Gaál Péter: Hogy micsoda

Szép az, ami érdek nélkül tetszik, írta Immanuel Kant. Németül így hangzik: ”Das Schöne bereitet uns vor, etwas, selbst die Natur, ohne Interesse zu lieben.”

Nem egészen az, aminek fordítják, mert a német nyelv sem egészen az, mint a magyar nyelv, még ha utóbbit – tükörfordításokkal és nyelvtani átvétekkel – össze is keverték vele a nyelvújításkor. Másként kell(ene) kifejezni magyarban, amit a német is másként fejez ki. Nem hierarchiáról van szó, hanem pont a „világ” lényegéről: a lényegről, az eredőről, summázatról, esszenciáról, lélekről, jellegről, lehet válogatni. Arról, ami annak a valaminek a kifejezhetetlen valója. De akkor mit akarunk itt a nyelvvel? Hiszen a nyelv (is) kifejez! A nyelv egy eszköz. Mondjuk, egy éles kés, ami szeletel. Kibont. Nem visz véghez, nem emészt, hanem hozzáférhetővé tesz. Nem csinál meg semmit helyettünk, csak lehetővé teszi, hogy megtegyük. „A nyelv emberi termék!” Nem, kedveseim. A nyelv nem emberi termék, tudniillik a nyelv rendszer. A szavak – bizonyos mértékig – emberi termékek, de már itt is elválik az írott nyelv és a beszélt nyelv.

Nézzenek csak meg egy gael szót.

A nyelv önmaga terméke. Minden rendszer önmaga terméke. Önmagából következik, önmaga törvényei szerint fejlődik, azaz bomlik ki, mert amit közönségesen „fejlődés” alatt értenek, pont ez, csak másként hívják ebben, másként abban a relációban. Ami az adott dologban, élőlényben, élőlények csoportjában lehetőség szintjén nincs benne, soha nem is kerülhet bele. A régi könyvtekercsek kigörgetése után – a fajokat tekintve – ezt nevezik evolúciónak. A fajok evolválnak, az egyedek fejlődnek, de ez utóbbi is a lehetőségek kibomlása.

Az írott nyelv bizonyos értelemben festmény. Vizuális élmény. A beszélt nyelv pedig bizonyos értelemben zene. Persze van rossz festmény és rossz zene is, pontosabban rossz hozzáállás, de ez a lényegen nem változtat. A festmény nem a kivitelezés módjától festmény, a zene sem attól zene. Sőt a színdarab sem attól színdarab, hogy megírják és eljátsszák, hanem ettől és a közönségtől. A festmény a lefestéstől és a szemtől festmény, a zene az eljátszástól és a fültől zene.

Minden több rétegű. Minden. Minden réteg alatt van egy további réteg, az alatt egy még további, és ezt a végtelenségig lehet folytatni. A megértésnek ez a módja így önmagában sehova nem vezet, mert mindig lesz tovább. Ez a tudomány bevallott és definíciós értelemben is használt paradoxonja: a végső megértésre törekszik, de a kíváncsiságnak nem szab határt. A tudomány attól tudomány, hogy mindent mindig megkérdőjelez. Soha semmit nem zár(hat) le véglegesen. Ha mégis megteszi, akkor már nem tudomány, hanem vallás.

Tehát a tudománnyal nem megyünk semmire? Dehogynem. Minden megismerésnek, rétegről rétegre van egy gyakorlati oldala, ami a másik megismeréshez nyújt lehetőséget, és van egy konzekvenciája, ami már nem megismerés, hanem felismerés. Mindaz, amit a tudomány materiális értelemben nyújt(hat), materiális értelemben csak haladék. Valami, ami időt ad (ami által időt adunk magunknak) a felismerésre.

És az a csuda dolog, hogy a kettőt össze is lehet vonni.

S ha nem? Ha valaki azért épít házat, hogy tető legyen a feje felett? Azért dolgozik, hogy legyen miből élnie? Ha nem csak azért, akkor már előbbre jutott. És ha csak? Mert nem szereti, de rákényszerült? Ollan nincs, írná (idézné) Esterházy a Bevezetés a szépirodalomba című művében. „Hogy én, nemzetes szakácsné létemre, katonával, kőlócán? Hozzá még a csákóját is tartsam? Ollan nincs!” Nézzék el nekem az esetleges pontatlanságot, bő harminc éve olvastam utoljára és fejből idéztem.

Miért is nincs ollan? Azért, mert akkor vonatkoztasson el tőle. Tegye rutinná. Lépjen ki a segítségével az időből. Segédmunkás koromban a legszebb órák azok voltak számomra, amikor száznegyven kilós betontömböket kellett talicskáznom. Berakták, eltoltam, kirakták, fordultam. Tökéletes meditációs alap volt. S ha ez se megy, mert nem tud nem odafigyelni? (A „nem lehet” nem játszik: mindig lehet. Belemerülhetnénk most a személyiség – nem pszichiátriai értelmű – többszörözésébe, de már így is elkalandoztunk Kanttól és a szépségtől. A pszichiátriai értelmű devianciák és az általános – szokásos – viselkedéstől való tudatos eltérések között egyébként az uraltságban van a lényegi különbség.)

Minden rétegben ugyanaz van, csak másként kibontva.

Minden réteg – a világ összes aspektusa – egy-egy rajz hülyegyerekeknek. „Nem érted? Nem baj. Esetleg így? Most se érted, de ez sem baj. Majd talán így.” A végtelenségig, mint mondtuk. Ha az ember nem a végét keresi, hanem a lényegét próbálja felfogni, érzékelni, akkor már jó helyen jár. Ha azt a metszetet keresi, ami hozzá a legjobban passzol. Kinek ez, kinek az.

Így vagyunk a szóval is. Az írott szóval és a kimondott szóval. Az informatív tartalom – a mennyiség – csak a túléléshez – az időnyeréshez – kell(het). A vegetációhoz, amiből akkor lesz nem vegetáció, ha megtanulunk a szavak mögé látni, nem informatív, hanem metafizikai értelemben. Oda, ahol a szó, mint megjelenés, eltűnik.

Hiszen nincs már rá szükség.

„

A szépség felkészít minket érdek nélkül szeretni valamit, magát a természetet.” Hosszabb, és kevésbé frappáns, mint ahogy fordítják, de még valami más is: más. Nincs benne semmiféle „tetszik”. Akkor nem „liebe” állna ott, hanem „gefällt”. Van viszont „selbst”: „önmaga”. Önmagát a természetet, önmagáért. Semmi másért. És „szeretni”: a lényegét meglátni. Azt a lényeget, ami mindenben benne rejtőzik.

A szépség a dolgok lényege.

Kant nem a „szépség” definícióját írta le, hanem az egyetlen kivezető utat az „ilyenek” és „olyanok” soha és sehol véget nem érő, bábeli zűrzavarából. Az egyetlen kapaszkodót.

Ne valamit keressenek, ami „szép”, hanem a szépet.