#Georg Spöttle

Először a szultánnak kell mennie, aztán az udvarnak, majd a háremnek, végül a mamelukoknak, de mind egy szálig. Minél előbb.

A „kicsikém” ebben az esetben nem egy becéző szófordulat, ugyanis egészen konkrétan egy kicsi kémről van szó, akit ugyan nem én kaptam el – elkapta előttem már a Direkt36 és Panyi Szabolcs, sőt előttük már a hivatásos magyar szolgálatok is – de akinek, bármennyire bebizonyította róla a magyar nemzetbiztonság (tehát nem a sajtó), miszerint orosz ügynök, haja szála sem görbült, sőt, továbbra is a kö

Kérem, én most nagyon, harsányan, kárörvendően és kissé fülsértően röhögök. Ugyanis a fél világ, de legfőképpen a magyar sajtó „biztonságpolitikai szakértői” bogozgatják ezekben a pillanatokban tulajdon nyakukra ügyetlen ujjaikkal azt a selyemzsinórt, amit maga Patrusev elvtárs küldött nekik, egyenesen Moszkvából, éspedig a feltétlenül kormánypárti, Kreml-barát Komerszant útján.

Vannak pillanatok az életben, amikor az ember nem tudja, sírjon, nevessen, keressen egy korty erős italt vagy egyszerűen álljon be leprásokat ápolni élete végéig egy kisebb, állandó polgárháború sújtotta afrikai szigetre, esetleg szimplán tegye túl magát az egészen. Ha az ember külpolitikai hírekkel és az álhírek cáfolatával foglalkozik, elég sok ilyen pillanatban lesz része.