Szele Tamás: Miniszterelnök-casting Britanniában

Minden jel arra mutat, hogy Keir Starmer napjai jelenlegi pozíciójában, az Egyesült Királyság miniszterelnökeként meg vannak számlálva. Hogy ki lesz az utódja, jelenleg még nem világos, talán Andrew Burnham, talán más: de mindenképpen figyelemreméltó Olivia O'Sullivan elemzése a Chatham House honlapján arról, hogy manapság milyen problémákkal kell majd szembenéznie annak a bátor embernek, aki vállalja ezt a posztot. Akkor lássuk, mire kell felkészüljön Starmer utódja.

Miután magabiztos győzelmet aratott a Makerfield-i pótválasztáson, Andy Burnham visszatért a Munkáspárt képviselőjeként, és úgy tűnik, kihívást fog intézni Keir Starmer brit miniszterelnök ellen a pártelnöki posztért. Bár még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy Starmer megtartja pozícióját, valószínűnek tűnik, hogy az Egyesült Királyságnak hamarosan új vezetője lesz.

A Burnhammal vagy más potenciális kihívókkal kapcsolatos viták nagy része arra összpontosult, hogy miben különböznek Starmer-től, különösen a sürgető belföldi kérdések – elsősorban a megélhetési költségek és a gazdasági növekedés, a közszolgáltatások és a bevándorlás – megközelítésében. Az EU-val való jövőbeli kapcsolatok is felmerültek időnként kulcskérdésként.

Ezek a kérdések alapvető fontosságúak. Starmert miniszterelnöki időszakában viszont nagyrészt a külügyek kötötték le. Bárki is lesz az új miniszterelnök, számtalan nemzetközi kérdéssel és kihívással kell majd szembenéznie.

Ez nem csupán a váratlan külföldi válságok következménye, bár azok is bőven akadtak. Inkább azzal a ténnyel függ össze, hogy az Egyesült Királyság legfontosabb háború utáni kapcsolatai – az Egyesült Államokkal és Európával – átalakulóban vannak.

Starmer eddigi tevékenységéből sok pozitív tanulságot lehet levonni. Kormánya azonban nehezen boldogult a mélyebb stratégiai kérdések kezelésével – és a szükséges források előteremtésével –, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel az alapvető változással és annak a védelemre és biztonságra gyakorolt hatásaival.

Egy új miniszterelnöknek lehetősége nyílna a diplomáciai újrakezdésre. Ennek keretében foglalkoznia kellene az Egyesült Államok egyre növekvő vonakodásával az európai biztonság garantálását illetően, az amerikai–kínai rivalizálás fokozódásával, valamint az ebből fakadó, az Egyesült Királyságot fenyegető veszélyek növekedésével.

Amit Starmer jól intézett

Starmer következetes és megbízható volt a személyes diplomácia terén. Ügyesen kezelte a Donald Trump elnökkel kialakult bonyolult kapcsolatot azáltal, hogy helyesen értelmezte és kezelte a MAGA-tábor rendkívüli érzékenységét az európaiak látszólagosan lenéző magatartásával szemben. Nem hagyta magát nyilvánosan beleprovokálni semmilyen, az amerikai kormánnyal való konfliktusba, ha az nem szolgálta az Egyesült Királyság érdekeit.

A diplomáciai színjáték részeként nagyon jól kezelték a kölcsönös amerikai–brit állami látogatásokat. Starmer igyekezett tanulni a múltból: gondosan korlátozta az Egyesült Királyság szerepét az amerikai–iráni háborúban, figyelembe véve az iraki háború – és az azt követő Chilcot-vizsgálat – tanulságait, miszerint nem szabad az Egyesült Királyság korlátozott erőforrásait olyan amerikai irányítású küldetésekre fordítani, amelyeknek nincs egyértelmű stratégiai végcélja.

Starmer emellett Európa hiteles és megbízható szövetségese is volt. Folytatta a korábbi brit kormányok gyakorlatát, és hosszú távon, józanul támogatta Ukrajnát. Felismerte, hogy az Egyesült Királyság biztonsági prioritásainak Európára kell irányulniuk, és hatékonyan együttműködött az európai partnereivel: új biztonsági szerződést írt alá Németországgal, és megújította a Franciaországgal fennálló megállapodást.

Hosszú távú terv az európai védelem és biztonság érdekében

Bár Starmer Európa szövetségeseként folytatott személyes diplomáciája viszonylag sikeres volt, eredményeit veszélyeztetheti, hogy kormánya nem veszi figyelembe a növekvő védelmi és biztonsági kötelezettségvállalások költségeit.

A védelmi kiadásokkal kapcsolatos kihívások korántsem számítanak új jelenségnek, és egész Európában előfordulnak. A korábbi brit kormányok is azt állították, hogy megvalósítják az ambiciózus védelmi kiadási célokat anélkül, hogy elmagyarázták volna, miként. Starmer kormányának egyik fő problémája az volt, hogy ki kellett bogoznia azt a hosszú történetet, amelynek során a brit kormányok túl sok kötelezettséget vállaltak az ország védelme érdekében anélkül, hogy őszintén felmérték volna a szükséges költségeket.

A védelmi kiadások kérdése azonban többről szól, mint pusztán a közpénzekért folyó versengő igények rendezéséről – bár ez már önmagában is elég nagy kihívás. Mivel az Egyesült Államok már nem olyan megbízható biztonsági támasza Európának, mint volt – és Washington azt tervezi, hogy visszavon néhány fontos katonai erőforrást Európából –, az Egyesült Királyságnak hosszabb távú védelmi és biztonsági kapcsolatra van szüksége az európai szövetségeseivel.

Az Egyesült Királyság aktív és azonnali reakciója Oroszország 2022-es, teljes körű ukrajnai inváziójára növelte Nagy-Britannia hitelességét az európai biztonság jövőjének alakítójaként és támogatójaként. Az Egyesült Királyság fegyvereket küldött és segített kiképezni az ukrán erőket, egyes esetekben más partnerek előtt is, és fontos szerepet játszott a támogatás koordinálásában. Szorosan együttműködött az északi és balti országokkal, különösen a Közös Expedíciós Erőn keresztül, egy minél aktívabb európai védelmi koalíció kiépítése érdekében. A Brexit után az Egyesült Királyság egyértelművé tette, hogy fontos stratégiai és biztonsági szerepet képes betölteni Európában.

De az, hogy az Egyesült Királyságnak nem sikerült hitelesen modernizálnia és korszerűsítenie saját védelmi képességeit, most veszélybe sodorhatja ezt a szerepet. Az Egyesült Királyság védelmi politikája több kormány alatt is szó szerint működésképtelen volt, és nem foglalkozott komolyan azzal a jelentős átállással, amelyre szükség lesz, miközben az Egyesült Államok visszavonja erőforrásait és magasabb védelmi kiadásokat követel NATO-szövetségeseitől.

Az Európai Unióval való kapcsolatok újraindítása 2025 májusában egy brit–uniós csúcstalálkozóval vette kezdetét. Ennek részeként létrejött egy új biztonsági és védelmi partnerség, amelynek célja az EU-val való szorosabb biztonsági együttműködés megerősítése volt.

Bár történt némi előrelépés, a folyamat megtorpant, amikor novemberben megszakadtak a tárgyalások az Egyesült Királyság hozzáféréséről az EU SAFE-programjához, amely közös finanszírozású hitelekhez biztosít hozzáférést a közös védelmi beszerzések érdekében. Ez visszalépést jelentett.

Bárki is legyen a jövőben az Egyesült Királyság miniszterelnöke, az EU-val közös védelmi finanszírozásra vonatkozó kreatív, hosszú távú megoldásokra kell összpontosítania, és ezért a SAFE-hez – vagy annak bármely jövőbeli változatához – való hozzáférés megszerzését az európai országok közös katonai képességeinek finanszírozását lehetővé tevő szélesebb körű erőfeszítés első lépéseként kell tekintenie. Ez nem csupán azért fontos, hogy az Egyesült Királyságnak vezető szerepet biztosítson, hanem azért is, mert a kollektív európai védelem kritikus jelentőségű, különösen megbízható amerikai támogatás hiányában és az Egyesült Államok erőforrásainak megcsappanása miatt.

Az USA–Kína rivalizálás

Az USA változó szerepe a védelmen túlmutató, szélesebb körű következményekkel jár az Egyesült Királyság külpolitikájára nézve. Az USA és Kína közötti egyre élesebbé váló verseny kompetitívebb kereskedelmi környezetet teremtett, amelyben Washington és Peking hajlandó és hajlamos is exportkorlátozásokat és vámokat bevezetni mások befolyásolása és kényszerítése érdekében.

Starmer kormánya helyesen tette, hogy elkezdte mérlegelni, hogyan lehet hitelesen reagálni a potenciális gazdasági kényszerre. A kormány emellett arra törekszik, hogy mélyebb kereskedelmi és stratégiai kapcsolatokat építsen ki más olyan országokkal, amelyek aggódnak az amerikai–kínai rivalizálás, valamint a két ország technológiai infrastruktúrával és ellátási láncokkal kapcsolatos manipulációja és ellenőrzése miatt. Jó példa erre a nemrég bejelentett brit–japán csúcstechnológiai partnerség.

Az amerikai–kínai rivalizálásból fakadó kihívások sikeres kezeléséhez azonban a kormány részéről kitartóbb erőfeszítésekre, valamint a kereskedelmi és biztonsági kérdések közötti összefüggések világosabb megértésére van szükség. Ez nehéz feladat, tekintve, hogy a Külügyi, Nemzetközösségi és Fejlesztési Hivatal (FCDO) jelenleg komoly átszervezésen megy keresztül. Emellett tartósan hiányzik a mélyreható Kína-ismeret a kormányzat egészében, miközben az ország befolyása egyre szélesebb körben relevánssá válik a kereskedelem, a növekedés és a biztonság terén. Jó kiindulópont lenne egy világosabb stratégia kidolgozása az FCDO számára is, amely összekapcsolódna azzal a szükséglettel, hogy az amerikai–kínai rivalizálás közepette új középhatalmi kapcsolatokat építsenek ki, valamint szorosabb összeköttetéseket alakítsanak ki a gazdaság és a külpolitika között.

Mindenekelőtt pedig a brit közvéleménynek jogában áll világosabb magyarázatokat kapni a változó nemzetközi környezetről. E változások következményei hatással vannak a védelmi kiadásokra, a biztonsági és kereskedelmi politikára, és meghatározzák az Egyesült Királyság rendelkezésére álló választási lehetőségeket. A tények őszinte ismertetése elengedhetetlen része annak, hogy az országot felkészítsük egy új stratégiai korszakra, és ennek minden új brit miniszterelnök prioritási listájának élén kell állnia.

Ezek azok a főbb problémák, amikkel a jövendő brit miniszterelnöknek szembe kell néznie – fogalmazzunk úgy, hogy bármennyit is kap, nem lesz túlfizetve.

Szele Tamás