A harcok valamelyest mintha enyhülnének Ukrajnában, de alig észrevehető mértékben, a béke minden jel szerint még fényévekre van, Oroszországban egyre különösebb dolgok történnek, és meg kell vallanom: kevés a jó hír. Ami van, az többnyire rossz.

Jó hírrel kezdeném, mert erre már rég nem volt alkalmam: a mariupoli színházat ért támadásnak mégis vannak túlélői! Az sem lehetetlen, hogy sokan, egyelőre várom a híreket, de hogy nem veszett oda mindenki, már biztos.

Olyan végtelenül unalmas. Nem a háborúra, vagy az itthoni háborodottakra mondom, hanem a kommentekre, legyenek újságírói, elemzői, vagy olvasói kommentek. Mindegy.

Oroszország ukrajnai inváziója lassulni látszik, bár a harcok továbbra sem igazán enyhülnek, de mintha már nem csupán az ukrán területekért folynának, hanem sokkal inkább a béketárgyalásokon elérhető pozíciókért. Ma meglepő hírek érkeztek a megoldás lehetőségeiről: igazából minden a tárgyalások körül forog.

Mit tehet az ember szerda reggel kilenc óra tizenhárom perckor, ha beleakad a szeme egy – az elsőnek mondott – echte amerikai fánkozó promóvideójába, és félig meg is nézi?

Akinek munkája a fényképezés, és gyűléseken, tüntetéseken, ünnepeken sem szórakozásként fotózik – a tömegben, és nem VIP emelvényen – közelről és pontosan érzi az emberek ritmusát, hangulatát, vitalitását vagy enerváltságát, úgy, mint a rockbanda basszusgitárosának hangfala előtt álló rajongó a zene erejét.

Nehéz dolog ma, március 15-én hírösszefoglalót írni, hiszen míg nálunk nemzeti ünnep van, a szomszéd országban véres, pusztító katonai megszállás zajlik, rengeteg áldozattal mindkét oldalon – nem tehetek róla, úgy érzem, ízléstelen dolog volna ilyen időkben a Békemenet közhelyeivel rabolnom az olvasók idejét.

Néha úgy érzi az ember, már időtlen idők óta zajlik Ukrajna fegyveres orosz megszállása, már sokadjára éli át ugyanazt a várakozást, amit ma: a béketárgyalások ezekben a percekben is zajlanak, ha sokat nem is várhatunk tőlük, a háború mindeközben zavartalanul folyik, mintha a kettőnek nem is volna semmi köze egymáshoz.

Kivételesen elolvastam a Bogár Laci bácsival (öt éves volt, amikor megszülettem) készített interjút (Vasárnap). Abszolút kivételesen, mert általában nincs szükségem újabb kormánypárti propagandára, elég nekem, amit nem tudok kiterülni.

Ami Ukrajnában és Oroszországban zajlik, már nem háború, hanem valami abszurd őskáosz. Az események nélkülöznek minden logikát, képtelenség megérteni, miért történnek a dolgok, mondjuk néha azt is képtelenség megérteni, hogy mi történik.

Fogós, ravasz kérdés ez az ukrajnai háború. És nagyon visszás róla bármit nyilatkozni. Bármit, bárkinek, kivéve azt, aki átélte. Vagy átéli. Az ember, legyen újságíró vagy egyszerű újságolvasó polgár, kivéve, ha haditudósító, ül a biztonságosnak vélt távolban, és mond vagy ír mindenféle hülyeséget.

Ha röviden akarnám összefoglalni az ukrajnai orosz megszállás híreit, úgy fogalmaznék: Ukrajna lángokban áll, de Oroszország is recseg-ropog minden eresztékében.

Ez az írás egy kiegészítő anyag a mai hírösszefoglalóhoz, ugyanis annál hosszabb, mintsem belefért volna, de kihagyni vétek lenne az események krónikájából.

Oroszország szuperhatalom. De miért? Gyakran hallani, hogy Oroszország éves nemzeti összterméke annyi mint Olaszországnak. Nos, megnéztem, és ez nem igaz. Olaszország 2,00 milliárd, Oroszország 1,70 milliárd euró. (2019-ben.)

„Furcsul, egyre furcsul” – mondaná Alice a most Ukrajnában zajló háborúra és én sem tudok egyebet mondani, maximum hozzáteszem, hogy „de durvul is”.

Nem mondom, csábított ma a gondolat, hogy a magyar államfő megválasztásával foglalkozzak inkább, latolgassam, vajon kit választanak majd meg az egy lehetségesből, de van egy olyan érzésem, hogy ez az esemény jóval kevésbé befolyásolja a sorsunkat, mint az Ukrajnában jelenleg is zajló orosz megszállás, tehát a háború hírei fontosabbak.

Jelen pillanatban – jelen pillanatban – azt mondanám, hogy a következő: Ukrajna megmarad. Amit az orosz hadsereg megszállt, nem tudja – egyelőre – visszafoglalni, de nem fogja elismerni. Az orosz hadsereg Ukrajnát nem tudja elfoglalni. Szerintem nem is akarja.

Már tizennegyedik napja tart az ukrajnai orosz invázió, és az ember csak kapkodja a fejét az információözönben. Hír annyi van, mint a pelyva, más kérdés, hogy mennyinek van veleje és melyikből hányszor kell gyököt vonni ahhoz, hogy olyan eredményt kapjunk, ami valamelyest közelít a valósághoz. Mindenesetre próbálkozik a krónikás, de nincs könnyű dolga.

Figyeljék meg az áthangolódást. Vagy inkább visszahangolódást. Érdemes rászánni naponta pár percet.

Háborúról ír az ember, a béke reményében, és ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak harci cselekményekről számolhatok be, hanem arról is, hogy megkezdődött és halad az ostromlott városokból a civilek evakuálása.