Szele Tamás: Az FSZB felmenői

Előre jelezném: ez az írás hosszú lesz, de maga a téma meg is érdemli az alaposabb boncolgatást, ugyanis nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az FSZB keresi a gyökereit. Eddig ugyanis a szovjet szolgálatoktól származtatták az orosz (nem csak) állambiztonsági szolgálatot, de ez ma már kevés. Röpke százkilenc éves múlt – 1917 decemberében alapította meg Lenin a Csekát – valósággal bakfitty a mai világban egy ekkora és ilyen fontos szervezetnek. Egyelőre – saját megállapításuk szerint – kétszáz évesek.

Azt nem értem, miért érik be ilyen kevéssel? Hiszen ha végigtekintünk az orosz történelmen, nagyon is találunk ennél korábbi titkosrendőrségeket vagy titkos államügyeket intéző tanácsokat, de besúgó- és kémszervezeteket is egyaránt. Hogy a Kalka menti csata előtt mi volt ilyen szempontból, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy a mongol uralom idején az Arany Hordának kiterjedt kém- és diverzánshálózata működött orosz földön, minden összeesküvésről előbb tudtak, mint akár maguk a résztvevői is, nem egyet pont ők kreáltak, hogy megosszák az egymással állandóan torzsalkodó orosz fejedelemségeket. Rettegett Iván opricsnyinája már tökéletes titkosrendőrség volt abból a szempontból, hogy a nép és a nemesség terrorizálása céljából szervezték meg, más kérdés, hogy hét év után maga a cár oszlatta fel, nem túl kegyelmes hangulatában – azt viszont nem tudjuk, miért: nem volt szokása megindokolni a tetteit.

I. Alekszej cár az 1650-es években létrehozta a Tajnyij Prikazt, a Tiktos Ügyek Hivatalát, amire egyébként szüksége is volt: akkor zajlott a pravoszláv egyház szakadása, mely hatalmas felfordulással járt, és a Zavaros Idők sem voltak olyan régen... 1718-ban Nagy Péter alapította meg a Titkos Kancelláriát Pjotr Tolsztoj gróf irányítása alatt. Ez elsősorban felségsértési ügyekkel, összeesküvésekkel és a cári reformok ellenzőivel foglalkozott. 1726-ban átmenetileg feloszlatták. De Anna Ioannovna cárnő újjászervezte még 1731-ben, Titkos és Nyomozati Ügyek Kancelláriája néven – ez az intézmény már legalább tízezer embert kínzott meg vagy száműzött Szibériába politikai gyanú alapján.

És lassan kezdünk is megérkezni I. Miklós cár idejébe, ahonnét a mai FSZB eredezteti az alapítását, csak akkor még szerintük Harmadik Ügyosztály volt a nevük. Az alábbiakban következőket és a jelenkori eseményeket a Moscow Times elemzése alapján mutatom be, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Egy különös konferencia

Történt pedig a minap, hogy Moszkvában megünnepelték egy olyan esemény évfordulóját, amely mostanáig egyáltalán nem szerepelt az orosz közéleti naptárban. Július 13-án a Császári Ortodox Palesztin Társaság (IPPO) Zabelina utcai központjában megrendezték az „Oroszország állambiztonsági rendszerének 200 éve: a III. ügyosztály 1826-os létrehozásának évfordulója” című országos tudományos konferenciát.*

*Nem viccelek: tényleg létezik a Császári Ortodox Palesztin Társaság, csak a neve kicsit csalóka. Hivatalosan semmi köze például a Hamászhoz: nemsokára bemutatom őket.

A rendezvény szervezőinek összetétele meglehetősen szokatlan volt, különösen ha figyelembe vesszük a találkozó okát: az első maga az IPPO volt, rajta kívül részt vett az Orosz Ortodox Egyház szinodális osztálya, amely a fegyveres erőkkel és a bűnüldöző szervekkel való együttműködésért felel, azután az Orosz Császári Ház főkancelláriája, valamint a különleges erők veteránjainak „Egység” nevű szervezete is képviseltette magát.

Ugyanezen nap reggelén Kirill pátriárka áldásával és az IPPO elnöke, Szergej Sztyepasin kezdeményezésére a Megváltó Krisztus-székesegyházban gyászszertartást tartottak „Nikolaj Pavlovics cár és uralkodó” emlékére, majd a konferencia résztvevői virágokat helyeztek el a templom galériájában található, Benckendorff gróf nevét viselő márványtáblánál.

Az FSZB kétszáz éve

Az évfordulót annak az 1826. július 3-án (a régi naptár szerint 15-én) aláírt I. Miklós-féle rendeletnek a megemlékezésére időzítették, amely létrehozta Őcsászári Felsége Saját Kancelláriájának III. Ügyosztályát – egy elvileg teljesen új állami irányító és felügyeleti szervet. Az új hivatalt akkoriban széles körű hatáskörrel ruházták fel – feladata volt „minden rendelkezés és hír kezelése a legfelsőbb államrendőrség általános ügyeiben”, de a szektásokról és a pénzhamisítókról összegyűjtött adatokkal, a „gyanús és káros személyekről” szóló információkkal, a külföldiek felügyeletével, a megbízhatatlan személyek kiutasításával, sőt még a színházi cenzúrával is foglalkozott. A hivatalt a cár 34 éves főhadsegédje, Alekszandr Benckendorff vezette; a szervezet alapításakor összesen tizenhat tisztviselőből állt. Ezzel párhuzamosan létrehozták a Csendőrséget – egy francia mintára kialakított, katonai jellegű rendfenntartó szervet, amelynek hálózata az egész országra kiterjedt. Ez szolgált a III. Osztály végrehajtó apparátusaként. Benckendorff ennek a szervezetnek is az élére állt.*

*Elfoglalt ember lehetett, bár ennek dacára viharos volt a magánélete is.

Az Orosz Művészeti Akadémia már 2025 áprilisában, a kettős jubileum alkalmából is konferenciát szervezett, amelyet Nyikolaj Pavlovicsnak – a művészetek pártfogójának – szenteltek.* Szentpéterváron az Orosz Nemzeti Könyvtárban és a Tüzérségi Múzeumban tartottak Nyikolaj Pavlovicsnak szentelt kiállításokat. Más városok sem maradtak ki a sorból: 2026 februárjában Nyizsnyij Novgorodban kiállítást rendeztek „A legfőbb utasítások szerint. A nyizsnyij novgorodi tartomány I. Miklós cár uralkodásának idején” címmel.

*Nyikolaj Pavlovics itt természetesen I. Miklóst jelenti.

Az évforduló alkalmából rendezett IPPO-konferenciát megnyitva Sztyepasin – az FSZB volt igazgatója, volt belügyminiszter és volt kormányfő – meghatározza azt a keretet, amelyben a 2026-os évfordulót értelmezni kell. Az uralkodó rendeletére visszaemlékezve Sztyepasin kijelentette, hogy Benckendorff és első munkatársainak kis csoportja

„letette az alapjait annak, amit ma az Oroszországi Föderáció állambiztonsági szerveinek nevezünk.”

Benckendorff nevét – folytatta Sztyepasin – „lényegében becsmérelték” mind a cári Oroszországban, mind pedig – még inkább – a szovjet korszakban. Miután rehabilitálta Benckendorffot, a szónok előterjesztett egy javaslatot, amelynek érdekében – minden jel szerint – összehívták ezt az egyházi–monarchista–különleges erőkből álló konferenciát: a Belügyminisztérium közelmúltbeli példáját követve az orosz állambiztonság történetét sokkal régebbi gyökerekig kell visszavezetni, mint ahogyan azt manapság szokás. A javaslatot tartalmazó előadás címe a következő volt:

„Oroszország belügyminisztere és az FSZB igazgatója voltam. A Belügyminisztérium története 1803-ig nyúlik vissza (pontosabban: 1802-ig), de miért vezetjük a titkosszolgálataink történetét 1918-tól (helyesen: 1917 decemberétől)? Ez igazságtalan. Remélem, még életemben visszaállítjuk ezt a történelmi igazságot.”*

*És ez még csak a cím!

A helyzet orvoslására Sztyepasin azt javasolta, hogy a konferencia előadásait külön kötetben adják ki, és továbbítsák az FSZB Akadémiájának.

Az ünnepélyes ülés programja az IPPO jelentése szerint a következő volt:

– Az Orosz Császári Ház feje, Maria Vlagyimirovna Romanova irodájának igazgatója, Aleksandr Zakatov előadást tartott az I. Miklós uralkodása alatt jelentkező állambiztonsági problémákról.

– Alekszandr Mihajlov, az FSZB nyugalmazott dandártábornoka, aki az 1990-es években a szerv közkapcsolati központját vezette, előadását annak szentelte, hogy a III. Ügyosztály tevékenységét miként értékelték a kortársak, és milyen mítoszok alakultak ki később körülötte; valószínűleg azt feltételezték, hogy a kortársak sokkal nagyobb tiszteletben tartották a hivatalt, mint az utódok; a fennmaradt dokumentumok – az epigrammáktól a naplókig – azonban nem csekély iróniát és megvetést tükröznek.

– Dmitrij Olejnikov, a történettudományok kandidátusa, a „Kiváló emberek élete” sorozatban kétszer is megjelent, népszerű Benckendorff-életrajz szerzője (erről később lesz szó), a III. Osztály vezetőjének szolgálati pályafutásáról beszélt, külön kiemelve az 1812-es háborúban játszott szerepét.

– Vladimir Blohin, a RUDN professzora „A III. Osztály figyelmének fókuszában álló disszidensek: A. H. Benckendorff kontra A. I. Herzen” címmel tartott előadást.*

*Ez így tökéletesen olyan, mint bármelyik másik orosz konferencia: nagyhangú címek, unalmasnak tűnő előadások, az esemény díszvendége egy-két potentát – csak hát ez az találkozó nem akármiről szólt ám.

Az ülést az IPPO Tudományos Szakosztályának vezetője, Szergej Zsitenyev kultúrtörténész zárta, aki a III. ügyosztály 1880-as megszüntetése után az Orosz Birodalom Belügyminisztériuma által folytatott „terrorizmus elleni küzdelemről” beszélt.

A konferencia helyszínének kiválasztása csak első pillantásra tűnik meglepőnek.*

*Most következik a Császári Ortodox Palesztin Társaság!

Az IPPO-t 1882-ben III. Sándor rendelete alapján hozták létre a zarándoklatok és az orosz jelenlét támogatására a Szentföldön; első elnöke Szergej Alekszandrovics nagyherceg volt. A forradalom után a társaság Orosz-Palesztin Társaság néven, az Akadémia keretei között maradt fenn, és 1992-ben visszakapta történelmi nevét. Ma zarándokutakat és humanitárius missziókat szervez, kiáll a közel-keleti keresztények védelmében, és még egy, teljesen gyakorlati funkciót is betölt: az Izraelben és a palesztin területeken található orosz ingatlanok visszaszerzésén dolgozik, és részt vesz azok gondozásában.

A legismertebb eset a jeruzsálemi Szergejev-képviselet visszaszolgáltatása volt, amelynek átadását az izraeli kormány jóváhagyta 2008 őszén; 2022-ben Sztyepasin megígérte, hogy „nyomást gyakorol” Izraelre az Alekszandrovszkij-udvarház ügyében is, de egyelőre a képviselet Oroszországi Föderációnak történő átadásáról szóló okiratot a jeruzsálemi városi bíróság hatályon kívül helyezte.

Az IPPO szinte az egyetlen szervezet az országban, amelyben már régóta egy gyékényen árulnak az egyházi hierarchák (a tiszteletbeli tagok bizottságát Kirill pátriárka vezeti), a Romanov-ház leszármazottainak környezete, valamint az állambiztonsági szolgálat veteránjai, élükön Sztyepasinnal, aki 2007 óta vezeti a társaságot. Ez a különös társaság gyűlt össze július 13-án. Köztük volt:

– Kirill sztavropoli metropolita, a Szent Szinódus „különleges erőinek” vezetője, akinek üdvözlő szavait Tyimofej Csajkin atya közvetítette; a monarchistákat Zakatov képviselte;

– a titkosszolgálatokat Mihajlovon kívül Mihail Bogdanov, az SZVR nyugalmazott ezredese képviselte, akit a Moszkovszkij Komszomolec riportjában „Kim Philby tanítványaként” mutattak be;

– a tömegkommunikációt a „Rosszija” újság főszerkesztője, Pavel Jevdokimov képviselte, aki elnyerte az FSZB-díjat, amelyet a „biztonsági szervek tevékenységéről szóló legjobb művekért” ítélnek oda.

A történet legérdekesebb része az, hogy a III. Ügyosztály előtérbe kerülése hogyan viszonyul a szovjet titkosszolgálatok hivatalos kultuszához. Oroszországban a biztonsági szervek dolgozóinak napját továbbra is december 20-án ünneplik, a VCSK megalakulásának évfordulóján; 2023 szeptemberében a SZVR jaszenevói főhadiszállása előtt felavatták a Dzerzsinszkij-emlékművet; ez év áprilisában Putyin Dzerzsinszkij nevét adományozta az FSZB Akadémiának, és a közelmúltban a média kitartóan terjesztette azokat a híreket, miszerint Putyin adminisztrációjában már döntés született Dzerzsinszkij szobrának visszahelyezéséről a Lubjankára. Sztyepasin kezdeményezése mindezt egyáltalán nem cáfolja. Az ő célja ugyanis egy párhuzamos, birodalmi-állambiztonsági genealógia létrehozása, amely ügyesen ellensúlyozza a forradalmár-jelleget.

Benckendorff életei

Mindeközben a III. Ügyosztályról kialakult elképzelések felülvizsgálata a történettudományban már jó ideje megkezdődött. Ez összefüggésben állt a szovjet korszak marxista módszertanának felülvizsgálatával, és tágabb értelemben a 19. századról szóló orosz történetírás módszerével, amely kizárólag a forradalmi-felszabadító mozgalom és a represszív államhatalom harcaként ábrázolta az I. Miklós idejében történteket.

Az ügyosztályról szóló első monográfiák, amelyek azt a birodalmi intézmények egyikeként jellemezték, Nyugaton jelentek meg: Sidney Monas (1961) és Peter Squire (1968) könyveiket a szovjet levéltárakhoz való hozzáférés nélkül írták, a forradalom előtti kiadványokban megjelent dokumentumok és emlékiratok alapján.

Az 1990-es évektől az orosz tudomány is bekapcsolódott a felülvizsgálatba: Abram Reitblat egy bizonyos Bulgarin ügynök feljegyzései alapján bebizonyította, hogy a III. ügyosztály volt a cárhoz lojális újságírás megrendelője és pártfogója a korban. Andrej Csukarev részletesen leírta a III. ügyosztály és a csendőrség belső felépítését, beleértve titkos ügynökeiket és a nyomozati gyakorlatot is. Oleg Abakumov rekonstruálta a hatóság munkájának általános kontextusát, amely szisztematikusan nyomozott a kártyacsalás, a kenőpénz, a kincstári sikkasztás, valamint a kisebb és nagyobb csalások esetei után. Alsu Biktaseva a tisztviselők feletti csendőrségi felügyeletet tanulmányozta, beleértve azokat az eseteket is, amikor egyes kormányzókat a lefolytatott nyomozások után hivatalukból eltávolítottak.

Itt érdemes megemlíteni két Benckendorff-életrajzot is – Grigorij Bibikov (2009) és Dmitrij Olejnikov (2009/2014) tollából. Míg az első egy alapos (bár Benckendorff iránt meglehetősen elfogult) történeti tanulmány, addig a második egy hangvételében igen szabadszájú szöveg, amelynek nyilvánvaló célja, hogy Benckendorffot egy társasági kalandregény hőseként mutassa be, aki nemcsak figyelmet, hanem tiszteletet is érdemel.

Ezek az új munkák ellentmondtak annak a hagyománynak, amely a felszabadítási mozgalom kutatóitól és az orosz irodalom emancipációs vonalától ered, Mihail Lemkétől és Pavel Scsegolevtől egészen Natan Eidelmanig. Bibikov és Olejnikov azt próbálták meg bemutatni, hogy a cenzúra és az ellenzéki vagy emancipálódott társadalmi rétegek feletti felügyelet mellett a III. Ügyosztály az ellenőrző funkcióit kiterjesztette a tisztviselői rétegre és a politikától távol álló nemességre is, elsősorban a megvesztegetés, a vagyon elpazarlása és a parasztok elleni erőszak megfékezése érdekében, ugyanakkor előmozdította és támogatta azokat, akik a politikában és az irodalomban az állami irányvonalat követték.

Az új megközelítés

A III. Ügyosztály és személyesen Benckendorff jelenlegi védelmezői bizonyos tekintetben ennek a revizionista mozgalomnak a nyomdokaiba lépnek, amely hallgatólagosan elutasítja, hogy a III. Ügyosztályt csupán a szabad gondolkodás elnyomásának szerveként tekintsék, ugyanakkor a hivatásos történészek következtetéseit a lehető legprimitívebb módon egyszerűsítik. De a hivatásos történetírás és az évfordulós hivatalos propaganda között létezik egy kapcsolódási pont.

2024 októberében Vlagyimir Medinszkij, Putyin elnök tanácsadója a csendőrség vezetőjének szentelte „Benckendorff. Az emberarcú szatrapa” címmel történelmi podcastjének egyik epizódját. Valójában ez a 45 perces felvétel az Olejnikov tollából származó Benckendorff-életrajz egyes epizódjainak vulgarizált átdolgozása volt. Miután néhány szót ejtett Benckendorff részvételéről az 1812-es háborúban, Medinszkij különös figyelmet szentelt a tábornok és nővére, Darja Liven szerelmi kalandjainak, megnevezve Alekszandr Hrisztoforovics összes szeretőjét és Darja Hrisztoforovna összes kedvesét, valamint – nyilvánvalóan azért, hogy a hallgatóságban különös tiszteletet keltsen – a Benckendorff-féle szeretők egyéb ismert szeretőinek nevét is megemlítette (ez remek alkalom volt arra, hogy bemutassa, milyen tekintélyes személyiségekkel versengett Benckendorff, miközben a szíve hölgyeinek kegyeit igyekezett elnyerni).*

*Ó, a cári idők makulátlan erkölcse! Mindenki mindenkivel, sőt, a legyet is, röptében, mint a PornHubon, csak a III. Ügyosztály még fel is jegyezte a bonyolult viszonyrendszert.

Külön megemlítették, hogy a császári utazások során a III. ügyoosztály vezetője ugyanabban a szobában aludt, mint I. Miklós – és ez, Medinszkij szavai szerint, „azokban a tiszta időkben” senkiben sem kellett különösebb gyanút. Összességében Benckendorff Medinszkij értelmezésében bátor katonaként, meggyőződéses heteroszexuálisaként és rosszindulattól mentes, sőt, kifejezetten jóindulatú emberként tűnt fel, aki mindazonáltal nagyon sokat tett az „állambiztonság” garantálása érdekében.

A következő előadást már magának a Harmadik Ügyosztálynak szentelte, és ebben Medinszkij a Wikipédiáról származó triviális információkat idézett, saját magyarázataival tarkítva azokat – az érthetőség kedvéért. Itt kerül felszínre az egész rekonstrukció aktuális politikai háttérjelentése. Medinszkij néha egyenesen azonosítja a 19. századi állami intézményeket a maiakkal, néha pedig – jellegzetes módon – modernizálja a terminológiát, hogy megmutassa: a múlt konfliktusai és ellentmondásai akadálytalanul illeszkednek a mai politikai kontextusba. Már az „alkotmányos rend megőrzése” kifejezés is sokatmondó, amelyet az 1825-ös Oroszországra alkalmazott, amelyben éppen azok akarták bevezetni az alkotmányt, akik ennek a rendnek a megváltoztatására törekedtek.

De ez még nem minden. A császári kancellária második ügyosztálya – Medinszkij szerint – „olyan, mint ma az Igazságügyi Minisztérium és az elnök Állami Jogi Hivatala” (az Orosz Birodalomban abban az időben már létezett saját igazságügyi minisztérium, a Szenátusról nem is beszélve, de Medinszkij, úgy tűnik, nem emlékszik erre). De nem csak ennyiről van szó: „az Állami Duma és a Föderációs Tanács funkciói, az összes jogi kérdéssel együtt… szintén a Második Ügyosztályra hárultak” (!). A Harmadik Ügyosztályt pedig nem másként határozta meg, mint „az egész birodalomra kiterjedő közvélemény-kutató központként”, Benckendorff tevékenységét pedig úgy írja le, mintha ő vezetné a mai FSZB-t:

„Benckendorff a biztonsági tisztviselőkre jellemző klasszikus keretek között folytatta üzleti tevékenységét: hozzá fordultak védelemért, ő pedig segített valakinek valamiben, lobbizott… cserébe pedig pozíciót kapott az igazgatótanácsban, a részvényesek tanácsában vagy a vezetőségben…”*

*Hát... épp lehet az FSZB mai tevékenységét bizonyos szempontból „birodalmi méretű közvélemény-kutatásnak” nevezni, mert valóban – többek között – a lakosság nézeteivel foglalkoznak. De csak annyiban kutatják ezt a tárgykört, hogy azokat, akik nem értenek egyet a pillanatnyi hivatalos irányvonallal, agyonverhessék vagy pár évtized kényszermunkára küldhessék. Kozmikus méretű cinizmus kell Medinszkij szóhasználatához.

Medinszkij beszámolója a III. Ügyosztályról tele van hibákkal. Az államférfiakról szóló jellemzéseket, amelyeket a III. Ügyosztály jelentéseiből olvas fel, valójában nem Benckendorff, hanem von Fock írta. A III. Ügyosztály felügyelete alatt korántsem csak a száműzött dekabristák és a száműzött lengyelek álltak: az 1843-ban állami felügyelet alatt álló mintegy másfél ezer ember közül a száműzöttek többségét részegességgel és kártyajátékkal vádolták, nem pedig politikai szabadgondolkodással.*

*Ha fennmarad ez a joggyakorlat és a részegeskedésért Szibéria járna ma is, az Oroszországi Föderáció legsűrűbben lakott területe a Primorszkij Kraj, a Csendes-óceán partvidékén fekvő határterület lenne.

A Nevelési Minisztérium – Medinszkij állításával ellentétben – egyáltalán nem csak formálisan foglalkozott a könyvek és folyóiratok cenzúrázásával, különben nem lett volna olyan sok konfliktus közötte és az 1820-as évek második felétől az 1840-es évekig tartó időszak írói és újságírói között.

Medinszkij a podcastjában semmiképp sem tud dönteni: mintha a III. ügyosztálynak kevés ügynöke lett volna, és a csendőrök többnyire ártalmatlan információgyűjtők lettek volna a nyilvános rendezvényeken, mi több, akkoriban kevés lett volna a lázongás az Orosz Birodalomban, de ugyanakkor az osztály szilárdan őrködött az „állambiztonság” felett, és ezért különösebb zavar nélkül „titkosszolgálatnak”, sőt, központját „Lubjankának” is kell nevezni.*

*Igen, végső soron itt kezdődik az alig leplezett csekista-mosdatás.

Úgy tűnik, éppen ez a Medinszkij-podcast – amely, finoman szólva is Olejnikov könyvének szabad feldolgozásán alapul – szolgált forrásul számos előadáshoz az IPPO ülésén. Ott is elhangzottak ugyanazok a dicséretek, mint Medinszkijnél Benckendorff szerelmi kalandjairól, ugyanazokat a jóindulatú és hálás véleményeket emlegették róla Puskin részéről, Medinszkijn nyomdokaiba lépve, megállapították Benkendorf „haszonlesés-mentességét” (amely, jegyezzük meg, inkább a saját pénzügyeinek gondatlan kezeléséből fakadt, mint aszkézisből), ugyanolyan megható hangnemben beszéltek mindössze a 16 tisztviselőről, akik kezdetben a hivatal személyzetét alkották.

A dicső elő-csekisták

Mi különbözteti meg a mai, hivatalos Benckendorff- és III. Ügyosztály-dicsőítést az 1990–2010-es évek revizionista hagyományaitól? Figyelembe véve a Medinszkij által elkövetett hibákat és túlzásokat, azt mondhatnánk: a felszínes ismeretek és a történelmi források pontatlan kezelése. Ez a különbség komoly, de nem döntő.

A III. Ügyosztály tevékenységének felülvizsgálatába fogó történészek fő feladata az volt, hogy mélyebb és árnyaltabb képet adjanak az intézmény természetéről és jellegéről, valamint azokról az emberekről, akik ott dolgoztak vagy kapcsolatban álltak vele. A jubileumi ünnepség kezdeményezőinek más a célja: számtalan múltbéli példán keresztül meg akarták mutatni, hogy a polgárok felügyeletével foglalkozó intézmény rossz hírneve tudatosan hamisított mítoszokon alapul, és a kétes mítoszok mögött teljesen békeszerető (vagy éppen ellenkezőleg, agresszív, de éppen ezért a polgárokat jótékonyan védő) tevékenység rejtőzhet.

És ha ez igaz a III. Ügyosztályra, igaznak bizonyul majd az NKVD-re és az FSZB-re is. A logika egyszerű: ha Benckendorffot rágalmazták, akkor bizonyos, hogy minden utódját is rágalmazták.

Itt fontos időben felismerni a manipulációt. Ha Puskin vagy Gogol köszönetet is mondott Benckendorffnak a tőle kapott közvetítésért vagy a támogatásért, az semmit sem mond sem a VCSK-ról, sem az NKVD-ről, sem azokról a hivatalokról, amelyeket Sztyepasin és utódai vezettek. Ha a III. ügyosztály a „megalázottak és megsértettek” – parasztok, kispolgári vagy nemesi özvegyek és árvák, elhagyott feleségek – panaszainak kezelésével (is) foglalkozott, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szovjet és posztszovjet titkosszolgálatok ugyanezzel foglalkoztak volna.

A jelenlegi viszonyokra vonatkoztató analógiáikban az orosz hivatalnokok teljesen őszinték: az a gondolat, hogy az FSZB történetét a III. Ügyosztály létrehozásának dátumától számolják, arra szolgál, hogy ennek az állami szervnek a történetéből minden pozitív vagy semleges lapot felhasználjanak a mai biztonsági szervek igazolására és dicsőítésére.

Ez az egész Benckendorff–Cseka-féle genealógia az azonosság, nem pedig a különbség elvén alapul. Azonban a mai orosz társadalmat és világot lehetetlen száz vagy kétszáz évvel ezelőtti mércével mérni. 1826 óta minden megváltozott, beleértve az orosz államiság alapjait is: a (jelenleg még) hatályos alkotmány (szerencsére és papíron) kizárja mind a monarchiát, mind a jobbágyságot, mind pedig a társadalmi osztály, etnikai hovatartozás vagy bármi más alapján történő törvényesített diszkriminációt. Bármely történelmi analógiának megvannak a maga alkalmazhatósági határai, bármely párhuzamnak megvan a maga pontatlansága és torzítása.

Különbségek és hasonlatosságok

A III. Ügyosztály és a jelenlegi orosz rendszer között ugyanakkor léteznek bizonyos valós hasonlóságok – ezekről az évforduló szervezői inkább nem tesznek említést; de lehet, hogy egyszerűen nem képesek önállóan megfogalmazni ezeket az elképzeléseket.

Először is, a III. Ügyosztály kezdettől fogva rendkívüli és törvényen kívüliséget élvező szerv volt. A történészek többször is hangsúlyozták, hogy ez a hivatal az állami intézmények szokásos rendszerén kívül állt, és „minden más közigazgatási szervre kötelező törvényektől mentesnek” tartotta magát.

Másodszor, a hivatal alapját az erkölcsi felügyelet és a konzervatív erkölcsi kánon érvényesítésének gondolata képezte. A csendőrt „erkölcsi rendőrfőnöknek” szánták. Különös figyelmet fordítottak a családi erkölcs védelmére, amelyet Nyikolaj Pavlovics az állam életében elsőrendű fontosságúnak tartott, és emiatt – annak ellenére, hogy számos kapcsolata volt más nőkkel – feleségével és gyermekeivel együtt az ideális család képét alakította ki.

Harmadszor, a III. Ügyosztály akkor jött létre, amikor az európai és orosz életben bekövetkezett változások – politikai, társadalmi és technológiai téren egyaránt – már minden tapasztalatlan megfigyelő számára nyilvánvalóvá váltak. Az ügyosztályt a nyilvánvalóvá vált kormányzati válságra adott válaszként hozták létre, azonban szerepe fokozatosan megváltozott: átvette azokat az ellenőrzési és döntéshozatali funkciókat, amelyeket a modern társadalomban a bírói hatalom lát el, gondoskodott az alattvalók erkölcsi értékeiről, ötvözve az egyház és az erkölcsrendészet funkcióit, bekapcsolódott a jótékonysági tevékenységekbe és a mecenatúrába, amelyeket természetesen a társadalomnak kellett volna vállalnia.

Ugyancsak ellenőrzése alatt állt a nyilvánosság egész tere, amelyhez nemcsak a sajtó és a színház tartozott, hanem a beszélgetések, a pletykák és az egyes személyek társadalmi magatartása is. Szüntelen felügyelete alatt állt mind az állami apparátus működése, mind a külkapcsolatok. Az ország teljes elszigeteléséről azonban soha nem volt szó: Bulgarin és Senkovszkij folyóiratai, amelyek különleges kapcsolatban álltak a hivatallal, rendszeresen tájékoztatták a közönséget az európai hírekről és újdonságokról. Ugyanakkor ez a hivatal figyelemmel kísérte mind azt, hogy milyen újítások érkeznek az országba, mind azt, hogy milyen visszhangot váltanak ki a társadalomban.

Legenda születik

A múlt történészei és a III. Ügyosztály tevékenységét népszerűsítő mai szerzők gyakran titkosrendőrségnek nevezik az intézményt; a korabeli hivatalos dokumentumokban „legfelsőbb” rendőrségként szerepelt. Ez a kifejezés a la haute police francia fogalomból származik, amely a XVIII–XIX. század fordulóján alakult ki az európai gyakorlatban, és a kormányzó rezsim biztonságának stratégiai megszervezését, a közvélemény ellenőrzését, valamint a legfőbb hatalom érdekeinek védelmét jelentő, a hatóságok felett álló funkciót jelenti.

A titkosrendőrség ezzel szemben az információgyűjtés, a gyanúsítottak és a bűnösök elszigetelése és megbüntetése érdekében működő rejtett végrehajtó szerv, amely gyakran folyamodik kémkedéshez, ügynökök, besúgók alkalmazásához és titkos letartóztatásokhoz. A „legfelsőbb rendőrség” viszont az egész állam életének analitikai, koncepcionális és ideológiai szabályozójaként működik. Mondhatjuk, hogy a III. Ügyosztály, mint a „legfelsőbb rendőrség” szerve, gyakorlatilag magára vállalta azt a feladatot, hogy megvédje az orosz államot és az orosz társadalmat a modernitás potenciálisan káros (vagy kockázatos) hatásaitól, miközben igyekezett ösztönözni a technológiai és gazdasági haladást.

A Sztyepasin és társai által javasolt történeti narratíva nemcsak hogy semmit sem árul el az orosz titkosszolgálatok valós gyakorlatáról, hanem tudatosan álcázza azok növekvő befolyását és korlátlan hatalmát egy tisztességes és tekintélyes, benckendorffi stílusú védelmi rendszer látszatával. És már maga az álcázás ténye is sokat elárul a színjáték mögött rejlő szándékokról. A III. ügyosztály történetének az elmúlt harminc évben a tudomány által végzett felülvizsgálatát feltehetően az FSZB imázsának átalakítására és az ellenzék megbélyegzésére kívánják felhasználni.

És ha ilyen álcázásra van szükség, az azt jelenti, hogy az FSZB vezetői, veteránjai és szimpatizánsai teljesen tisztában vannak azzal, miféle hírneve van ennek a szolgálatnak az orosz állampolgárok szemében.

Még egy megjegyzés, ami már nem tartozik a Moscow Times írásához: miért a III. Ügyosztály lesz az FSZB elődje, miért nem nála jóval ismertebb utódja, az 1860-ban alapított Ohrana?

Azért, mert az Ohrana újabb is, plebejusabb is, és mert az FSZB összes elődje – 1917-tól kezdve – az Ohrana ellentéteként határozta meg magát, holott láthatjuk, nagy különbség nem volt. Maximum annyi, mint a cár meg Lenin között.

Mindenesetre nagy a csikorgás a Vörös téren, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij elvtárs most fordult meg a Kreml falába temetett bronz koporsójában. Hogyne fordult volna: kiderült, hogy az ő kis Csekája, melynek már annyi neve volt, ráadásul még nemesi származású is.

Bár mondjuk maga Dzerzsinszkij is nemesi származású volt... ki ne derítsen róla is valami szépet Medinszkij, mert Bortnyikov, az FSZB vezetője menten eszét veszti.

Szele Tamás