Pacal király gulyása

 Mindig is az volt a véleményem, hogy egy ország alaphangulatát, légkörét jobban jellemzik a kis, hétköznapi történetek, „apró képek”, akár Villon balladájában, mint a nagy, sorsdöntő világrengetések. Lássunk egy ilyen nagyon magyar, nagyon mai képet.
 De apró a legjobb indulattal sem lesz.
 Ugyanis Németh Szilárdot ábrázolja, az érzékeny lelkű, görög-római műveltségű klasszika-filológust, a művelt könyvtárost, a Magyar Birkózó Szövetség elnökét, a honvédelem megmentőjét, címek végeláthatatlan sorának birtokosát, akit én szerény nagyrabecsülésem jeléül csak Vödörfejű Rajmund palotagrófnak szoktam tisztelni, hiszen alkata nyilvánvalóvá teszi, hogy Akkó várfalaira, a Szentföld csatamezőire termett ő igazából, Hattin Szarvainál például egészen biztos ő lenne Châtilloni Rajnald.   
 Sokat köszönhetünk mi neki, nagyon sokat, egy nemzetet tanít a világon mindenre, ami eszébe jut és azt hiszi róla, hogy ért hozzá, felsorolni is sok lenne, mi mindennek mestere ő – ám egy dolognak sem annyira, mint a főzésnek. Valósággal dalol a fazék, ha ő teszi rá a kezét, de már attól vígabban csörömpöl, ha rengő léptei a konyhához közelednek. Németh Szilárd ugyanis mindent meg tud főzni, sőt, ennél sokkal komolyabb képességei is vannak, mint az ki fog majd derülni.   
 Ne jöjjön mindenki a nyúljás pacallal, az határeset volt. A pacal magyar nyelvterületen veszélyesebb matéria mint a dinamit és megosztóbb valami a politikánál is. A „pacal” szót leírni közösségi oldalon egyet jelent az azonnal kitörő, hetekig tartó totális polgárháborúval, melyben a résztvevő felek hajlandóak akár vegyi és biológiai fegyvereket is bevetni.   
 Ugyanis a magyar lakosság – arra való tekintet nélkül, hol él – vagy imádja, vagy utálja a pacalt, nincs középút, nincs kompromisszum, és ez legalább olyan politikai felhangokkal társul, mint a száz éve nem csituló népi-urbánus vita. Az csak súlyosbítja a helyzetet, ha valaki velősen, pláne, nyuljával eszi a pacalt: különben a nyulja egyszerűen a sertés bordaporca. Más kérdés, hogy a pacal viszont marhából származik, de rettentő erők harcolnak itt egymással, hatalmas örvények zúgnak, elnyeléssel fenyegetik  a gyanútlan étkezőt. Aki eretnekké válhat akkor is egyesek szemében, ha a román pacallevest, az olasz trippát vagy más egyéb pacalételt meri említeni.   
 Egyetlen nép volt, amelynek életében ilyen megosztó szerepet játszott a pacal, a maják, nekik ugyanis volt egy Pacal nevű királyuk, Kr.u. 603 és 683 között élt, Palenquében uralkodott, de nem sokkal halála után el is néptelenedett a város, a maják is kihaltak később, szóval rossz előérzeteim vannak nekem a pacal-vitával kapcsolatban.   
 Maradjunk annyiban, hogy mivel én is szeretem a pacalt, nem vagyok képes jellemhibának tekinteni, ha más is így viszonyul hozzá. Ellenben Németh Szilárd életében a pacal csak színfolt, még ha markáns is, ő tényleg mindent is képes megfőzni. A receptjeit korábban sorozat formájában közölte a Csepeli Hírmondó hasábjain, és ezek alapján láthatjuk: valódi gourmand.   
 A gourmand életbe, kevesen tudnak annyit az ínyenc konyháról, mint ő!
 Mivel a Csepeli Hírmondó azon számai, amelyekben a jeles államférfi osztotta meg fortélyait a nép koleszterinhiányos rétegével, már csak fotó formájában érhetőek el – de úgy majdnem mindegyik – arra kell kérnem az olvasót, higgyen a szavamnak, mikor azt mondom, Németh mestere majd' minden ételnek. Elkészít a lengyel kovászolt levestől, a zsurektől a töltött káposztáig, a bécsi heringes burgonyasalátától a karácsonyi halászléig (belsőségekkel és pappardella tésztával) bármit, hiba nélkül.   
 Egy mesterséf veszett el benne.
 Sőt: lehet, hogy ő maga a Nagy Levin!
 De aki azt hiszi, hogy ezzel véget érnek a képességei, nagyot téved.   
 Ezek csak emberi képességek, melyek tanulhatóak, gyakorlással fejleszthetőek.   
 Most jön a varázserő, a természetfeletti hatalom, mert olyanja is van a mi Szilárdunknak.
 Az egy dolog, hogy bekötöm a választó szemét, bedugom a fülét, nem tudja, nem látja, nem hallja, mennyi az energiahordozók világpiaci ára, majd azt mondom neki, hogy nálunk a legkisebb a rezsi és ő elhiszi, ez egyszerű mikromágia, kezdőknek való.
 Az már komolyabb hókuszpókusz, ha egyenruhába öltöztetek egy szegény embert, önkéntesnek nevezem, és ő ettől elhiszi, hogy katona lett belőle. Nem is mindegyik hiszi el, sőt, az angyalbőrt sem sokan kapják magukra önként. De azért ez is varázslat.
 Hanem az igazi mutatványt egy mostanában keringő fényképen láthatjuk Némethtől.   
 Áll a politikus (hogyne állna, azért államtitkár, ha ülne, üllemtitkár lenne), laza öltözetben, egy teli bogrács mellett, mely csurig van valami finom, magyaros, paprikás étellel, szerintem gulyás lesz az. Krumpli mosolyog a paprikás léből, szemmel láthatóan frissen főtt az ínyencség.
 Főtt ám, de hogyan?
  Ugyanis a bogrács alatt nincs tűz, nem is volt, maga a bogrács sem kormos, annyira nem, hogy rajta maradt még a gyári címke is, az sem égett le róla.    
  Németh meg hadonászik fölötte a fakanál formájú varázspálcájával.    
  Varázspálca kell az legyen, nem fakanál, mert különben tűz nélkül, tiszta, gyárból most érkezett bográcsban sehogy sem főtt volna meg a gulyás.    
  Hát tetszenek látni: ekkora mágus ez a Németh Szilárd.  
  Csak rászól a gulyásra, és az inkább megfőzi magát, ha nincs alatta láng, anélkül is.    
  Ezt csinálja utána valaki.    
  Zsánerkép Magyarországról.  
  Nálunk a szegény ember vízzel főz, a nagy urak tűz nélkül.    
  
   Szele Tamás