Szele Tamás: Állam és tudomány

Csak össze ne tévesszük az államtudománnyal. Ami egyébként szerintem határterület, de azok közül minden rendszerben a legjobban dotáltak egyike. Mindenesetre nagyon szomorú globális tendenciára hívja fel a figyelmet a Moscow Times: úgy Keleten, mint Nyugaton egyre inkább szembe kerül az államhatalom a tudománnyal és a kutatásokkal. Ezt próbálom bemutatni, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Május közepén házkutatásokat tartottak az Orosz Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében, és kihallgatták az intézet munkatársait; május végén vádat emeltek ellenük. Svetlana Meszjac, az intézet vezető kutatója és a projekt vezetője négy napra előzetes letartóztatásba került (később házi őrizetbe helyezték). Különösen súlyos csalással (a Büntető Törvénykönyv 159. cikkének 4. része) vádolják az Arisztotelész műveinek fordítására szánt projektből eltulajdonított 16 millió rubel ügyében.*

*Megjegyezném, hogy a filozófusoknak sosincs szerencséjük az autokráciákkal: 2011-ben Magyarországon is „filozófus-pert” próbált kreálni az akkor kialakuló NER, egészen pontosan Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos, azzal a váddal, hogy egyes, történetesen nem jellemzően kormánypárti filozófusok az előző kormányzat idején „elkutattak” félmilliárd forint támogatást. A BRFK egy év múlva lezárta az ügyben indított négy nyomozást, éspedig bűncselekmény hiányában. De ez még a magyar történelemben sem az egyetlen filozófus-per volt – a mostani orosz esetet az különbözteti meg tőle, hogy Moszkvában Malofejev, az „ortodox oligarcha” magára az intézetre kívánja rátenni a kezét, Budapesten viszont kifejezetten a kutatók személye ellen irányult a támadás.

Aki tudós – az gyanús

Az orosz tudományos közösségben a történteket politikai ügynek tartják: az Orosz Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete nem először kerül a média címoldalaira. A tudományos közösség 2021 óta ellenáll a Kreml és a „ortodox oligarcha”, Konsztantyin Malofejev nyomásának, aki gyakorlatilag megpróbálta átvenni az intézet irányítását azzal, hogy hozzá lojális igazgatót neveztetett ki az élére.*

*Malofejev egyébként Dugin elkötelezett híve, és ismervén Dugin munkásságát – én állandó figyelemmel kísérem, nem azért, mert tetszik, hanem azért, mert utálom – az, amit ő filozófiának nevez, nem sokban különbözik a dadaista és a vogon költészet ötvözetétől.

Az Orosz Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének története nem egyedülálló eset a tudósokra gyakorolt politikai nyomás terén. 2026. március 3-án az Orosz–Amerikai Orosz Anyanyelvű Tudósok Szövetségét (RASA) felvették a „nemkívánatos szervezetek” listájára. Az orosz jogszabályok szerint az ilyen szervezetekhez kötődő természetes személyeket akár négy év börtönbüntetésre is el lehet ítélni. Azóta a szervezet több vezetőjét – köztük a jelenlegi elnököt, Szergej Jerofejevet, valamint az egykori elnököket, Alekszandr Kabanovot és Igor Jefimovot – „külföldi ügynökké” nyilvánították.

Sem a RASA, sem vezetői nem tettek 2026-ban semmi „különösen büntetendőt”. Csupán annyi történt, hogy mind ők, mind a RASA mint szervezet nyíltan ellenezték az Ukrajna elleni orosz inváziót annak első napjától kezdve. A változások, úgy tűnik, idén az orosz államgépezeten belül történtek: annak mechanizmusa most már a tudósokat is külön politikai kategóriának, osztálynak tekinti. Korábban az ilyen eljárások valahogyan még megmagyarázhatónak tűntek: a kettős célú munkát végző tudósokat árulással vádolták (ezek szörnyű ügyek voltak, három vádlott meghalt a nyomozás során), a médiában aktív társadalomtudósokat, mint például Jekatyerina Schulmant külföldi ügynöknek nyilvánították.*

*Tegyük hozzá: a kettős felhasználású területek kutatói ellen emelt vádak ezer sebből véreztek, egyikük például azért került börtönbe, mert állami engedéllyel, sőt, utasításra tartott előadásokat kínai egyetemeken, mi több, a kínai tolmács, aki ezeket a közönség számára lefordította, az FSZB megbízottja volt, és minden szöveget előre ellenőrzött, hogy csakis nyilvános, bárki által elérhető adatok szerepelhessenek bennük. A professzorból mégis vádlott lett, míg az FSZB tisztjéből – tanú.

Most viszont Oroszországon belül egyszerűen a szokásos munkájuk elvégzéséért üldözik a tudósokat, például nemzetközi kiadványokban való publikálásért vagy Arisztotelész fordításaiért.

A lojalitás mint a kutatók erénye

Az óceán túloldalán, az USA-ban egyelőre nem tartanak razziákat a filozófiai intézetekben, de egyes, onnan érkező hírek kellemetlenül ismerős érzést keltenek az oroszokban (és a Varsó Szerződés összes volt tagállamának polgáraiban). Az egyetemek politikai okokból veszítenek el finanszírozásokat, a Nemzeti Tudományos Alap (NSF) támogatásait tiltott témák, például a DEI szempontjából vizsgálják. A Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) minden nemzetközi kutatási partnerséget átvitt egy új rendszerbe, amely megköveteli, hogy minden külföldi társszerző önállóan regisztráljon a szövetségi adatbázisban. A NIH költségvetésének 40%-os, az NSF-é pedig 57%-os tervezett csökkentése azt jelzi, hogy a tudomány szerepe csökken Washington nemzeti prioritásai sorában.

A Nature magazin által 2025-ben végzett felmérés kimutatta, hogy az amerikai tudósok 75%-a fontolgatja az ország elhagyását. Oroszországtól eltérően, ahol a tudósokat közvetlen életveszély fenyegeti, az amerikai tudósok elégedetlenségének okai inkább bürokratikusak vagy gazdaságiak. De valójában mindkét ország ugyanazt mondja tudósainak: először győződj meg arról, hogy munkád (és életed) megfelel politikai elvárásainknak, és csak utána kutathatsz (esetleg).*

*Arról sem árt meggyőződni, hogy a kutatási területünk nem ütközik-e valamelyik nagy hatalmú politikus rögeszméivel, vagy, ami még rosszabb, nem vág-e velük egybe. A „sikeres” szovjet akadémikus, Liszenko elvtárs például olyan alaposan kiszolgálta Sztálin igényeit a télálló gabona előállításával kapcsolatban, hogy azzal komoly bűnrészese lett az 1930-as évek szovjet éhínségének, betiltatta a genetika tudományát a Szovjetunióban, majd főbe lövette „kísérleteinek” egyetlen tanúját, Nyikolaj Tuljakovot, és börtönbe vagy munkatáborba juttatott több száz más tudóst. Ja, hogy a télálló búzával, mai a sarkkör felett is megterem, mi lett? Az, kérem, nem sikerült. Liszenko elvtárs pedig 78 évesen halt meg, igaz, 1964 után már kegyvesztetté és mellőzötté vált. De főbe nem lőtték, pedig nem ártott volna neki.

A tudomány nem így működik

Max Weber filozófus és szociológus már több, mint száz évvel ezelőtt megmagyarázta ezt „A tudomány mint hivatás és szakma” című művében, amely az emberiség történelmének egyik legfontosabb írása az intellektuális élet filozófiájáról. A tudomány és a politika – mondja Weber – alapvetően különböző értékrendek szerint működik. A tudomány azt kérdezi, mi az igazság, és hogyan tudhatjuk meg.

A politikát viszont politikai célok mozgatják és a szövetségesek toborzása a legfontosabb benne. Amikor a politikai kritériumok a tudományos kutatások elfogadásának előfeltételeivé válnak, a lojalitás felváltja a pártatlanságot, az együttműködést pedig külföldi befolyás szempontjából vizsgálják, a tudomány elveszíti a tudományos ismeretszerzés eszközeit: elveszíti a lehetőséget, hogy önmaga lehessen. Ez a megállapítás nem erkölcsi jellegű, hanem egyszerűen technikai összeférhetetlenség kérdése.*

*Ahogy a tudomány nem lehetett az Egyház szolgálóleánya, úgy nem lehet az államé sem – főleg azért, mert mindkettő szeszélyes úr, akik mindig az aktuális helyzetre keresnek megoldást. Az pedig vagy van, vagy nincs: hiszen azt, amit ma kellene rendbe tenni, azt tegnap kellett volna kutatni, csak többnyire tegnap vagy nem volt rá pénz, vagy azt mondták a kutatásra, hogy haszontalan ostobaság és senkit sem érdekel. A Hatalom nagyon ritkán előrelátó.

Tudománypolitika

Természetesen ez nem először történik, és a tudósokra gyakorolt nyomás történelmi következményei jól ismertek. A náci Németország és a fasiszta Olaszország (ne hagyjuk ki Horthy Magyarországát sem) az 1930-as években tönkretette a tudományos életét (Németország a világ tudományos élvonalában állt, és soha többé nem tudott visszajutni ebbe a pozícióba) – gyakorlatilag a legjobb elméket üldözték el, adták át a Manhattan-tervnek.

De Hitler ellenfelei sem voltak mentesek az ideológiától. Bruno Pontecorvo, Enrico Fermi munkatársa, elmenekült ugyan Olaszországból, de kommunista múltja miatt országról országra hajszolták. Mivel nem tudott megfelelő szinten dolgozni Nagy-Britanniában és az USA-ban, 1950-ben a Szovjetunióba menekült: valószínűleg nem a szíve húzta oda, ahogy azt a szovjet mítosz feltételezi, hanem a szakmai kétségbeesés vezette. A dubnai Egyesített Nukleáris Kutatóintézet szakmai perspektívákat nyitott meg előtte, és ő alapvető hozzájárulást nyújtott a neutrínókutatáshoz (sőt, még Viszockij egyik dalába is bekerült).

A XXI. század kérdése az, hogy ezúttal ki fogja élvezni a tudósokra gyakorolt politikai nyomás gyümölcsét.

Európa biztonságos menedéknek tartja magát: elindult a francia „Válaszd Európát a tudományért” kezdeményezés, programok zajlanak a Max Planck Intézetben és a Karolinska Intézetben, és spanyol támogatások is rendelkezésre állnak a kutatók áttelepüléséhez. De magában az EU-ban jelenleg nem éppen bőséges idők járnak, a kutatói pozíciókért nagy a verseny, a finanszírozás pedig meglehetősen szerény. Sok fejlődő gazdaság (Kína, a Közel-Kelet) viszont kutatási infrastruktúrát épít ki, és kivételes szabadságot biztosít a tudósoknak – mind a helyi politikai nyomástól és kulturális normáktól, mind pedig a szigorú etikai normáktól, például az állatkísérletekre vonatkozó korlátozásoktól, amelyek akadályozzák a biomedicinális kutatásokat Európában és az USA-ban.

Azt állítani, hogy a demokrácia és a tudomány értékei egybeesnek, Nyugaton általános nézet. De ha alaposan megnézzük, mit mond Weber, az egybeesés csak részleges. Inkább arról lehet beszélni, hogy az olyan politika biztosítja a tudomány autonómiáját, amely lehetővé teszi az intellektuális őszinteséget, az igazság keresését kísérletek és érvelés útján, valamint a nyílt eszmecserét.

Történelmi szempontból ezeket a feltételeket a liberális demokráciák biztosították a legjobban. Viszont olyan korszakban élünk, amikor a demokráciák válságot élnek át, az autokráciák pedig erősödnek. Lehet, hogy olyan világ vár ránk, ahol a tudomány a nem demokratikus társadalmakban is működni fog. A kérdés az, hogy ezek a társadalmak képesek lesznek-e lehetőséget adni a tudósoknak arra, hogy a tudomány értékeinek megfelelően éljenek, és ne a politika értékeinek kell megfeleljenek – bármilyen is legyen az a politika.

Ugyanakkor nem vagyok meggyőződve arról, hogy még a leginkább felvilágosult autokrácia is – ha egyáltalán elképzelhető ilyen – garantálná-e a hatékony tudományos együttműködéshez szükséges világméretű, nemzetek fölötti párbeszédet. Nyilván, míg nemzetállamok vetélkednek egymással, ez elképzelhetetlen, és az államszövetségi rendszerek sincsenek sokkal jobb helyzetben.

Ráadásul a Clarke-törvény is bonyolítja az állapotokat. Ez ugyanis kimondja, miszerint:

„Bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.”

Ami az emberek túlnyomó részét illetően igaz is: az okostelefon- vagy számítógép-felhasználók többségének fogalma sincs arról, hogyan és mitől működik a készüléke, de ez nem zavarja a használatban, sőt, pont az ilyen emberkék szokták nagy büszkén azt mondogatni, hogy „nem kell szakácsnak lenniük ahhoz, hogy megegyék a rántottát”. Hisznek a digitális mágiában.

Igen ám, de ha egy ilyen átlagos felhasználó mondjuk örököl egy nagyobb vagyont, akkor dotálhat egy kutatóintézetet, hogy állítsanak elő neki például egy olyan okostelefont, amit használva mondjuk repülni is tud. Hogy ez lehetetlen? Az őt nem érdekli, tessék megoldani. Annyi mindent megoldottak már, a videotelefonálástól a mobil böngészésig, fejlesszék ki az antigravitációt is! Ő ebben hisz, és kész. A problémák azért vannak, hogy a tudomány mágusai oldják meg őket.

Nem lehet megmagyarázni neki, hogy az ember a szorzótáblában sem hisz, mert nem hit kérdése, hanem tudja, hogy működik.

Ennél persze csak az rosszabb, amikor ennek az ellenkezője történik, és az illető már a szorzótáblát sem hiszi el.

És a politikusok, vezetők, autokraták mind ilyen hatalomhoz, vagyonhoz jutott felhasználók. Nem értik, mi lehetséges, mi lehetetlen. Nem is akarják érteni.

Ha pedig valamit nem értenek, azt könnyen meg is gyűlölik.

Amondó volnék, hogy nem ártana ennek a világnak kicsivel kevesebb hatalomkoncentráció és kicsivel több tudás.

Szele Tamás