Szele Tamás: Elhárítók birodalma

Az orosz titkosszolgálatok, de leginkább az FSZB működése utóbbi időben komoly fordulatot vett, ami igazából senkinek sem hasznos a Lubjanka teret kivéve: eddig „szélsőségességgel” vádolták a célpontjaikat, mostanában viszont a „hazaárulás” az ellenük felhozott leggyakoribb vád. Hogy ez miért van így, és miféle következményekkel jár, azt Andrej Szoldatov és Irina Borogan írják le oroszul „Agentura” című blogjuk hasábjain és én mutatom be magyarul az alábbiakban – megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Miközben az ukrajnai háború egyre megterhelőbbé válik, és sehol sem látszik a vége, a Kreml tovább szigorítja a korlátozásokat. A megtorlások és a cenzúra fokozása mellett az elmúlt hónapokban az internet és a közösségi hálózatok folyamatos blokkolása miatt is nőtt a társadalomra nehezedő nyomás. Ezek a háborús időkben bevezetett drákói korlátozások éles kontrasztot alkotnak azokkal a mérsékelt szabadságjogokkal, amelyekkel az oroszok 2022-ig rendelkeztek.

Vlagyimir Putyin hatalomban töltött első két évtizedében a terrorizmus és az extremizmus elleni küzdelem volt az uralkodó állambiztonsági modell. Például a csecsen háborút kormányzása kezdetén terrorellenes műveletként tüntették fel. A Kreml emellett leginkább úgy járt el, hogy olyan prominens politikai ellenfeleit, mint Borisz Berezovszkij és Mihail Hodorkovszkij, majd később Alekszandr Navalnij, szélsőségeseknek és terroristáknak nyilvánította.

Ahogy az ukrajnai háború elhúzódott, a Kremlnek agresszívabb stratégiára volt szüksége ahhoz, hogy félelemben tartsa az ellenzéket, a hétköznapi oroszokat és saját elitjének tagjait is.

Az FSZB úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy a terroristák és szélsőségesek elleni küzdelemről a kémek felkutatására helyezte át a hangsúlyt, természetesen még a szovjet korszakban kidolgozott taktikára támaszkodva.*

*Az irányváltás a Kreml szempontjából valamennyire érthető: korábban azt kívánták sugalmazni, hogy az Oroszországi Föderáció egy békés, nyugalmas állam, ami ellen csak a „szélsőségeseknek” lehet kifogásuk – de most, hogy háború van, minden kifogás egyenlő a hazaárulással. Más kérdés, hogy egyáltalán nem erről van szó: Putyin, mint volt hírszerző tiszt az ellenséges kémtevékenységet képes a legjobban elképzelni, ráadásul ő is hordozza az alábbiakban részletesen bemutatásra kerülő „szovjet kémparanoia” örökségét. Nem azért tettem idézőjelbe a „szélsőségesek” kifejezést, mert tagadom az ilyen emberek létét, sőt, nagyon is vannak efféle figurák, hanem azért, mert a valódi radikálisokat nem szokták bezárni, legyen szó akár az ultranacionalista Duginról vagy Zahar Pirlepinről, akár a Dagesztánban nyíltan toborzó iszlamista-szalafita terrorszervezetekről, akár pedig Ramzan Kadirov már csak nem is kétséges kapcsolatairól a csecsen vallási és törzsi fanatikusokkal – de akármeddig folytathatnám, a sor majdnem végtelen. Oroszorzságban rendszerint pont csak azok nem „szélsőségesek” – például Hodorkovszkij, Garri Kaszparov, Kara-Murza vagy a boldogult Navalnij – akiket ilyesmivel vádoltak és vádolnak.