Szele Tamás: Netanjahu, Biden és a tervek

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök október 7. után feloszlatta az általa létrehozott katonai kabinetet. Korábban két tagja – Beni Gantz és Gadi Eisenkot volt vezérkari főnökök – lemondott. Mindketten az ideiglenes tűzszünetet és a Gázai övezetből való részleges izraeli kivonulást magában foglaló „Biden-megállapodás” végrehajtásának támogatói voltak.

Zeev Hanin, a Bar-Ilan Egyetem professzora kifejtette a The Insidernek, hogy bár az izraeliek többsége támogatja a túszok szabadon bocsátására vonatkozó Biden-tervet, annak megvalósításában akadtak problémák: a koalíció jobbszárnya, amely a művelet végig akarja vinni, és maga a Hamász is ellenzi, hogy az alku rá eső részét betartsák.

A koalíció összeomlása

Egy héttel azután, hogy az izraeli háborús kabinet több tagja lemondott, Benjamin Netanjahu bejelentette annak feloszlatását. A háborús kabinet 2023. október 11-én alakult a gázai katonai művelet irányítására. Magán Netanjahun és védelmi miniszterén, Yoav Galanton kívül tagja volt Netanjahu régi kritikusa, Beni Gantz (volt vezérkari főnök és az egyre népszerűbbé váló centrista Állami Tábor blokk vezetője) és egy másik volt vezérkari főnök, Gadi Eisenkot – részvételükkel a nemzeti szolidaritást akarták demonstrálni.

Beni Gantz és Gadi Eisenkot eleinte valóban befolyásolta kisebb-nagyobb mértékben a katonai-politikai kabinet stratégiáját, és ellensúlyozni tudta a radikális jobboldal befolyását is benne. Egyes kommentátorok szerint Gantznak és Eisenkotnak sikerült leállítani egy szinte kész tervet, hogy a háború első heteiben megelőző csapást mérjenek a libanoni Hezbollahra, és ezzel megakadályozták a teljes körű regionális konfliktust. Rávették Netanjahut is, hogy egyezzen bele az egyhetes tűzszünetbe a Hamásszal, amelynek során 105 izraeli túszt (többnyire gyerekeket és nőket) hoztak vissza a Gázai övezetből.

Egyértelmű volt, hogy egy bizonyos ponton a miniszterelnök csapata, miután az Állami Tábor koalícióhoz való csatlakozását arra használta fel, hogy az október 7-i kudarc ellenére is hatalmon maradjon, elkezdte megunni Gantz jelenlétét. A miniszterelnöki hivatalban úgy tekintettek rá, mint Joe Biden egyfajta „meghatalmazott képviselőjére” és stratégiájának „lobbistájára”.

Miután kiheverte a kezdeti sokkot, Netanjahu úgy döntött, hogy ellenáll a Fehér Ház azon törekvéseinek, hogy Izraelre „ráerőltessenek egy palesztin államot”, amely az amerikai terv szerint „másnap” átvenné a Gázai övezet igazgatását. – amint az erre vonatkozó izraeli javaslatokat nem várják meg Washingtonban.

Netanjahu számára azonban még mindig sürgetőbb volt a radikális jobboldal (a „Tzionut Datit” – „Vallásos Cionizmus” blokk vezetői) fenyegetése, akik a kormányból való kilépéssel fenyegettek, amennyiben a túszok szabadon bocsátásáról szóló második alku a harcok leállítását feltételezi. Ezért a kormányfő egyre inkább az ő követeléseiknek, valamint a vallásos ultraortodox pártok vezetőinek kéréseinek tett eleget, figyelmen kívül hagyva az Állami Tábor képviselőinek véleményét és követeléseit.

Május közepén Gantz ultimátumot adott Netanjahunak, amelyben azt követelte, hogy hivatalosan hagyjon jóvá hat stratégiai célt:

• A túszok szabadon bocsátását,
• a Hamász hatalmának felszámolását, a Gázai Övezet lefegyverzését izraeli katonai ellenőrzés alatt,

• polgári közigazgatás felállítását az övezetben, az Egyesült Államok, Európa, az arab országok és a Palesztin Hatóság részvételével, amely biztosítja, hogy a hatalom Gázában „sem a Hamásznak, sem Abbásznak” ne kerüljön a kezébe,

• A Hezbollah ágyútüze elől az ország északi részén evakuált lakosok visszatérését a tanév kezdete előtt,

• a Szaúd-Arábiával való normalizáció előmozdítását, és

• egy olyan törvényjavaslatot, amely minden izraeli állampolgárt katonai vagy polgári szolgálatra kötelezne.

Ezeket, valamint Gantz vezető korábbi követeléseit Netanjahu félresöpörte. Gantz kilépett a kormányból, azzal vádolva a miniszterelnököt, hogy akadályozza az „igazi győzelem” elérését, és előrehozott választásokat követelt.

De úgy tűnik, Gantz elszalasztotta a pillanatot, amikor ezt minimális veszteséggel megtehette volna. A koalícióból való távozásával Gantz népszerűségi mutatója zuhanni kezdett, és a mai közvélemény-kutatások szerint legjobb esetben is alig több mint feleannyi potenciális parlamenti mandátumot szerezhet, mint amennyivel a tavaly év végi és az idei év eleji csúcspontján rendelkezett. Míg egykor Gantz az izraeliek szemében népszerűbb volt Netanjahunál, addig a legutóbbi felmérések alapján mára szinte eltűnt a különbség a két miniszterelnök-jelölt között (32%, illetve 31%).

Az „útiterv” sorsa

Jól jelzi, hogy nem kevesebb, mint maga Gantz volt csalódott az amerikai elnöki adminisztrációban történtek miatt. A „felelős nagyember” távozását az izraeli katonai kabinetből ott úgy érzékelték, hogy az veszélyezteti a „Biden-alku” végrehajtását, amelynek támogatását Gantz június 9-én jelentette be a kormányból való lemondásával. Vitatottá vált a gázai háború befejezését és a túszok szabadon bocsátását célzó terv, amelyet Biden május 31-én mutatott be egy háromlépcsős „útiterv” formájában.

Az izraeliek jelentős része úgy érzékelte Biden tervét, mint a zsidó állam támogatására irányuló politika felülvizsgálatára tett ajánlatot. Hiszen a Hamász-támadás után az amerikai elnök teljes mértékben támogatta az IDF hadművelet céljait: a Hamász megsemmisítését és a túszok visszatérését.

Ha azonban tavaly év végén Biden csapata arra számított, hogy a háború nem fog túl sokáig tartani, és Biden a novemberi választások előtt be tudja majd mutatni az amerikaiaknak diplomáciájának eredményeit, most Washington úgy véli, hogy Izrael ugyanezt az eredményt nem a Hamász teljes legyőzésével, hanem csak a vele való megegyezéssel fogja elérni. Biden és az amerikai külügyminisztérium számára pedig a bónusz az izraeli túszok hazatérése lesz, ami – feltételezhetően – jelentős mértékű népszerűséget hoz majd a demokrata jelöltnek.

El kell mondani, hogy az izraeli közvélemény számára a Gázai Övezetben fogságba esett izraeliek hazatérésének esélye úgy tűnt, hogy felülmúlja a javasolt alku nyilvánvaló költségeit. Így a 12-es izraeli tévécsatorna által megrendelt közvélemény-kutatásban résztvevők 56%-a támogatta Biden béketervét, szemben a vele egyet nem értők 24%-ával és a választ nehezen megválaszolható 20%-kal.

Az amerikai elnök javaslatai azonban sok kritikát váltottak ki Izraelben. Számosan úgy értékelték a „Biden-tervet”, amelynek paraméterei előző nap kerültek be a sajtóba, mint kísérletet a háború előtti állapot visszaállítására, vagyis arra, hogy a sok áldozat és erőfeszítés után a Gázai Övezetet a terrorista csoportok ellenőrzése alatt hagyják. Az állítások, miszerint a javasolt terv „a lehető legjobb”, mert – mint Biden mondta – „a Hamász feletti teljes győzelemre való törekvés nem hozza meg a diadalt, hanem csak növeli Izrael elszigeteltségét”, szintén nem győzték meg a kritikusokat. Biden biztosítékait, miszerint a Hamászt már olyan súlyos csapást mértek rá, hogy többé nem képes az októberihez hasonló támadásokat végrehajtani, jelentős kételkedés fogadta.

A szkeptikusok számára a nagyobb meglepetést Biden azon kijelentése okozta, hogy az általa május 31-én bejelentett „béketerv” izraeli terv volt. Arról is beszámoltak, hogy a dokumentumot már május 27-én elküldték a Hamásznak katari közvetítőkön keresztül. Ez úgy tűnhetett, mintha utalás lett volna Washington intenzív párbeszédére Izraellel, miután az IDF az elmúlt hetekben fokozta a gázai támadások számát. Netanjahu „hiányosnak” nevezte Biden verzióját, és hivatala kifejezetten tagadta, hogy Izrael beleegyezett volna a katonai művelet befejezésébe. De a cáfolatok nem hangzottak túl magabiztosan.

Ráadásul arról is beszámoltak, hogy a miniszterelnök inkább nem tájékoztatta a megállapodásról a kibővített katonai-politikai kabinet tagjait – nyilvánvalóan addig nem akart szólni nekik, amíg a folyamatot már túl nehéz nem lesz visszafordítani. Nyilvánvalóan félt koalíciós partnere, a Tzionut Datit jobbszárnyának tagjaitól, akik ellenezték volna a Hamásszal való megegyezés bármilyen lehetőségét. A kormánypárton belüli ellenzék szintén nem valószínű, hogy lelkesen reagált volna. Netanjahu ezért június elején jelentős időt töltött azzal, hogy meggyőzze a minisztereket és a Knesszet tagjait, hogy támogassák a Biden által körvonalazott megállapodást.

Úgy tűnik, hogy a Biden és Netanjahu változatai közötti különbségek (ha vannak egyáltalán) nem tűnnek áthidalhatatlannak, és inkább abban különböznek, hogy pontosan hogyan „adják el” az alkut a Hamász vezetőinek, akik nem mindenben értenek egyet egymással.

A terroristák nem akarnak békét

Azt még nem tudni, hogy maga a Hamász mit akar. A The Wall Street Journal által közzétett, a csoport gázai vezetője, Jahja Szinwar és a csoport politikai szárnyának Katarban élő vezetői között folytatott levelezés arra utal, hogy a csoport a győztes (szerintük) és a végsőkig akar harcolni. Szinwar, mint a dokumentumokból kiderül, teljesen elégedett azzal a helyzettel, amelyben Izrael van. Az október 7-i mészárlás okozta sokk a feledés homályába vész a világban; a palesztinbarát akciók, és velük együtt az izraeli hatóságokra gyakorolt nemzetközi nyomás egyre nagyobb lendületet vesz; a belföldi nyomás is növekszik.

Ezt az értékelést, a CNN értesülései szerint, az amerikai hírszerző szolgálatok is osztják. Úgy vélik, hogy a Hamász vezetői a Gázai Övezetben meg vannak győződve arról, hogy az idő nekik dolgozik. Minél tovább tart a háború és minél több palesztin áldozatot követel, annál gyengébb lesz Izrael pozíciója a nemzetközi színtéren. És ha a csoportnak sikerül legalább részben túlélnie, akkor győzelmet könyvelhetnek el.

A következtetés egyszerű: a palesztin fundamentalistákat ma vagy egyáltalán nem érdekli semmilyen alku, vagy csak az a változat, amely a háború teljes beszüntetését feltételezi a Hamász övezetbeli szuverenitásának de facto elismerésével. Annak érdekében azonban, hogy megőrizzék nyugati státuszukat, mint olyan félét, akivel lehet tárgyalni (a párbeszéd elismerést jelent), a kompromisszumkészségük illúzióját keltik, abszurd és lehetetlen követelésekkel illusztrálva azt.

A Fehér Ház ezt tökéletesen megérti, és biztosítja, hogy ha a Hamász megtorpedózza az alkut, Izraelnek joga van a harcok folytatásához az általa kívánt formában. De egyelőre tartózkodnak attól, hogy egyértelmű kritériumokat határozzanak meg arra a pillanatra, amikor levonható lesz a következtetés, hogy nincs miről tárgyalni a terroristákkal.

Aki azt gondolná, hogy az izraeli-gázai helyzet kissé bonyolult, annak maximum igazat adhatok, azzal a megjegyzéssel, hogy ez még egy viszonylag leegyszerűsített összefoglaló. Bármikor előkerülhetnek olyan részletek, amelyek tovább árnyalják a képet.

Szele Tamás