Szele Tamás: A császár kertje

A régi kínai közmondás szerint „pompás hely a császár kertje, csak nem jó soká lakni benne”. Nem tudom, járatos-e Putyin a kínai kultúrában, de vagy ezt, vagy ennek az orosz megfelelőjét mostanában sokat emlegetheti, mert nagy bajba került Oroszország, mint arról a Wall Street Journal nyomán a Meduza és a Moscow Times beszámol. A helyzet reménytelennek tűnik: az Oroszországi Föderáció maholnap kínai gyarmattá válik.

Hogy ezzel ki jár rosszabbul, az oroszok vagy a kínaiak, az még vitatott. De lássuk, miről beszélek – megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

A több mint négy éve tartó háború és Oroszországi Föderáció gazdasági elszigeteltsége megváltoztatta a két ország közötti kapcsolatok egyensúlyát. Vlagyimir Putyin, aki egykor Hszi Csin-ping számára „példakép” volt, fokozatosan kolduló és alárendelt partnerré vált – írja a The Wall Street Journal. Ugyanakkor a felek igyekeznek fenntartani a szilárd, örök, megbonthatatlan és egyenrangú szövetség látszatát. Ennek a partnerségnek azonban igen gyenge az alapja, ráadásul Oroszország és Kína között sokkal több a nézeteltérésre okot adó tényező, mint amennyit először gondolnánk.

2013-ban Hszi Csin-ping Moszkvát választotta első külföldi úticéljául, miután megválasztották a Kínai Népköztársaság elnökének. Vlagyimir Putyinnal való találkozója során még „példaképének” is nevezte az orosz elnököt.

Az akkori tudósítások szerint Hszi csodálta Putyin képességét, hogy globális politikai befolyását megőrizte annak ellenére, hogy országa gazdasága erősen függött az olajtól és a gáztól, és nem volt diverzifikált, mint az Egyesült Államoké és Kínáé.

Moszkva és Peking kapcsolata hosszú ideig szinte egyenrangú partnerségként működött. De a több mint négy évig tartó teljes körű háború és Oroszország gazdasági elszigeteltsége megváltoztatta ezt az egyensúlyt – és Hszi Csin-pingnek olyan befolyásoló eszközöket adott a kezébe, amelyekkel strukturális változást tudott elérni az erőviszonyokban. Putyin a „példaképből” koldussá, eltartottá, kiszolgáltatottá vált.*

*Legközelebb támadás előtt egy kicsit gondolkodni is kéne a következményeken. Bár a támadásra is csak úgy kerülhetett sor, hogy nem gondolkodtak egyáltalán semmin.

Putyin legutóbbi kínai látogatása csak megerősítette ezt az új státuszt. Az orosz elnök azzal az egyetlen valódi céllal utazott Pekingbe: hogy megállapodást kössön a „Szibéria ereje–2” gázvezeték építéséről, amelyre Moszkvának nagy szüksége van. Ennek érdekében a Gazprom vezérigazgatója, Alekszandr Miller is csatlakozott a Kínába látogató orosz delegációhoz.

A kínai vezetés azonban azonnal világossá tette, hogy csak akkor írják alá a megállapodást, ha Oroszország a saját belföldi áraival megegyező szinten (vagyis a piaci ár alatt) értékesíti nekik a gázt. Peking nem hajlandó folytatni a tárgyalásokat, amíg Moszkva nem fogadja el ezeket a feltételeket. Putyin 42 dokumentum aláírása után távozott Kínából, de a legfontosabb – a gázvezetékről szóló – nem volt közöttük.*

*Itt kicsit alaposabban ki kell fejtenem a helyzetet a Moscow Times adatai alapján. Kína jelenleg is jelentős kedvezménnyel vásárol gázt a Gazpromtól a világpiaci árakhoz képest. Idén 258,8 dollárt fizet ezer köbméterenként – ez 39%-kal kevesebb, mint az orosz vállalat többi külföldi ügyfele esetében (420,2 dollár). A Gazdasági Fejlesztési Minisztérium adatai szerint jövőre a Kína számára biztosított gáz ára ezer köbméterenként 223,9 dollárra csökken, a kedvezmény mértéke pedig 34% lesz.

Csakhogy az orosz delegáció, amely májusban Putyinnal együtt Pekingbe utazott, „beleütközött a Nagy Falba”: Kína de facto azt követeli, hogy Moszkva támogassa a „Szibéria Ereje–2” projektet. Olyan árat szeretne, amely ötször alacsonyabb a jelenleginél, és nyolcszor alacsonyabb, mint a Gazprom többi külföldi ügyfele által fizetett ár.

2025 szeptemberében, egy újabb kínai látogatás után Putyin és a Gazprom vezérigazgatója, Alekszandr Miller bejelentették egy „jogilag kötelező erejű memorandum” aláírását, amely lehetővé teszi a régóta várt gázvezeték építésének megkezdését, és amelynek célja a nyugat-szibériai mezőkről származó gáz Kínába történő szállítása. Az Ukrajnával folytatott háború kitörése előtt ezt a gázt Európa vásárolta, de azóta a Gazprom egykor kulcsfontosságú külföldi piacára irányuló szállítások a 1970-es évek eleje óta nem látott mélypontra csökkentek.

Mint már említettem, a kínai fél mereven ragaszkodik álláspontjához. Annyira, hogy lehetséges, miszerint Kína soha nem fog szerződést kötni a Gazprommal – véli Jörg Wuttke, a washingtoni DGA Group munkatársa: jelenleg elegendő gáz áll rendelkezésre a világon, és a Kínába importált gáz fogyasztása várhatóan a 2030-as évek közepén éri el csúcspontját. „Miért köteleznék el magukat egy olyan gázvezetékkel kapcsolatos megállapodással, amelynek építése 6 évig tart, és ezzel növelnék az Oroszországtól való függőségüket, amikor gázt bármely más országból is beszerezhetnek?” – magyarázza Wuttke.

Ez nem jelenti azt, hogy Moszkva és Peking partnerségét a felbomlás fenyegetné. Éppen ellenkezőleg: a háború kitörése óta Kína csak fokozta támogatását, segítve az orosz hadigazdaság működését és a nyugati szankciók átvészelését.

Hszi Csin-ping úgy tűnik, nagyon jól emlékszik az 1960-as évekre, amikor a Szovjetunió Kínát „kis testvérének” tekintette (hogyne emlékezne, a Kulturális Forradalom idején volt tizenéves, 1969-ben a családja kegyvesztetté vált, őt magát is falura száműzték, „átnevelésre”. Az élete függött attól, hogy eligazodjon a napi politikában. De meg is tanulta a leckét alaposan. Ez a kemény és megalázó politika végül akkoriban a két ország szövetségének felbomlásához vezetett. Ezért most Hszi a nyilvánosság előtt igyekszik tisztelettel bánni Putyinnal, még akkor is, ha személyesen és egyébként engedményeket próbál kicsikarni tőle.

„Az ebből a kapcsolatból levonható tanulság az, hogy nem szabad a vezető partner pozícióját arra kihasználni, hogy megalázzuk a gyengébbik partnert.”

– jegyzi meg Szergej Radcsenko, történész, a Johns Hopkins Egyetem Henry Kissinger Központjának professzora. Szerinte Hszi Csin-ping mindig figyelembe vette ezt, és manőverezési teret hagyott Putyinnak, a hatalmi egyensúlyban bekövetkezett tényleges változások ellenére is.

De ennek a partnerségnek gyenge az alapja. Oroszországot és Kínát inkább az Egyesült Államok által vezetett világrend iránti közös ellenszenv köti össze, mint a közös értékek és a kultúra. Márpedig az utóbbi időben feszültség alakult ki ebben a partnerségben.*

*És ahogyan Oroszország helyzete egyre romlik, a feszültség csak halmozódni fog.

Annak ellenére, hogy a két ország közötti áruforgalom megduplázódott, ennek a növekedésnek a legnagyobb része a háború kezdete utáni első évekre esett. Ezt a kínai oldal statisztikái is megerősítik. Ugyanakkor az Oroszországba özönlő áruk olcsóbbnak és gyakran jobb minőségűnek bizonyultak, mint a helyi gyártók termékei. Ez súlyos csapást mért az orosz vállalatokra, amelyek nem voltak képesek állni ezt a versenyt.*

*Ugyanakkor nem csak ennyiről van szó, hanem technológiai változásokról is: mivel Európa és az Egyesült Államok már nem szállít alkatrészeket és szerszámgépeket Oroszországnak, ezekből a kínai kínálatra szorul még a hadiipar is. Kína szabványai azonban erősen eltérnek a nyugatiaktól, és nem csak méretben, minőségben is: megrendelhetnék mondjuk az összes Lada-alkatrészt Kínából és összerakhatnák az AvtoVAZ-ban, de az nagyon drága lenne. Marad az a megoldás, hogy akár autóalkatrészből, akár másból a Kínában forgalmazott változatokat veszik meg – a kínai tervrajzokkal, licencekkel együtt (így lesz a kész áru egyáltalán működőképes) és tulajdonképpen kínai autókat, fegyvereket, lőszereket gyártanak, orosz címkével vagy van, amikor anélkül.

Ennek ellenére Putyin semmilyen módon nem tudja befolyásolni a helyzetet, mivel jelenleg Oroszországnak sokkal nagyobb szüksége van Kínára, mint Kínának Oroszországra. Amikor Hszi Csin-ping 2013-ban Moszkvába érkezett, Európa volt Moszkva fő gazdasági partnere. Kína részesedése Oroszország teljes külkereskedelmi forgalmának körülbelül 10%-át tette ki. Jelenleg ez az arány legalább 40%.

Kína Oroszország exportbevételeinek körülbelül egyharmadát biztosítja. Oroszország részesedése viszont Kína külkereskedelmében kevesebb mint 4%. A kialakult helyzet Pekingnek teljes mértékben megfelel. Ezért a helyi hatóságok egyelőre nem érdekeltek abban, hogy további kötelezettségeket vállaljanak egy új gázvezeték építésével kapcsolatban, és ezzel növeljék Oroszországtól való függőségüket.

Az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni háborúja okot adott Kínának arra, hogy elgondolkodjon a régióból érkező olaj- és gázellátás megbízhatóságán. A helyzet azonban egyelőre messze nem kritikus.

„Jobb még egy kicsit várni, amíg Oroszország gazdasági helyzete még jobban megromlik, amíg az ország térdre nem kényszerül és hajlandó lesz elfogadni a Kínának kedvező feltételeket.”

– így írja le a Kína tárgyalásokhoz való hozzáállását Alekszandr Gabujev, a berlini Carnegie Alapítvány Oroszország- és Eurázsia-kutatóközpont igazgatója.

Ráadásul ez a stratégia már egyszer bevált. Az első „Szibéria ereje” gázvezetékre vonatkozó tárgyalások 15 évig tartottak, de a felek csak 2014 májusában tudtak megállapodni a feltételekről. Ez két hónappal a Krím annektálása után történt, ami veszélybe sodorta Moszkva hozzáférését az európai gazdasághoz. Akkor Pekingnek sikerült is kedvezőbb feltételeket kialkudnia a gázszállításra.

Kína befolyása túlmutat az energetikai kérdéseken. Tavaly Hszi Csin-ping rákényszerítette Putyint, hogy engedményeket tegyen, és elfogadja a kínai jüan használatát a Fejlesztési Bank fő pénznemeként, amelynek létrehozásáról a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozóján megállapodtak.*

*Ez viszont megint olyan kardinális kérdés, ami nem csak kedvez Moszkvának, de el is távolítja a világ Kínán kívül eső részétől, vagy legalábbis megnehezíti egy esetleges, későbbi békés korban a nem jüan-elszámolású külkereskedelmet. De hát tudjuk: Kína türelmes, nem években, hanem évszázadokban gondolkodik, ha kell. És ebben az esetben az idő neki dolgozik.

Moszkva több mint tíz éven át ellenállt ennek a megállapodásnak, hogy megakadályozza Kína befolyásának kiterjedését. Az ország pénzügyi elszigeteltsége azonban arra kényszerítette Putyint, hogy felülvizsgálja álláspontját. Oroszország végül csupán garanciákat követelt arra, hogy a bank a nyugati szankciók hatályán kívül működjön.

A Moszkva és Peking közötti feszült viták másik oka Oroszország és Észak-Korea közötti katonai együttműködés erősödése. Kína hosszú ideig úgy vélte, hogy Észak-Korea az ő befolyási övezetébe tartozik.

Putyin viszont ragaszkodott ahhoz, hogy háromoldalú csúcstalálkozót tartsanak Oroszország, Kína és Észak-Korea között. Peking elutasította ezt a javaslatot. Ehelyett Hszi Csin-ping hét év után először személyesen utazott Phenjanba, hogy demonstrálja, ki is valójában Észak-Korea fő pártfogója.*

*Putyinnak nem sok fogalma lehet a kelet-ázsiai gondolkodásról. Itt arról van szó, hogy Kína és az Oroszországi Föderáció – látszólag – lehet egyenrangú partner, mindkét állam jó nagy az összes térképeken, de ha Hszi Csin-ping elfogad egy háromoldalú csúcsot, azzal a körömpiszoknyi Észak-Koreát magával egyenrangúvá teszi, holott eleve vazallusának tekinti. Nyilvánvaló, hogy azt sem látja szívesen, ha Phenjan túl sokat barátkozik Moszkvával. Még nem tiltja ezt, de – a saját tekintélyének, kínai szóval „lienjének” érdekében – erre is sor kerülhet.

Oroszország részéről bármilyen katonai technológia átadása Phenjannak drasztikusan javítaná annak katonai potenciálját. Ez pedig elkerülhetetlenül közelebb hozná Dél-Koreát és Japánt az Egyesült Államokhoz, ami megváltoztatná a régió erőviszonyait, és megakadályozná Peking azon törekvéseit, hogy Szöult a saját befolyási övezetébe vonzza.*

*És ez a szempont legalább annyira fontos, mint az előbb kiemelt.

Ezek a félelmek kényszerítették arra Vlagyimir Putyint, hogy módosítsa a 2024-es elnökválasztás utáni első külföldi útjának tervét. A kínai fél kérésére nem közvetlenül a kínai látogatása után utazott Észak-Koreába, hanem először Vietnamban járt. Pekingben úgy vélték, hogy ez csökkentette annak a valószínűségét, hogy szóba kerüljön egyfajta „autoriter rezsimek tengelyének kialakítása”, amelytől a Kínai Népköztársaság távol akar maradni.

Kína jelenlegi, Oroszországgal kapcsolatos hosszú távú stratégiája abban áll, hogy észrevétlenül kapcsolatokat építsen ki a tisztviselőkkel és az elittel, nem korlátozva ezeket kizárólag Putyinra. Peking inkább azokkal kíván együttműködni, akik az ő távozása után alakítják majd az országot. Kína véleménye szerint az Oroszországban tapasztalható Nyugat-ellenes hangulat hosszú ideig fennmarad, és túl fogja élni azt az embert, aki felszította. Mint Alekszandr Gabujev összegezte:

„Kínának valóban nagyon jó esélyei vannak arra, hogy Oroszországot egyfajta óriási Laosszá, hatalmas Pakisztánná alakítsa. Olyan országgá, amely a mostani állapotnál sokkal inkább függ Kínától, sokkal szorosabban kapcsolódik Kínához, és sokkal inkább Kínát tekinti fejlődési modelljének és a modernitás forrásának.”

Láthatjuk tehát: pompás hely a császár kertje, de Putyin is kezd rájönni, hogy nem jó soká lakni benne.

Csakhogy kiszökni már nem képes.

Szele Tamás