásokat tartanak. Ez ugyan a rendszer bizonyos fokú instabilitásával és az állandó célok hiányával járhat, de legalább nem garantálja a Legfőbb Vezér halála után az ország politikai és gazdasági bukását és szétesését.

Holnap Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal és az ő öregedésével foglalkozunk majd.

Szele Tamás