Szele Tamás: Trump és Zelenszkij

Az ukrajnai béke – vagyis jelen pillanatban az ukrajnai háború – alapkérdése, hogy miként alakulnak Kijev és Washington kapcsolatai a jelenben és a közeljövőben. A távolabbi jövő is fontos, de addigra már remélhetőleg nem lesz háború – ezért érdemes figyelmünkre a Novaja Gazeta Evropa elemzése a Trump-Zelenszkij találkozóról és a két politikus megbeszéléseiről.

Nem mondhatnánk, hogy a szeptember 22-én New Yorkban megtartott legutóbbi találkozótól, amelyen Volodimir Zelenszkij és Donald Trump ismét tárgyalt, valami különlegeset várt volna a világ: a háború körül kialakult helyzetben semmi sem utal arra, hogy bármiféle diplomáciai áttörés lehetséges lenne. Ugyanakkor egy ideje már minden találkozójuk izgalmat kelt: a két elnök személyes viszonya rendkívül rossz, tele van sérelmekkel, amelyek még Trump első elnöki ciklusából erednek, amikor az elnök azt remélte, hogy Kijevből kompromittáló anyagot szerezhet Bidenről, de végül ez impeachmenthez vezetett. Nos, az a fogadtatás, amelyet Zelenszkijnek 2025. február 28-án az Ovális Irodában rendeztek, örökre beírta magát mindkét ország, valamint az orosz–ukrán háború történetébe is, hiszen e két vezető kapcsolatában mindig jelen van egy láthatatlan harmadik szereplő is - Putyin. Az ukrán elnök nyilvánvaló megalázása pedig – másfél évvel később és több tízezer haláleset után – annak elismeréséhez vezetett, hogy akkoriban igaza volt: Putyin csak az erő nyelvét érti.

Valójában Zelenszkij és Trump azóta minden találkozójukon így vagy úgy az Oroszországgal szembeni hatékony ellenállás kérdését érintették, de 2025-ben az amerikai elnök inkább Putyinra hallgatott, aki gyors győzelmet ígért Ukrajna felett – arra kényszerítve az országot, hogy saját feltételei szerint írja alá a békeszerződést. A Kreml a lehető legtöbbet hozta ki az amerikai elnök gyengeségéből. „Anchorage szelleme” varázslatos módon eltüntette, érvénytelenítette a Fehér Ház korábbi ultimátumát, amely szerint a Kremlnek azonnal tűzszünetet kellett volna kötnie és le kellett volna ülnie a tárgyalóasztalhoz.

Trump valami tárgyalásszerűséget ugyan kapott, de a legfontosabbat, vagyis a békét vagy legalábbis fegyverszünetet, amivel dicsekedhetett volna: nem.

2026-ban már nem volt ideje az orosz–ukrán háborúra, mivel nyakig belegázolt a sajátjába, amelyet – a sors gúnyosan vigyorog – szintén diadalmas villámháborúnak tervezett.

Aligha mondhatjuk, hogy a Hormuzi-szoros körüli, váratlanul zsákutcába vezető események, Irán általános ellenállása és – ki gondolta volna?! – a houthik kijózanították volna Donald Trumpot: ez a kifejezés nem igazán illik ide. Viszont a folyamat során kiderült, hogy Ukrajna dróntechnológiai szakértelme és tapasztalata fontos dolog, a ballisztikai sebezhetőség közelebbi példákon keresztül vált érthetővé, Oroszország Iránnak nyújtott katonai-technikai segítsége pedig kellemetlenül megcáfolta a „Putyin Trumo barátja” koncepciót, és – ami talán a legfontosabb – Zelenszkijtől előkerült egyolyan kártya, amelyre a republikánusoknak égető szükségük volt: lehetőséget – igaz, gyengécskét – kaptak arra, hogy befolyásolják a világpiaci üzemanyag-árakat (hiszen csak nem átkozhatták saját magukat nyilvánosan a közel-keleti zűrzavar miatt). A Fehér Ház tehát nem követeli, hanem szépen kéri, hogy szüntessék be a támadásokat az orosz olajfinomítók ellen, ez az a bizonyos adu ász. Van tehát miről tárgyalni.