Szele Tamás: Melnyicsenko esszéje

Július 9-én meglepő írás látott napvilágot a The Economist hasábjain: utána elég sokáig minden, Oroszországgal foglalkozó rangosabb külpolitikai szaklap ezzel foglalkozott, amit én kissé meglepőnek éreztem, ugyanis nem láttam benne semmi újat vagy különöset. Azt hittem, tévedek, de tényleg csak a szokásos orosz kormánypárti passzív agresszivitást éreztem benne: „mi ugyan nagyon jó emberek vagyunk, akkora lelkünk van, hogy átlóg a Volgán is, de ha nem engedelmeskedik nekünk feltétlenül a Nyugat, akkor nincs más választásunk, borzalmas dolgok fognak történni, jaj, annyira sajnáljuk” stílusban.

Ezért aztán nem is foglalkoztam vele, kimaradtam a szerző körüli nemzetközi csinnadrattából, pedig még olyan állítások is elhangzottak, hogy az esszé írója, Melnyicsenko „az új Hodorkovszkij”. Mint kiderült, mégsem én tévedtem: Borisz Bondarjev a mai Moscow Timesben lerántja a leplet az írásról és kielemzi azt számunkra. Hát lássuk, mire jutott Bondarjev – megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Az Economist Andrej Melnyicsenkót „az ember, aki megváltoztathatja Oroszországot” címmel szerepeltette főoldalán. Emberünk sokat vitatott esszéje viszont inkább arról szól, hogyan lehet elérni, hogy semmi se változzon meg ebben az országban.

Ez az ember Andrej Melnyicsenko, az orosz Forbes lista nyolcadik helyezettje, az „EuroChem” és a SUEK tulajdonosa, aki Oroszország GDP-jének körülbelül egy százalékát képviseli. A magazin hatvan órányi interjút készített vele, és közzétette esszéjét Oroszország jövőjéről.

Foglaljuk össze röviden ennek tartalmát. A Nyugat számára négy forgatókönyvet vázol fel Oroszországra vonatkozóan – Európa megalázott perifériájává válik, Kína szatellitje lesz, szétesik vagy, észak-koreai jellegű erődítmény-állammá, remetekirálysággá alakul –, és mind a négyet katasztrofálisnak nyilvánítja a szerző. Csak egy alternatívát lát ezekkel a lehetőségekkel szemben: elismerni Oroszország szuverenitását. A „szuverenitás” szó 31-szer fordul elő a szövegben. Meghatározását egyszer sem adják meg. A „Putyin” név viszont egyáltalán nem fordul elő.

Egy kis elemzés

Kezdjük azzal, hogy ez a szöveg minek nem nevezhető. Nem ellenzéki kiállás, és értelmetlen lenne ezért szemrehányást tenni a szerzőnek – ő sem állítja magáról, hogy ellenzéki volna. Az életrajzi háttere ismert, és magáért beszél. 2023 szeptemberében a Financial Timesnak adott interjúban Melnyicsenko a szankciókat „hurrikánhoz hasonló természeti katasztrófának” nevezte, kijelentette, hogy „személyesen egyáltalán nem tartja magát felelősnek” a helyzetért, kijelentette, hogy mindazok a hibásak, akik „megengedték” a háborút, és hogy „nincs értelme a jóról és a rosszról beszélni, mert minden attól függ, melyik oldalról nézzük”.

Mindezek ellenére a szerző vagyona a háború alatt megduplázódott – a műtrágyaárak emelkedésének köszönhetően. Ezen felül az „EuroChem” – amelyet Melnyicsenko, miután szankciók alá került, felesége nevén trösztté alakított – ecetsavat és salétromsavat szállított a Szverdlov nevét viselő gyárba, mely Oroszország egyetlen jelentős katonai robbanóanyag-előállítója – az oktogén (HMX) és a hexogén (RDX) előállításához, amint azt a Reuters a vasúti szállítási adatok alapján megállapította. A tröszt alapítása itt egy érdekes manóvert jelent: az orosz oligarchák és a rezsim egyéb oszlopai nyugati jogi fogalmakat – trösztöket, bíróságokat, a „kontroll hiányára” való hivatkozásokat – használnak fel arra, hogy elkerüljék a felelősséget éppen azon jog alapján, amelyet maguk is aláásnak.

2023 nyarán az Állami Főügyészség megpróbálta államosítani a SIBEKO-t, de hamarosan visszatáncolt – miután, ahogyan azt maga a The Economist kiderítette, Melnyicsenko 32 milliárd rubelt adományozott a „Sirius” projektnek, amelyet személyesen Putyin támogat. 2026 áprilisában hősünk keresetet nyújtott be egy svájci bírósághoz a szankciós listákról való törlése érdekében – azzal az érveléssel, hogy nincs befolyása a Kreml katonai döntéseire. Három hónappal később jelent meg az esszéje.

A fenti adatok nem egy kompromat részei, hanem az írás kontextusához, hátteréhez tartoznak.*

*De azért érdemes tudni ezekről a részletekről, mielőtt hasra esünk Melnyicsenko előtt.

A Főügyészség SIBEKO ellen indított eljárása nem a rendszer meghibásodását jelentette – hanem annak rendes működését: emlékeztetőt arra, hogy Oroszországban ki az igazi tulajdonos. Az állam nem védte meg Melnyicsenko tulajdonát; hanem bebizonyította, hogy bármikor képes azt elkobozni – és 32 milliárd rubelt vett el azért, hogy ezúttal nem kobozta el.

Putyin Oroszországában szigorú értelemben véve nincs tulajdon – csak feltételes birtokviszony létezik, kegyből, amelyet lojalitással és időszakos befizetésekkel kell megerősíteni, és ezek összegét és időpontját egyoldalúan határozzák meg. Aki pedig egyszer kivásárolta magát a bajból, az nem biztonságba kerül, hanem a fizetési ütemtervbe: a következő eljárás csak idő és étvágy kérdése.*

*És Orbán rendszere is ilyesmi volt, csak kisebb méretekben: mindannyian ismerünk történeteket „elvett”, „elkobzott” vállalkozásokról, gyanús körülmények között elhunyt vállalkozókról.

Nem kizárt, hogy a The Economist-ban megjelent esszé éppen Melnyicsenko következő, természetben befizetett hozzájárulása: az orosz szuverenitásról szóló tézis, amelyet a legfontosabb nyugati magazin címlapjára juttattak, a Kreml számára nem csekély értékkel bír. Harmincegy alkalommal említi a „szuverenitás” szót, harminckét milliárd a visszavont perért – egymilliárd említésenként, plusz még egy milliárd ráadásként. Természetesen ez csak véletlen egybeesés, de képet ad az árfolyamról.

Ebből fakad az a belső ellentmondás, amely az egész esszé szerkezetét romba dönti.

A szerző a „szuverén Oroszországot” olyan kiszámítható szerződő félként akarja eladni a Nyugatnak, amely teljesíti kötelezettségeit, és ahol az erős állam a szerződések és a befektetések legkomolyabb garanciája. Ennek a tézisnek élő cáfolata éppen ő maga: az a személy, akinek meg kell vásárolnia saját magát és minden lehetséges módon bizonyítania kell a hatalom iránti lojalitását csupán azért, hogy megőrizhesse a vagyonából származó jövedelemre való jogosultságát, elmagyarázza a világnak, hogy egy ilyen rendszer a tulajdon megbízható garanciája. Ha ebben a rendszerben még az orosz Forbes nyolcadik helyén álló személy 20 milliárd dollárja sem élvez védelmet, akkor pontosan mit garantál ez a rendszer a külső partnereknek?*

*Nyilvánvalóan semmit, zsaroláson és rémuralmon kívül. De azt legalább garantálja.

Itt egy általános törvény érvényesül, amelyet érdemes külön megfogalmazni, mert nem csak az oligarchákat érinti: aki üzletet köt Putyinnal és rezsimjével, annak folyamatosan fizetnie kell, és az ár csak emelkedni fog. Ilyen a megállapodás természete: ha az önkényuralommal állapodsz meg, nem az eredményért fizetsz, hanem az erőszak ideiglenes elkerüléséért, és minden befizetett összeg csak erősíti a módszer működőképességét.

A Nyugat, amelynek az esszé „megállapodást” javasol, ezen elv szerint már fizetett: 2008-at a „kapcsolatok újraindításával”, 2014-et a minszki megállapodásokkal, 2015-öt pedig a szíriai „konfliktuscsökkentéssel” fizette ki. Minden megállapodás egy erőszak-szünetet fizetett meg, mindegyik szünet drágább volt, mint az előző, és 2022-ben a számla Európa nyolcvan éve legnagyobb háborújának formájában érkezett.

Melnyicsenko lényegében a saját megoldását ajánlgatja a Nyugatnak. Azt, hogy engedjünk a zsarolásnak.

Se stratégia, se tartalom

Nem lehet semmit sem a szemére hányni Melnyicsenkónak: ésszerűen játszik a saját lapjaihoz képest, nem titkolva sem álláspontját, sem érdekeit. A kérdés máshol rejlik: miért szán az egyik legtekintélyesebb nyugati magazin hatvan órát egy olyan emberre, aki szolgáltatásait egy Európával háborúzó ország kormányának nyújtja, és miért teszi címlapjára őt, mint olyan embert, aki „megváltoztathatja Oroszországot”?

A válasz kellemetlen, de egyszerű. A Nyugatnak nincs stratégiája Oroszországgal kapcsolatban – és a kialakult vákuumba természetesen bárki beszivároghat, aki legalább a stratégiai gondolkodás látszatát kelti. Melnyicsenko esszéjében ironikusan bírálja a „támogatni Ukrajnát, ameddig szükséges” alapvetést, mint olyan taktikát, amely stratégiának adja ki magát – és ebben az egyetlen pontban igaza van. „Amennyire szükséges” – de mennyire? Négy éve nincs rá válasz. A stratégia egy meghatározott cél, az ahhoz vezető út és a megvalósítás kritériumainak összessége. A Nyugat Oroszországra vonatkozó politikájában ebből semmi sem került megfogalmazásra: van egy „egyik napról a másikra kitartó” taktikája, amelyet elszántságról szóló retorikába csomagoltak.*

*Ez pedig azért van, mert a Nyugat alapvetően a békét szeretné fenntartani, ez a célja, Oroszországnak viszont az örökös hadiállapot és háború az érdeke és talán az életformája is.

Ugyanakkor Melnyicsenko maga is ugyanilyen tartalmi ürességet mutat. Sehol sem fogalmazza meg, hogy tulajdonképpen miben áll az általa leírt ellentét Oroszország és a Nyugat között. A konfliktust kizárólag metaforákkal írja le: a „felhalmozódott nyomást” emlegeti, amely „a felszínre tör”, az alapot, amely „már összeomlott”, a „mechanizmust”, amelyet a világ „elvesztett”. Miféle nyomásról van szó, honnan halmozódott fel, ki rombolta le az alapot – erről egy szót sem ejt. Az egyetlen részbeni magyarázat – „Moszkva biztonsági aggályait meghallgatták, de soha nem vették komolyan” – ugyanúgy nem kerül pontosításra, mint a „szuverenitás”: milyen aggályokról van szó? Konkrétan mijét fenyegette a Nyugat Oroszországnak – függetlenségét, gazdaságát, határait?

Harminc éven át ez a Nyugat gazdagította Oroszországot, és maga a szerző is ennek élő bizonyítéka: a tőkéje nyugati jogelvek alapján gyűlt össze, a jogait, „nyugati törvények szabályozzák nyugati gyakorlat alapján”, gyermekei „a világ legjobb egyetemein” tanulnak – ezt ő maga sorolja fel. Leírja az integráció aranykorát, és egyúttal azt állítja, hogy ez idő alatt egy kibékíthetetlen ellentét érlelődött – anélkül, hogy megnevezné annak természetét.

A hallgatás oka egyszerű: az ellentét nem Oroszország és a Nyugat között áll fenn, hanem a putyini rezsim és a Nyugat között. Ez nem területi és nem katonai, hanem kizárólag belpolitikai jellegű: a saját szabályaik szerint élő, nyitott határokkal és szabad információáramlással rendelkező országok puszta léte nem Oroszországra jelent fenyegetést, hanem az autoriter, önkényesen kinevezett és leválthatatlan hatalom modelljére, amelyben a tulajdon kegyelem, a törvény pedig az elégedetlenek elnyomásának eszköze. Ukrajna nem a NATO miatt vált ellenséggé, hanem azért, mert megmutatta, hogy létezik más út is egy olyan ország számára, amelynek közös történelmi múltja van az oroszokkal.*

*Így van, és láthatjuk: nem Oroszország létformája ezek szerint az örök háború, hanem csak az orosz zsarnokságé. Nagy kár, hogy abban az országban Moszkva megalapítása óta másféle rendszer nem volt, csakis zsarnoki.

Ezt elismerni azt jelentené, hogy az ellentétet csakis Oroszország államrendjének megváltoztatásával lehet megszüntetni, nem pedig a „szuverenitás elismerésével”. De ezt Melnyicsenko nem mondhatja ki – különben esszéjének egész pátosza azonnal elillanna.

Az esszében szereplő, meg nem határozott „szuverenitásnak” van egy párja: a „tisztelet”. A végső választás, amelyet a szerző kínál a világnak: egy olyan jövő, amelyben „a nagyhatalmak újra megtanulják tisztelni egymás szuverenitását” – vagy egy olyan, ahol mindegyik „megpróbálja a többieket irányításuk tárgyává alacsonyítani”. Olvassuk el figyelmesen: a nagyhatalmaknak javasolják, hogy tiszteljék a szuverenitást, méghozzá egymásét. A többi országnak ebben a konstrukcióban a mondat második fele jut: tárgyak lesznek, csakhogy nem mindenki irányítja őket, nem is bárki, hanem a hozzájuk rendelt nagyhatalom. Ez a befolyási övezetek világa, a nagyhatalmak koncertje – az úgynevezett „Jalta 2.0”. Jelentős a „ismét” szó is: a nagyhatalmak már kétszer „megtanulták tisztelni egymás szuverenitását”, a 19. században és 1945-ben, és az eredmény mindkét alkalommal a világ újrafelosztásának nevezték.

Az, hogy a Kreml politikai nyelvében maga a „tisztelet” szó nem az egyenlőség elismerését jelenti, hanem a közös szabályokon kívüli cselekvés jogának elismerését – vagyis a kapituláció követelését –, tiszta és világos. Ha ezt a jelentést behelyettesítjük az esszé képletébe, akkor az helyesen értelmezhető: megtanulni tisztelni Oroszország szuverenitását – azt jelenti, hogy elismerjük Oroszország jogát arra, hogy büntetlenül megszegjen bármely szabályt, bármely szerződést, amely már nem tetszik neki.

Az elit megosztottsága?

Itt válaszolni kell egy előre látható ellenvetésre: vajon az elit megosztottsága nem éppen az, amit el kell érni? Vajon az ilyen szövegek nem az „ellenkező oldalra” vezető első lépést jelentik, amelyeket ösztönözni kell ahelyett, hogy lelepleznénk?

Van különbség, és ezt világosan meg kell érteni. Először is, az átállás olyan cselekedet, amelynek ára van és visszafordíthatatlan: aki kilép az egyik táborból, azt véglegesen elveszíti azt, ahonnan eljött, és éppen ezért lehet hinni az átállóknak.

Másodszor, hozzájárulást jelent: a rendszer és erőforrásainak belső ismerete nagyon értékes a konkrét tervhez: ahhoz, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy az országban és a világban valóban megváltozzon a helyzet.

Melnyicsenko egyetlen pontot sem teljesít ezekből. Nem fizeti meg az árat az egyértelmű átállással: a háborút nem nevezi agressziónak, Putyint egyáltalán nem említi, az oroszországi vagyonát kivásárolta és sértetlenül megőrizte, lojalitását bizonyította – egyúttal a szankciók feloldásáért folytatja a huzavonát. És semmit sem kínál: az esszé egyetlen tartalma az, hogy Putyinnal az ő feltételei szerint kell megegyezni. Egy olyan ember, aki belülről tudja, hogyan működnek valójában a kivásárlások és a „feltételes birtoklás”, felbecsülhetetlen értékű információkat hozhatott volna a másik oldalnak – ehelyett a Kreml álláspontját hozta el.

És ebben a minőségében ő a puha hatalom eszköze: a Kreml tézise, amelyet egy „független, károsult üzletember” közvetített, meggyőzőbb, mint ugyanaz a tézis Lavrov szájából – amit a The Economist címlapja is bizonyított. Ezt szankciók feloldásával jutalmazni azt jelenti, hogy a Kremlnek fizetünk a jól megválasztott futárért, és egyúttal leértékeljük a valódi átállást: miért égetné fel valaki a hidakat maga mögött és kínálna konkrétumokat, ha – mint Melnyicsenkónak – igazából nem is kell semmit sem kínálnia?

Egy kellemetlen javaslat

Ebből két gyakorlati következtetés vonható le – az egyik konkrét, a másik általános.

A konkrét a főszereplőre vonatkozik, és ez nem vád, hanem ajánlat. Melnyicsenko a szankciók feloldásáért folyamodik, ezzel bizonyítva, hogy képtelen befolyásolni Oroszország politikáját. A jelenlegi szankciórendszer úgy van kialakítva, hogy ez működhet: az eszközök feloldásához vezető út a saját passzivitás bizonyításán keresztül vezet. (Érdekes, hogy ebben az esetben ez a saját szavai szerint semmire sem képes ember hogyan szándékozik „megváltoztatni Oroszországot”. Ez azonban retorikai kérdés.) Ez egy fordított ösztönző – a rendszer jutalmazza a „nekem ehhez semmi közöm” álláspontot.

A személyes szankciók helyes mechanizmusának éppen ellenkező irányba kellene terelnie az ösztönzőt: a szankciók feloldását nem ügyvédekkel kell kikönyörögni, és nem esszéírással lehet kiérdemelni, hanem ellenőrizhető, konkrét cselekedetekkel kell megvásárolni. Például nyilvánosan szakítani kell a rezsimmel; átláthatóan és szilárdan kell finanszírozni a nyugati és ukrán védelmi potenciál, valamint az orosz rezsimellenes ellenállást: szervezetet kell éptíeni, a sérültek, a politikai foglyok és az emigránsok védelme és segítése céljából, támogatni kell a független médiát – és csak ezután lehet érdemi beszélgetést folytatni a szankciók feloldásáról, a biztonsági garanciákról, a jövőbeli országszerkezetben betöltendő lehetséges szerepről, a vagyon megőrzéséről és így tovább.

Mennyibe kerülne ez? Az összeg ismert: egy eljárás visszavonásáért ez az ember 32 milliárd rubelt fizetett – vagyis ennyibe kerülnek azok a kérdések, amelyek valóban foglalkoztatják.*

*Egy Churchill-anekdota jut eszembe: Sir Winston egy estélyen diszkréten megkérdezett egy jelenlévő ladyt:
– Mylady, hajlandó lenne velem tölteni az éjszakát százezer fontért?
A lady alaposan megnézte magának: randa, kövér, whiskyszagú ember, de van pénze és hatalma...

– Igen.

– Pompás. És tíz fontért is?

– Minek néz maga engem?

– Azt, hogy micsoda, már tisztáztuk, most már csak az áron alkudozunk.

A „változások építője” szerepre való jelentkezés nyilvánosan megtörtént; a változások árlistája ismert; az ajánlatot akár holnap is elfogadhatják. Ha nem fogadják el – és nem fogják elfogadni –, akkor Melnyicsenko úr valódi szándékát illetően, hogy tényleg változtasson valamit Oroszországon, a kérdést lezártnak tekinthetjük.

Az általános következtetés a Nyugatnak szól. Melnyicsenko nem azért került a The Economist címlapjára, mert valami újat mondott, hanem azért, mert a „mit vársz Oroszországtól?” kérdésre magának a Nyugatnak sincs válasza. Amíg nincs, mások fognak válaszolni – és a saját érdekeik szerint. Ma Melnyicsenko a sztár, holnap jön a következő. Az egyetlen védelem az idegen válaszokkal szemben a saját válaszunk: a pontosan megfogalmazott cél és az egyértelmű fogalmak a siker kritériumai. Stratégia ez, nem pedig a következő csúcstalálkozóig tartó túlélésre irányuló taktika.

Összefoglalás

Végül végezzünk el egy egyszerű gyakorlatot: vonjuk ki az esszéből azt a szót, amelyre egyáltalán nem ad meghatározást (vagyis a „szuverenitást”). Mi marad? Elismerni a hódításokat, enyhíteni a nyomást, tárgyalni azokkal, akik az országot irányítják. Valójában az esszé közvetlenül idézi Moszkva feltételeit – a területek elismerését „amelyekre Oroszország most alkotmánya alapján igényt tart”, a garanciákat az orosz anyanyelvű lakosság számára, Ukrajna semlegességét –, de egy jellegzetes fenntartással: a szerző szerint ezek erre a három pontra szorítkoznak. A „leszűkített” követelések olyan területeket is magukban foglalnak, amelyeket Oroszország még katonailag sem ellenőriz, valamint Ukrajna szövetségeseitől való elfordulását követelik – vagyis ezek teljes egészében a 2022. februári követelések, amelyeket a mérsékletesség látszatának érdekében újracsomagoltak. Kapituláció, amelyet kompromisszumként tálalnak.*

*Bizony, az első belavezsai orosz-ukrán tárgyalásokon ez már mind elhangzott és azóta sem változtattak rajta. Oroszország négy és fél év alatt semmit sem engedett a követeléseiből, legfeljebb időnként átfogalmazta őket. Márpedig ha ők nem engednek, Ukrajna sem fog.

Ezt a tézist maga a Kreml is megerősítette – még a cikk megjelenésének napján. Július 9-én, miközben a The Economist a „szűkített” feltételekről szóló címlappal jelent meg, Szergej Lavrov kijelentette, hogy Oroszország addig folytatja a háborút, amíg el nem éri azokat a célokat, amelyeket Putyin 2024 júniusára tűzött ki: az ukrán csapatok kivonását a négy régió teljes területéről, beleértve azt is, amelyet Oroszországnak nem sikerült elfoglalnia, az annektálások elismerését, Ukrajna NATO-tagságáról való lemondását, a „demilitarizációt” és a „denacifikációt” – és a „jó viszony tartalékát” a Nyugattal szemben, amely „tárgyalási hajlandóságot színlel”, kimerültnek nyilvánította. Semmi sem szűkült. A különbség az esszé és a miniszter nyilatkozata között nem a tartalomban, hanem a tálalásban rejlik: Lavrov ezt Ukrajna kapitulációjának nevezi, Melnyicsenko pedig Oroszország szuverenitásának.

Ez nem új koncepció – ez a Kreml változatlan tárgyalási álláspontja.

Melnyicsenko semmit sem kínál a Nyugatnak: sem engedményeket, sem garanciákat, sem mechanizmust – az esszé teljes egészében az egyik félhez intézett követelésekből áll. A megfejtetlen „szuverenitás” kifejezés pontosan erre szolgál: ha megfejtjük, a szöveg az orosz külügyminisztérium nyilatkozatává válik. Ez tulajdonképpen el is hangzott – még aznap, július 9-én, Lavrov szájából. Csak a The Economist címlapjára nem került fel.

Végső soron tehát elmondhatjuk, hogy Melnyicsenko nem a putyini Oroszország megváltoztatója, hanem annak bábja. Oroszország pedig méltó utódja az Arany Horda államának, ahol is mindenki rabszolga volt: az összes ember a kán rabszolgája, a kán meg Tengri (később Alláh) rabszolgája. Mit ne mondjak, a kán járt jobban a saját főnökével. Aki Oroszországnak enged, maga is rabszolga lesz, inkább előbb, mint utóbb.

Szele Tamás