Szele Tamás: Bondarjev haragja

Borisz Bondarjevet mostanság kevesen fogják szeretni, pedig a Moscow Timesban megjelent elemzésében képességei legjavát adta. Csak hát Bondarjev diplomata volt, míg 2022 májusában le nem mondott pozíciójáról és emigrációba nem vonult – tehát a külpolitikai kérdéseket is a profi, tapasztalt diplomata szempontjából közelíti meg és nem egy hollywoodi álom forgatókönyvírójának elképzelései szerint.

Élesen kritizálja Julija Navalnaját, aki férje meggyilkolása után a teljes orosz ellenzék vezetőjeként szeret fellépni, csak hát ez maximum a saját véleménye szerint van így: Navalnaja és mozgalma nincs jóban egyetlen más orosz ellenzéki csoporttal sem, sőt, kifejezetten viszályban állnak például Hodorkovszkijjal vagy Gari Kaszparovval, de mindenki mással is. Az még nem volna baj, hogy elutasítják az Ilja Ponomarjov-féle harmadosztályú politikai kalandorokat (bár szegény Ponomarjov még ennek is gyenge), az viszont igen, hogy monopolizálni kívánják az emigrációban az orosz ellenzékiséget és minimum vegyesen viszonyulnak az Európa Tanács által létrehozott orosz demokratikus erőkkel folytatott párbeszéd platformjához, amely pedig pont a jövőbeli vezetésre alkalmas orosz politikusokat és mozgalmakat próbálná tömöríteni. Persze, hiszen ez nem egyetlen erővel kíván foglalkozni, hanem többel és így sérülne a Korrupcióellenes Alapítvány (ez Navalnaja mozgalmának neve) monopólium-elve. A párbeszédplatformban ez idő szerint Hodorkovszkij és Kaszparov mozgalmai dominálnak – ha ezt egyáltalán dominanciának lehet nevezni.

Szomorú így, szétforgácsolódva látni a sokkal jobb sorsra érdemes emigráns orosz ellenzéket, de nagyon oroszos, nagyon jellemző is. Bondarjev nem azért kritizálja Navalnaja mozgalmának legutóbbi dokumentumát, mert ide vagy amoda húzna, hanem azért, mert vérbeli diplomata lévén, nem képes szó nélkül hagyni egy olyan iratot, ami az amatőrizmus minden jegyét magán viseli. Hogy ennek miért is kellett megszületnie, azt a későbbiekben ő is megmagyarázza, de én is meg fogom – lássuk hát Bondarjev elemzését, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Julija Navalnaja negyedik fórumán bemutatták az „Az új Oroszország európai irányú külpolitikája” című dokumentumot. A szerzői: Gleb Bogus nemzetközi jogász, Jevgenyij Roscsin politológus a washingtoni CEPA-tól, valamint Vlagyimir Kara-Murza, az elismert orosz ellenzéki (és most már emigráns) politikus.

Mit mond a dokumentum? Az új Oroszország békeszerető lesz, nem avatkozik be más országok ügyeibe, tisztelni, támogatni, elősegíteni és újjáéleszteni fog mindent és mindenkit. Ezzel lehetetlen vitatkozni – hiszen kultúremberként nem lehet a háború mellé állni és az emberi jogok ellen is fordulni, az Putyin reszortja.

Műfaji kérdések

Épp ez a lényeg: a dokumentumot úgy fogalmazták meg, hogy kényelmetlen vele vitatkozni, és ez biztos jele annak, hogy – semmit sem mond. A politikai nyilatkozat abban különbözik a prédikációtól, hogy tartalmával lehetséges nem egyetérteni. Itt viszont nincs tartalom. Nem doktrínával vagy koncepcióval állunk szemben, hanem jó szándékú kívánságok listájával.

Ahol mégis megjelennek némely konkrétumok, azok mind egyfajták: a Nemzetközi Büntetőbíróságra, a Különleges Bíróságra, az EJEB-re, a Római Statútumra, az Európai Egyezmény jegyzőkönyveire vonatkoznak. Látszik rajtuk egy nemzetközi jogász hozzáértő keze munkája.

A baj az, hogy a nemzetközi jog nem azonos a nemzetközi kapcsolatokkal, és még kevésbé a külpolitikával. A jog az a keret, amelyen belül az államok cselekszenek; a politika pedig maga a cselekvés. A dokumentum részletesen felsorolja, mely bíróságokhoz, intézményekhez csatlakozik az új Oroszország, és mely egyezményeket fogja ratifikálni – de nem válaszol a külpolitika legfontosabb kérdésére: miben áll az orosz nemzeti érdek? Nem általánosságban – az „állampolgárok jólétére” vonatkozó általános kifejezések bőven előfordulnak benne – hanem konkrétan: mire van szüksége Oroszországnak, mit kíván Európától? A dokumentum egy másik kérdésre ad választ – arra, hogy miért kellene Európának visszafogadnia őket. És még ezt sem indokolja meg teljes meggyőző erővel.

Figyeljünk az aszimmetriára. A szerzők előre felajánlják Európának a szolgáltatások és engedmények teljes skáláját – csapatok kivonását, háborús kártérítést, nukleáris önkorlátozást, bíróságokat, egyezményeket. De sehol, egyetlen pontban sem fogalmazzák meg, hogy mit szeretne cserébe kapni az új Oroszország. Nem kérik a reformok politikai támogatását, nem kérnek sem beruházásokat, sem technológiákat, sem piacokhoz való hozzáférést, sem olyan közös projekteket, amelyek kihúznák az orosz gazdaságot abból a gödörből, ahová Putyin sodorta. A kulturális és tudományos együttműködést megemlítik – de csak mellékesen és futólag.

Pedig éppen ezzel kezdődik minden külpolitikai doktrína kidolgozása: tudnunk kell, hogy mit akarunk – és mit vagyunk hajlandók érte felajánlani. Itt viszont senki sem szándékozik alkudozni: nem külpolitika lett az iratból, hanem egy felvételi kérdőív. Mintha az úttörőket megbízták volna, hogy írjanak egy esszét arról, miképpen fogják felépíteni a kommunizmust: egy végtelenül fényes jövőben, és egyetlen kérdés sem merülne fel arról a dolgozatban, hogy honnan származik majd ennek ragyogó jövőnek az anyagi háttere.*

*Teljesen világos, hogy a tapasztalt és gyanakvó Európa egy ilyen „fele cukor, fele méz” típusú ajánlatcsomagot legalábbis valamiféle trójai falónak tekintene, ha az Moszkvából érkezne és nem Navalnajától: mintha csak bekopogtatna Ali Babához néhány rabló, és önként felajánlanák neki a Szezám kincseit, csak azért, hogy enyhítsenek mardosó lelkiismeret-furdalásukon. Az a legkevesebb, hogy Ali Baba elgondolkodna: hol itt a csapda? És ha elfogadja az ezüstöt-aranyat, mit fognak ehhez szólni azok a rablók, akik nem vettek részt a felajánlásban? Bizonyára „rablót” kiáltanak majd, hiszen arcuk verejtékével összesíbolt kincsekről van szó.

Hogy ne csak üres szavakkal érveljek, nézzük meg a dokumentum négy pontját. Ezek példáján jól látható az egész konstrukció üressége.

Első pont: a Külügyminisztérium reformja

A nyilatkozat a minisztérium személyzeti reformját, „a diplomáciai káderek képzésének új rendszerét”, a testület „nyitottság és meritokrácia elvei szerinti” megújítását, valamint az agresszióban részt vevők kizárását ígéri – egyidejűleg „garanciákat biztosítva azoknak a hivatásos tisztviselőknek, akik nem vettek részt bűncselekményekben”.

Vizsgáljunk meg néhány alapvető kérdést. Mi is az a „diplomaták képzésének új rendszere” – és tudják-e egyáltalán a szerzők, miben áll a régi, hogy megértsék, pontosan mit akarnak megváltoztatni? Mire fog épülni az új rendszer, hogyan fog kinézni, kik fogják oktatni? Hol húzódik az „agresszióban való részvétel” határa egy olyan minisztériumban, ahol minden alkalmazott évekig jóváhagyott, végrehajtott és fellépett?

A választól függően az „agresszióban nem résztvevők” vagy egy üres halmazt alkotnak, vagy az egész minisztérium ide tartozik, kivéve egy tucat nevet. Ez a kritérium az egész személyzeti reform egyetlen érdemi kérdése, és éppen ezt nem szabták meg. Az intézmény reformja olyan emberek által, akik nem tudják, hogyan működik belülről – olyan vállalkozás, amelynek kudarca előre látható.*

*Szerintem nem véletlen, hogy pont az alapelv nincs meghatározva: ez kényelmes kiskaput jelenthet mindazok számára, akik ugyan ténylegesen részt vettek a mostani orosz kormány külpolitikai döntéseinek meghozatalában, de nem kívánnak bűnhődni. Ők kimondhatják majd a varázsszót: „Parancsra tettem” és át is sétálhatnak az aranykapun, mintha csak „bújj-bújj-zöld ágat” játszanának és nem diplomáciásdit.

Második pont: a nem létező gazdaság

Most pedig ejtsünk szót arról, ami egyáltalán nem szerepel a dokumentumban. A bíróságoknak, a törvényszékeknek és a jóvátételeknek teljes bekezdéseket szenteltek; az Európával folytatott gazdasági kapcsolatokról viszont egyetlen sor sem esik szó. Pedig éppen ez képezi minden „európai irányvonal” lényegét.

Hogyan fog az új Oroszország kereskedni Európával? Hogyan vonzza magához az európai befektetéseket – és mivel, milyen garanciarendszerrel, miután az európai befektetők harminc év alatt kétszer is mindenüket elvesztették Oroszországban? Mi legyen a szénhidrogén-kereskedelemmel – amely, tetszik ez valakinek vagy sem, az elkövetkező évekre az ország fő exportforrása marad? A szerzők által említett „zöld átállás” csodálatos dolog, de nem történik meg egyik napról a másikra, és hatalmas összegekbe kerül. Honnan lesz rá pénz – ha a dokumentum azt ígéri, hogy az állami tartalékokat és a befagyasztott eszközöket kártérítésre fordítják?

Nincsenek válaszok, mert nincsenek kérdések sem.

És ezzel szimmetrikusan nem vetik fel a kérdést a másik oldalról sem: hogyan fogja mindezt értékelni Európa? Milyen követeléseket fog támasztani – és támasztani fog, méghozzá sokat – cserébe a szankciók feloldásáért, a piacokhoz való hozzáférésért, a pénzügyi rendszerbe való visszatérésért? A dokumentum a maga módján az 1990-es Európát feltételezi, amely Oroszországot várja a „Vancouver-től Vlagyivosztokig” terjedő közös házba (a harmincöt évvel ezelőtti Párizsi Charta szavaival élve). A 2026-os Európa újrafegyverkezik, és Oroszország visszatartására szolgáló architektúrát épít ki.

A mostani, félelmetes Putyinnal Európa hajlandó tárgyalni – azokkal szemben viszont, akik mindent előre feladnak, az európaiak sokkal keményebben fognak fellépni (ráadásul ki is élik a Vlagyimir Vlagyimirovics idején átélt szorongásokat és félelmeket).

Itt, mellesleg, a szerzők a Kreml struktúrájának tükörképét mutatják be. Putyin jelenleg az európai megalkuvókra számít – azokra, akik azt mondják: hagyjuk a fenébe a demokráciát, Ukrajna szuverenitását és az egyéb elveket, csak legyen újra olcsó gáz, állapodjunk meg Putyinnal.

A nyilatkozat szerzői éppen ellenkezőleg, támaszkodni próbálnak a másféle, új megalkuvókra. Európában szerintük azok fogják átvenni a hatalmat, akik azt mondják: „Na, hagyjuk már ezt a felfegyverkezést, ezt a biztonságot, ezt az érthetetlen amerikai politikát, legyünk újra barátok Oroszországgal, ezúttal biztosan nem fog cserbenhagyni minket, hiszen most olyan csodálatos emberek vezetik”. A koncepció ugyanaz – a saját politika helyett mások fáradtságára és meggondolatlanságára épül –, csak fordított előjelű. A Putyin-támogatók a fejükre álltak.*

*Az első fajta megalkuvók, opportunisták iskolapéldája volt Orbán Viktor, a másodikra a magyar politikában nem tudnék egyelőre példát mondani, de nem kétséges, hogy lesz majd: már bocsánat, de lehet gyanakvás nélkül fogadni egy olyan államszövetség közeledését, amely nem sokkal korábban összes szomszédjának puszta létét fenyegette, abban az esetben, ha valamiért megváltoznak a vezetői? Erős fenntartásokkal is egy tizenéves önképzőköri segédtitkárnő naivitása kellene ehhez.

A dokumentum azonban semmilyen konkrét tárgyalásra nem készít fel – minden aduját kijátszotta már a játék kezdete előtt.

Harmadik pont: Ukrajna, amely nem létezik

A dokumentum azzal a megállapítással kezdődik, hogy az Ukrajna elleni háború bűncselekmény – és ezzel lényegében véget is ér az Ukrajnáról szóló tartalom. A háborús kártérítéseket és a bírósági eljárást is szabályozzák. De hogy hogyan ér véget maga a háború – arról nincs szó.

Pedig ez az első kérdés, amelyre minden, a jövőbeli Oroszország külpolitikájáról szóló szövegnek választ kell adnia.

Tegyük fel, hogy a háborút már az új kormány zárja le – éppen az, amelynek politikáját a nyilatkozat leírja. Milyen feltételek mellett szándékozik megállapodni Ukrajnával? A kártérítés fontos kérdés – rendben, erről szó esik. De a kapcsolatok helyreállítása – hogyan történik majd? Milyen biztonsági garanciákat hajlandó az új Oroszország megadni Ukrajnának a maga részéről? Hiszen ezek nélkül elvileg semmiféle normalizáció nem lehetséges. Az ukrán népnek az átélt események után nem lesz elég az adott szó és az ígérgetés meg a szánom-bánom-kánon. A csapatok kivonása – honnan, hová történik, milyen sorrendben? Lehetséges részleges leszerelés, határrendezés, az egységek és hadosztályok elhelyezése a határ menti területeken? Erről sem esik szó – még a kérdés felvetésének szintjén sem.

A komoly megközelítés megkövetelné, hogy legalább leírják a kiindulási feltételeket, és jelezzék, mit szándékoznak velük tenni. Itt a békét Ukrajnával egyszerűen csak kihirdették – a kulisszák mögött, mások szavaival.

Ismét minden a meg nem fogalmazott érdekre vezethető vissza. A helyes logika így nézne ki: Oroszország egy bizonyos helyzetben van; szüksége van a kapcsolatok normalizálására Ukrajnával és Európával – nem önmagáért, hanem azért, hogy támogatást, pénzt, technológiákat és közös projekteket szerezzen, amelyek lehetővé teszik a gazdaság helyreállítását, a társadalmon belüli ellentétek enyhítését és a háború sebeinek begyógyítását; ezért készen áll ilyen és ilyen lépésekre, ilyen és ilyen sorrendben. Ezt nevezik külpolitikának. A dokumentumban nem szerepel sem a lánc első, sem az utolsó láncszeme – csak a középső rész, a cél és következmények nélkül a levegőben lógó engedmények.*

*Bondarjev logikája a jó kalmáré: „Ez az árum, mit adsz érte? Az kevés... és te mit kérsz a portékádért? Az meg sok...” Az ám, csakhogy a működő diplomácia, tehát az, ami sem nem az erőszak nyelvén handabandázik, sem nem szökdécsel rózsaszín ködök között, csillámpóni hátán, egészen pontosan így működik. Alkuk, kompromisszumok rendszere, melyeknek egyensúlya biztosítja mindkét fél nyugalmát és hasznát akár nagyon hosszú ideig is.

Negyedik pont: a nukleáris fegyverek elsőként történő alkalmazásának elutasítása

És végül – itt jön az a pont, amelyen a legjobban látszik, hogy az egész konstrukciónak nincs semmiféle alapja. Nemesen hangzik. De a katonai doktrína nem olyan dolog, amit előre megírnak, mintegy jószándékú gesztusként.

A katonai doktrína elsősorban egy külső jelzés, amely más államoknak, és mindenekelőtt a potenciális ellenfeleknek szól: íme azok a feltételek, amelyek mellett erőt fogunk alkalmazni, íme az a határ, amelyet nem szabad átlépni. A visszatartás teljes egészében ezeknek a jelzésén alapul – az ellenfél köteles a saját terveibe beépíteni a számára legkellemetlenebb forgatókönyvet.

A doktrína kizárólag alapos elemzés eredménye lehet: a fenyegetések, a hagyományos fegyveres erők állapota a háború után, a demográfia, a földrajz, a szomszédokkal való kapcsolatok – beleértve azokat is, akik többmilliós hadsereggel rendelkeznek –, a szövetségi kötelezettségek, valamint a stratégiai stabilitás rendszere. Lehetséges, hogy egy ilyen elemzés eredményeként az új Oroszország is eljutna az első csapás elvetéséhez – de akkor a megállapodások csomagjában, viszonzó garanciákért cserébe, tárgyalási pozícióként. Előre és ingyenesen bejelenteni ezt egy jó magaviseletről szóló nyilatkozatban azt jelenti, hogy stratégiai eszközöket adnak fel mindenféle elemzés és alkudozás nélkül.

És íme, ami nagyon jellemző: ennek a pontnak a hátterében semmiféle elemzés nem látszik. Az első csapás elvetésének szándéka közös mondatban szerepel a taktikai nukleáris fegyverek Fehéroroszországból való kivonásával és a kísérletek tilalmáról szóló egyezményhez való ragaszkodással – mintha ezek a jótettek Mikuláshoz beterjesztett listájának részei lennének.*

*És tényleg. Azt készséggel elhihetjük, hogy egy Julija Navalnaja vagy Vlagyimir Kara-Murza által vezetett Oroszországi Föderáció sosem alkalmazna nukleáris fegyvereket, elsőként meg főleg nem, de ismervén az orosz történelmet, mi arra a garancia, hogy nem rúgja odébb őket a hatalomtól egy idő után valamelyik agresszívebb tábornok és nem koronáztatja magát cárrá, majd nem jelenti ki, hogy az elődei összes ígéretét semmisnek tekinti? Ne feledjük, Bondarjev 2011-től 2022-ig a nukleáris fegyverek terjedése elleni orosz politika fontos tanácsadója volt, ez a szakterülete, ért hozzá. Még akkor is, ha az orosz politika semmit sem tett akkoriban a nukleáris fegyverek terjedése ellen.

Ilyen dolgokat nem lehet hirtelen és előre eldönteni. Itt viszont mindent hirtelen döntöttek el – és nem csak itt: amint már meggyőződtünk róla, ugyanez az elemzés hiányzik a dokumentum minden egyes nyilatkozata alól, a külügyminisztérium reformjától az ukrajnai rendezésig.

Ez, tulajdonképpen, a szöveg fő jellemzője: bármely külpolitikai koncepciónak a fenyegetések és a körülmények elemzésének eredményeként kell születnie – itt viszont az elemzés helyett mindenhol egy közhelyes gesztus szerepel. Így írják meg a nukleáris doktrínát azok, akik soha nem gondoltak az ország biztonságának garantálására saját feladatukként.

Mi ez a dokumentum egyáltalán?

Négy pontot látunk – négy módszert ugyanazon tartalmatlan üresség bemutatására. De az egyes kudarcok mögött közös szándék áll, és ezt érdemes megnevezni. Az egész dokumentum, az első ponttól az utolsóig, egyetlen üzenet kedvéért íródott: „bocsássanak meg nekünk, kérem, többé nem fogunk így viselkedni, jó fiúk és lányok leszünk – csak vegyenek vissza minket Európába.”

• a külpolitikai szolgálat reformját annak felépítésének ismerete nélkül javasolják;

• a stratégiai gondolkodást szép és „emberséges” gesztusok váltják fel;

• a kapcsolatok gazdasági alapjáról szóló tárgyalás helyett – általánosságokat látunk az „Európával való együttműködésről”;

• ahol a legfontosabb kérdésre – hogy hogyan ér véget a háború – választ kellene adni, ott csak süket csend uralkodik.

Ez nem külpolitika – ez könyörgés. Egyfajta kapituláció.*

*Ráadásul az összes ígéretre egyedül az aláírók úttörő becsületszava a biztosíték. Másfelől meg: ezt a nyilatkozatot nem követelte senki, ezt önként és dalolva írták meg, mégis szigorúbb kapitulációt tartalmaz, mint a császári Japáné volt. Igaz, annak köszönhetően végső soron nem is jártak olyan nagyon rosszul a japánok. Igen ám, csakhogy Japánt máig felügyelik a szigetországban lévő amerikai támaszpontok, azok jelentik a garanciát arra, hogy nem őrülnek meg újból a szamurájok unokái. Ezt Oroszországgal már csak a méretei miatt is képtelenség volna megcsinálni.

Így mutatkozik meg az a szemlélet, amelyet Julija Navalnaja fórumának résztvevői vallanak: nem tekintenek magukra önálló erőként – a változás alanyaként –, és nem is tesznek semmit azért, hogy azzá váljanak. Magukat szolgákként látják a jövőbeli „jó” hatalom mellett: tanácsadókként, segítőkként, szakértőkként, akiket befogadnak, elismernek és értékelnek. A belpolitikában ez azt az elvárást jelenti, hogy valaki más váltsa le a rendszert, és ha végzett, hívja be őket, ha lehet, irányítani.*

*És ez az alapvető baj a legtöbb posztszocialista ország jelenlegi demokratikus ellenzéki mozgalmaival. Fennkölt elvek kedvéért gyűltek egybe, jót akarnak, sőt, a legjobbat: de valahogy ha keresztbe kéne tenni két szalmaszálat, azt is mástól várják el, maximum irányítani hajlandóak. Viszont ha már kész a munka, a gyümölcseit szívesen elfogadják, sőt, olyanok is vannak, akik azt hirdetik, hogy inkább megérdemlik a nevezett gyümölcsöt – a fennkölt elvek miatt – mint azok, akik megtermelték. Nem egy magyar példát lehetne mondani arra, hogy egyébként tisztességes eszméket hirdető politikusok mennyire szeretik máséval verni a csalánt. Navalnaja is elfogadná a hatalmat, ha a kezébe adnák, de egy lépést sem tesz érte.

A külpolitikában pontosan ugyanez a helyzet, csakhogy a címzett általánosabb: a rangosabb, erősebb és okosabb Nyugat, amelyet alulról felfelé szólítanak meg. „A földünk bőséges, csak rend nincs – gyertek és uralkodjatok rajtunk.” Cseréljük ki az „uralkodjatok” szót a „fogadjatok be a saját struktúráitokba a ti feltételeitek szerint” kifejezésre – és megkapjuk a dokumentum tartalmát, méghozzá maradéktalanul.*

*Itt Bondarjev az orosz állam eredetéről (is) szóló „Régmúlt Idők Krónikáját”, a legrégebbi orosz irodalmi emléket idézi keserű iróniával.

Nem kérni kell, hanem tárgyalni

Eközben pedig ebben a szövegben visszhangzania kellene Oroszország hangjának. Egy magát nagynak, erősnek gondoló országénak – mindennek ellenére is –, amely súlyos bűnöket követett el, és a felismerésükhöz vezető nehéz úton halad, de megőrizte önuralmát és önbecsülését. Egy ilyen ország nem kéri, hogy megsimogassák a fejét, és adjanak neki jutalomfalatot. Felelősségvállalását saját akaratából végzi, nem belépési díjként ajánlja fel. Bemutatja saját elképzeléseit a helyzet javítása érdekében, és kész vitatkozni vagy alkudozni a számára legkedvezőbb feltételekről, mert úgy véli, hogy polgárai megérdemlik az egyenrangú bánásmódot.

A két álláspont – a kérő és a cselekvő – közötti különbség nem pusztán stilisztikai. Ez a különbség egy olyan ország között, amely örökre Európa előszobájában fog állni, és egy olyan között amellyel Európa egyenrangúként fog tárgyalni.

Az önbecsüléshez vezető út nem egyszerű. Könnyen meg lehet botlani, és vagy az önalázás mocsarába süllyedni (mint az 1990-es években történt), vagy a sértettség és a sovinizmus mérgező gőzei közé kerülni (amit jelenleg történik). Ez tánc egy borotvapenge élén. Ezen az úton járt Charles de Gaulle, aki szó szerint megmentette Franciaországot attól, hogy a győztesek zsákmányává váljon.

Navalnaja és hívei viszont lényegében Mark Rutte útját kínálják – akiről első pillantásra úgy tűnik, mintha egy tiszteletre méltó, jól öltözött európai lenne, valójában azonban vég nélkül hajbókol az erősebbek előtt, megalázva ezzel mind saját méltóságát, mind azokét, akiket képvisel.

Végkövetkeztetés

A dokumentumot nem Oroszország és nem annak jövőbeli polgárai számára írták, hanem a nyugati közönségnek, és célja, hogy tanúsítsa a szerzők politikai megbízhatóságát. Ilyen formában talán eredményes is lesz. Külpolitikai alapként azonban nem, mert nincs benne külpolitika: nem szól az érdekekről, a kérdések fontosságáról, még a külvilágról sem vesz tudomást – mintha Kína, India, az USA és más országok nem is léteznének. Csak Oroszország, Európa és az elvont „külföld”, így, általában.

A jövőbeli Oroszország külpolitikájáról szóló valódi beszélgetést egyszerűen a másik végéről kell kezdeni: Egyelőre viszont egy olyan külpolitikai nyilatkozatot tettek elénk, amelyből hiányzik a legfőbb szándék – az, hogy az oroszoknak saját politikájuk legyen.

• az ország konkrétan megfogalmazott érdekei alapján;

• a 2026-os világ józan értékelése, nem pedig az 1990-es állapotok szerint;

• abból a felismerésből származtatva, hogy az engedmények – valutának számítanak, nem pedig névjegykártyának;

• olyan emberek véleményére alapozva, akik tudják, miről írnak.

Eddig tartott Bondarjev, most mondanék én is pár szót.

Először is, láthatjuk, hogy szerzőnk nem kissé haragos, ami az ő esetében érthető is: a Navalnaja-dokumentum valóban inkább Smaragdváros térképe, zöld szemüvegen át nézve, mint külpolitikai doktrína. Nem tételeznék fel sem ostobaságot, sem rosszindulatot Navalnaja vagy pláne Kara-Murza részéről, kár, hogy a Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Azt sem gondolnám, hogy ez az irat nyomás vagy zsarolás hatására született – ezt maguktól írták, de mitől ilyen? Először is attól, hogy a megalkotói között egyetlen diplomata sem akad. Másodszor: ha nem kötelezettségvállalásnak és megvalósítandó külpolitikai doktrínának tekintjük a dokumentumot, hanem szándéknyilatkozatnak, akkor hirtelen majdnem minden a helyére csúszik. Akkor ugyanis minden pont tárgyalható és alkuképes, és a szerzők nem megadják, hanem csak kelletik magukat. Igaz, hogy ringó csípővel, de ez akkor is csak a kirakat, a demoverzió.

Azt se feledjük, hogy a dolgoknak nagyon valószínűtlenül kellene alakulniuk ahhoz, hogy Navalnaja mozgalma a hatalom csúcsára emelkedjék, de az is igaz, hogy láttunk már hasonlóan valószínűtlen eseményeket az orosz történelemben, utoljára például 1917. november 7-én. Mindenesetre inkább gondolnám ezt a dokumentumot vagy szándéknyilatkozatot egyfajta helyezkedésnek az európai politika színpadán Navalnaja részéről, aki most nem a legboldogabb attól, hogy riválisai kerültek lépéselőnybe az EU-platformban, bár még ez sem maradéktalanul igaz, hiszen a platform tagja éppenséggel Kara-Murza és a Korrupcióellenes Alapítvány korábbi ügyvédje, Ljubov Szobol is.

A gesztus akkor is meglepő. Egy tanácsot adnék Európának arra az esetre, ha mégis orosz külpolitikai doktrína lenne ebből a dokumentumból. Azt, amit Laokoón mondott Trójában: Timeo danaos et dona ferentes, tartsunk a görögöktől, még akkor is, ha ajándékokat hoznak – sőt, akkor tartsunk tőlük a leginkább.

Szele Tamás