Szele Tamás: Irán rendszere
A hírek mostanában sokat foglalkoznak Iránnal, méghozzá teljes joggal, de nem derül ki belőlük, hogy a hadban álló Iszlám Köztársaságnak aktuálisan milyen a belső hatalmi rendszere. Ez a jelek szerint egyébként Washingtonban sem mindenki számára világos... mindenesetre tekintsük át Teherán jelenlegi államrendjét a Jamestown Alapítvány friss tanulmánya alapján.
Annyit előrebocsátanék, hogy bár az elemzés hézagpótló, de nem szabad szentírásnak tekintenünk, első sorban azért, mert gyakorlatilag fogalmunk sincs arról, Mojtaba Khamenei, az állam első embere egyáltalán életben van-e, bár ez iráni vezetők esetében egyáltalán nem alapkövetelmény. Míg akad, aki meghozza helyettük a döntéseket, nyugodtan lehetnek megboldogultak is – gondoljunk csak a Rejtőzködő Imámra, aki a síita hitágazat legfontosabb személyisége és már több, mint ezer éve nem látta senki, mégsem omlott össze a felekezet.
Iránban jelenleg a Forradalmi Gárda a legmeghatározóbb politikai tényező. Az iráni Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) befolyása évtizedek óta folyamatosan növekszik. Ali Khamenei volt legfőbb vezető meggyilkolása és fia, Mojtaba Khamenei hatalomra kerülése központi szerepet biztosított az IRGC-nek a stratégiai döntéshozatalban. Bár az IRGC számos magas rangú parancsnoka életét vesztette a konfliktus korai szakaszában, helyüket más tapasztalt tisztek vették át, akik eddig viszonylag sikeresen irányították a bonyolult háborús erőfeszítéseket.
Az IRGC, amely kizárólag a legfőbb vezetőnek tartozik felelősséggel, jelenleg a külföldi ellenségek elleni harc mellett a belső rend fenntartásáért is felel. Hatalma túlmutat a katonai szférán, mivel a gazdasági elit számos tagja, aki a szankciók idején a hatalmi központokhoz való hozzáférésből profitált, befolyásos pozíciókat tölt be az IRGC-n belül.
A konfliktus nem egy egyszerű, kétpólusú polgári–biztonsági rendszer felé terelte Iránt. Ehelyett a hatalom egyre inkább a katonai-biztonsági központban koncentrálódik. A rendszerre egyszerre nehezedik nyomás a nemzetközi diplomácia és egy olyan belső keményvonalas tábor részéről, amely minden rugalmasságot gyengeségnek tekint. A háború kezdete óta a harc, a diplomácia és az eszkaláció feletti irányítás egyre inkább egy viszonylag összetartó katonai-biztonsági kemény mag kezébe került. Az olyan intézmények, mint az iráni külügyminisztérium továbbra is végrehajtják a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács döntéseit, és az olyan személyiségek, mint Abbász Aragcsi külügyminiszter, egy olyan rendszerben kell feltalálják magukat, amelyben a diplomácia nem különül el a katonai stratégiától, hanem annak szerves részét képezi – ugyanaz a struktúra szabályozza az eszkalációt, amely a deeszkalációt is irányítja.
Történelmi alapok
Az 1979-es forradalom után Irán politikai rendszere két párhuzamos struktúrát alakított ki: választáson alapuló intézményeket – mint a parlament és az államfői hivatal – és forradalmi intézményeket, amelyek a Legfőbb Vezető közvetlen felügyelete és jóváhagyása alapján működnek. A parlamenti és elnöki választások jelöltjeit azonban a Legfőbb Vezető testületéhez tartozó Őrzők Tanácsának kellett jóváhagynia.
Ennek megfelelően az Iszlám Köztársaság a kezdeti évek ideológiai alapú államából „látszatdemokráciává”, majd „kvázi-demokráciává” alakult át. Ebben a kvázi-demokráciában, ahogy a hagyományos papság legitimitása csökkent és a demokratikus intézmények gyengültek, a katonai szervek egyre nagyobb jelentőségre tettek szert.
Az iraki–iráni háború után a középosztály megerősödése Hasémi Rafszandzsáni elnöksége alatt Mohammad Khatami 1997-es elnöki győzelméhez és a végrehajtó intézmények újjáéledéséhez vezetett. A konzervatívok azonban elszabotálták ezt a tendenciát. Mahmud Ahmadinezsád 2005-ös elnökké válásával az IRGC gazdasági hatalma megerősödött. 2013-ban a mérsékelt Hasszán Rouhani reformista támogatással került hatalomra, és biztosította a JCPOA (egyszerűbben szólva: az iráni atomalku) nevű nukleáris fegyvereket korlátozó megállapodást, de Donald Trump amerikai elnök kilépése a szerződésből és az azt követő szankciók tovább erősítették a keményvonalasokat. A keményvonalasok által teremtett akadályok annyira komollyá váltak, hogy egyes reformista teoretikusok, például Szajid Hajdzsárján, Rouhani lemondását szorgalmazták a „szuverenitás kettősségének” megoldása és az „egységes szuverenitás” elérése érdekében.
Még egyes reformerek, például Szajid Lajlaz is úgy vélték, hogy Irán érdekeit szolgálná, ha az IRGC soraiból származó személyt neveznének ki akár 10 évre is az állam élére (mármint elnöknek). Ezen elmélet szerint az IRGC irányítása megoldaná a hatalmi struktúra koherenciájának és hatékonyságának hiányát – ezt a változatot ő „bonapartizmusnak” nevezte. Más reformisták az egységes hatalmi struktúra iránti törekvést a hatalom kemény magja által az 1979-es forradalom óta követett fokozatos tendenciának tekintik.
Irán középosztálya az elmúlt évtizedben egyre inkább elidegenedett a politikai rendszertől. Ennek okai többek között a szankciók okozta gazdasági nyomás, a reformerek befolyásának hiányával kapcsolatos kétségbeesés, valamint a 2018-as és 2019-es tüntetések és az azokat követő kemény megtorlások voltak. Az elidegenedés a 2020-as parlamenti és a 2021-es elnökválasztásokon vált nyilvánvalóvá, ahol az alacsony részvétel Ebrahim Raisi elnökké választását eredményezte. A 2022-es Mahsza Amini-mozgalom tovább mélyítette ezt az elidegenedést, lehetővé téve a keményvonalasok számára, hogy egyre nagyobb szerepet kapjanak a kormány politikai struktúrájában.
Ez a rendszer – amelyet a reformerek marginalizálása és a radikális konzervativizmus felemelkedése jellemez – február 28-án, az amerikai–izraeli közös támadások kezdetére már megszilárdult. A konfliktus nyíltabban „helyzetbe” hozta az IRGC-t a politikai színtéren, és háttérbe szorította a jelenlegi elnök, Maszúd Pezeskjan mérsékelt kormányát. Befolyásának korlátozott volta március elején vált nyilvánvalóvá. Egy sor iráni támadás után bocsánatot kért a Perzsa-öböl államaitól, ami felkeltette az IRGC haragját, és ezért kénytelen volt részben visszavonni kijelentéseit.
Az IRGC keményvonalas frakciója azóta igyekszik megszilárdítani hatalmát Irán politikai struktúráján belül, különösen a Khamenei ajatollah meggyilkolása után kialakult hatalmi vákuum közepette. Ez nem jelenti azt, hogy az IRGC új pozíciót alakított volna ki Irán rendszerében, mivel ezek a frakciók már jóval a konfliktus előtt is erősek voltak. A konfliktus tehát csupán felgyorsította a csoport hatalmának megerősödését.
Új vezetők megjelenése
Az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni támadásainak egyik következménye a vezetők új generációjának megjelenése volt. Közülük sokakat elődeiknél militaristábbnak és meggondolatlanabbnak tartanak. Az IRGC harcedzett parancsnokai és szövetségeseik alkotják jelenleg a biztonsági, háborús és diplomáciai kérdésekben a legfontosabb döntéshozói kört.
Mohammad Baqer Ghalibaf és két másik biztonsági vezető – Mohammad Baqer Zolqadr, a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, valamint Ahmad Vahidi, az IRGC főparancsnoka – irányítják Irán kormányának napi ügyeit. Annak ellenére, hogy Ghalibaf részt vett a pakisztáni tárgyalásokon, a háttérbe húzódó másik két személyt nála sokkal befolyásosabbnak tartják.
A Trump-kormányzat Ghalibafot potenciális partnernek és Irán lehetséges vezetőjének tartotta Ali Larijaninak, a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács viszonylag pragmatikus titkárának halála után. Ghalibaf korábban már vezette az iráni delegációt az Egyesült Államokkal folytatott béketárgyalásokon, és történelmi jelentőségű tárgyalásokat folytatott J.D. Vance amerikai alelnökkel Pakisztánban – ez volt a két ország közötti legmagasabb szintű találkozó az 1979-es iráni forradalom óta.
Ghalibaf az iráni–iraki háború alatt csatlakozott az IRGC-hez, és olyan személyiségekkel szövetkezett, mint Kaszem Szulejmáni és Eszmail Qaani. Ugyanebben az időszakban rendszeresen találkozott Ali Khamenei akkori államfővel. Felemelkedése egybeesett Khamenei 1989-es felemelkedésével, és olyan pozíciókat töltött be, mint a Baszidzs helyettes parancsnoka, a Khatam al-Anbiya Építési Parancsnokság vezetője és az IRGC Légierejének parancsnoka. 1999-ben aláírta azt a levelet, amelyben figyelmeztette Khatami elnököt a következményekre, ha a diáktüntetéseket nem fojtják el határozottan.
Ghalibaf később politikus lett, és többször is sikertelenül indult az elnöki posztért. 2020 óta a parlament elnöke és a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács tagja. Keményvonalas álláspontokat képvisel – többek között támogatta azt a törvényt, amely előírta Irán nukleáris programjának kiterjesztését, ha az amerikai szankciókat két hónapon belül nem szüntetik meg.
Ghalibafot kevésbé a parlamentben betöltött hivatalos pozíciójáról ismerik, sokkal inkább arról nevezetes, hogy kiemelkedő szerepet játszik a Teheránt irányító biztonsági erőkön belül. Egy olyan hálózat tagja, amelynek közös a katonai és intézményi háttere, és amelyen belül a nézeteltérések inkább taktikai, mint stratégiai jellegűek; így ennek a magnak a belső szerkezete viszonylag összetartó, nem pedig rivális központok szétszórt terepe. Miközben Ghalibaf megpróbálja megőrizni kulcsfontosságú szerepét, Vahidi és az őt támogatók szűk csapata – az IRGC-n belül Shiraz-frakciónak nevezett csoport – ellenállásával szembesül.
A konfliktus Mohammad Baqer Zolqadr felemelkedését is elősegítette. Ali Larijani halála után Zolqadrt nevezték ki a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkárának. Zolqadr, aki az ENSZ szankciói alatt áll, hosszú karriert tudhat maga mögött. Az IRGC régi gárdájának tagja, valamint a forradalom előtti „Mansourun” gerillahálózat tagja. Többek között az IRGC helyettes főparancsnoka, a fegyveres erők vezérkarának helyettes vezetője a Baszidzs ügyeinek felelőse, a belügyminiszter helyettese, az igazságszolgáltatás helyettes vezetője, és legutóbb a Célszerűségi Tanács titkára volt. Larijanival ellentétben Zolqadrnak nincs diplomáciai tapasztalata – ő teljes mértékben a katonai és közigazgatási rendszer képviselője. Az 1990-es években együttműködött a Baszidzs embereivel és a radikális Ansar-e Hezbollah csoporttal. Egyes megfigyelők úgy vélik, hogy Zolqadr kinevezése a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkárává meg fogja erősíteni az IRGC militarizmusát, és hozzájárul a szervezet egyre nagyobb ellenőrzéséhez Irán felett.
Ahmad Vahidit március 1-jén nevezték ki az IRGC főparancsnokává. A Quds Erők – az IRGC különleges műveleti egysége – korábbi parancsnokaként kulcsszerepet játszott Irán aszimmetrikus hadviselésének és hírszerzési műveleteinek kifejlesztésében az iraki–iráni háború után. Vahidi ellen az Interpol nemzetközi körözést adott ki az 1994-es argentin merényletben játszott szerepe miatt. Ő az IRGC egyik vezető stratégája, a Legfelsőbb Nemzeti Védelmi Egyetem rektora volt, korábban pedig védelmi miniszterként és belügyminiszterként is szolgált.
Egyes jelentések szerint kulisszák mögött döntő szerepet játszott Zolqadr kinevezésében a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkárává – ami jól mutatja befolyásának mértékét Irán jelenlegi hatalmi struktúrájában.
Mojtaba Khamenei szerepe
Az elmúlt években Mojtaba Khamenei – Ali Khamenei legfőbb vezető fia – nevét olyan személyiségek között emlegették Ali Khamenei utódjaként, mint Arafi ajatollah és Mirbagheri. Ebrahim Raisi volt elnököt korábban komoly esélyesként tartották számon Irán következő vezetőjének posztjára, de elnökké választása után három évvel helikopterbalesetben életét vesztette.
Az örökletes utódlás gyakran elhangzó kritikája ellenére is végül Mojtaba Khamenei lett Irán vezetője Ali Khamenei halála után. Az Ali Khamenei rezidenciájára mért amerikai–izraeli támadás után Mojtaba is célponttá vált és súlyosan megsebesült; apja mellett felesége és gyermeke is életét vesztette a támadásban. Sérülései és jelenlegi, titkos tartózkodási helye miatt Mojtaba Khamenei egyelőre nem tarthatja ténylegesen kezében a hatalom gyeplőjét. Ez a folyamat időt is igényel, mivel Ali Khamenei maga is csak évekig tartó konszolidáció után gyakorolhatta abszolút hatalmát. Ali Khamenei nem csupán Irán hatalmi struktúrájának legbefolyásosabb alakja volt, hanem az ország intézményeinek, alkotmányának és forradalmi-katonai apparátusának megalkotója is – így egyetlen jövőbeli vezető sem gyakorolhat majd vele azonos mértékű befolyást.
Mojtaba Khamenei jelenleg a biztonsági elit körében zajló szélesebb körű konszenzusépítési folyamat egyetlen szószólójaként működik – ez a szerep egyrészt a jelenlegi átmeneti helyzetet, másrészt az Iszlám Köztársaságon belüli változó erőviszonyokat tükrözi . Mojtaba Khamenei vallási hátterét és az IRGC-ben szerzett tapasztalatát tekintve kinevezése az IRGC győzelmét és a rendszer iránti elkötelezettségét jelenti.
Ő lehet a militarizált Iráni Iszlám Köztársaság központi figurája. A fundamentalista vallási vezető, Taqi Misbah Yazdi ajatollah tanítványa volt, ráadásul szoros kapcsolatokat ápol a biztonsági erőkkel és az IRGC-vel is. A jelentések szerint a legutóbbi, januári tüntetések és az Egyesült Államok fokozott katonai jelenléte a régióban már az „Epic Fury” hadművelet elindítása előtt is megerősítette Mojtaba pozícióját.
Mojtaba Khamenei meghatározó jellemzője az IRGC-vel és a magas rangú papsággal ápolt kiváló kapcsolatrendszere, valamint az, hogy közismert személyiségként szélesebb körű legitimitásra tehet szert. Abdolreza Davari, aki Mahmud Ahmadinezsád elnöksége alatt főtanácsadóként szolgált, és ismeri Mojtaba Khameneit, a The New York Timesnak azt nyilatkozta, hogy:
„Mojtaba úgy irányítja az országot, mintha egy igazgatótanács vezetője lenne. Nagyban támaszkodik az igazgatótanács tagjainak tanácsaira és útmutatásaira, és minden döntést közösen hoznak meg. A tábornokok pedig az igazgatótanács tagjai.”
Az IRGC riválisai
A konfliktus utáni elsődleges hatalmi harc valószínűleg a konzervatív táboron belül fog zajlani. Irán politikai színterének reformista és mérsékelt frakcióit meggyengítette a konfliktus, valamint az, hogy hagyományos társadalmi bázisuk, a középosztály, szinte teljesen elfordult a politikától.
Ez a versengés, amely már a háború előtt kialakult, Ali Khamenei halála után még féktelenebbé vált, és a hagyományos biztonsági szárnyat a Paydari Front szélsőjobboldali/szélsőséges szárnyával állítja szembe. Ez a csoport hevesen ellenez minden tárgyalást az Egyesült Államokkal és Izraellel, mivel azt a nemzet elárulásának tekintik. Ali Khamenei életében a vezetés a Paydari Frontot nemcsak a konzervatív táboron belüli egyensúly megteremtésére használta, hanem a reformerek pozíciójának gyengítésére is.
A háború előtt Ali Khamenei képes volt nyomást gyakorolni erre a csoportra, és időnként bírálta is őket. Halálával azonban a Paydari Front – a politikai és katonai hatalmi struktúrában található támogatóira támaszkodva – nagyrészt átvette az irányítást az utcákon, és meghatározó szerepet játszik az iráni vezetés körében kialakult éjszakai gyűléseken. Ez a front jelenleg Irán nyilvános irányítása mögött rejtőzik. Mohammad Reza Tadzsik, a neves reformista teoretikus szerint azonban a múltbeli tapasztalatok azt mutatják, hogy a csoport veszélyes lehet a nyilvános politikai vezetésre nézve. A Paydari Front keményvonalas és szélsőséges nézeteivel ellentétben a Mohammad Baqer Ghalibaf által képviselt pragmatikus konzervatív tábor a háború opciója mellett a diplomáciát is fontolóra veszi.
Mi lesz holnap?
Irán hivatalos politikai szerkezete alapvetően nem különbözik a konfliktus előtti állapotoktól. Az IRGC parancsnokainak fokozott részvétele a politikai döntéshozatali központokban azonban jelentős informális változást jelent. Az IRGC jelenleg meghatározó befolyással bír a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsban, és számos stratégiai döntés, például Irán nukleáris programjának sorsa és a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés kérdésében döntő szerepet játszik. A háború előtt a végső hatalom a Legfőbb Vezetőé volt, aki évtizedek munkájával konszolidálta hatalmát. Ali Khamenei döntött a versengő csoportok között, és minden fontos döntésben ő mondta ki a végső szót. Jelenleg az új politikai vezetés olyan rendszerben működik, amelyben Mojtaba Khamenei nem játszik ilyen abszolút szerepet. A hatalom mára decentralizálódott, és egy kollektív biztonsági tanács formájában oszlik meg a biztonsági intézmények között, de a főszerepet mindenképpen az IRGC játssza.
Az IRGC mára az egyetlen olyan intézményként tűnik fel, amely képes fenntartani a stabilitást. A hatalmi egyensúly ennak a szűk biztonsági elitnek a kezében van. Az esélye annak, hogy a közeljövőben reformista személyiségek kerüljenek hatalomra Irán politikai struktúrájában, továbbra is csekély. A reformistákat és a mérsékelteket szinte teljesen kizárták a konfliktus alatti politikai döntéshozatalból. Ennek megfelelően az elsődleges versengés a pragmatikus konzervatív frakció és a radikális konzervatív, szélsőjobboldali frakció, a Paydari Front között zajlik.
Elmondható tehát, hogy a jelenlegi, Irán elleni háború úgy vallott kudarcot – leginkább Donald Trump érthetetlen politikai döntései miatt – hogy még a céljai sem voltak kijelölve. Az egészen bizonyos ugyanis, hogy a harcok kezdetekor senkinek nem volt az a célja, miszerint Iránban a hatalmat a vallási fanatikusok kezéből átjátssza a militarista vallási fanatikusokhoz, de valahogyan (főként a teljesen alkalmatlan amerikai vezetés hibájából) mégis így sikerült.
A demokratikus-reformista ellenzéknek nagy létszáma dacára egyetlen elképzelhető forgatókönyv szerint sincs esélye megszerezni a hatalmat, holott ez megoldást jelentett volna a háború első hónapja folyamán, de Trump – talán személyes ellenszenve miatt, melyet Reza Pahlavi koronaherceg iránt érez – meggátolta a dolgok ilyen fordulatát, holott Izrael erősen pártolta volna ezt a rendszerváltó variációt. Most egyelőre nem látszik fény az alagút végén: bármiféle béke is születik és bármikor, az iráni népnek hosszú ideig csak kegyetlen elnyomás lehet a sorsa.
Jobbat, szebbet, többet érdemelnének.
Szele Tamás