Szele Tamás: Perzsa népi táncok

Érdekes új iráni népszokásokról számol be az Iran International. Érdekesekről és nem kicsit ijesztőkről: legalábbis a teheráni rezsim urai és haszonélvezői jól teszik, ha remegnek tőlük, mert ez bizony már az utolsó csepp a pohárban, ami ezután jön, azt népharagnak és jó esetben akasztófának hívják, rossz esetben agyonkövezés is szóba jöhet, főleg arrafelé.

Mint a lap írja, az irániak találtak egy olyan módszert az élelmiszer-árakra és egyéb kiadásokra való panaszkodásra, amelyet egyetlen ügyész sem kifogásolhat: lefilmezik magukat, ahogy a bevásárlás után táncolnak, azt állítják, hogy el vannak ragadtatva – és elmagyarázzák, hogy ha nem lennének azok, kivégeznék őket.

A közösségi oldalakon megjelenő videók szerkezete szinte azonos. Valaki felmutatja, mit vásárolt, és megmondja, mennyibe került. Négy tojás és egy kolbász például most 5 millió rial, vagyis körülbelül 2,30 dollár. Egy üdítő és egy csomag chips: 3,5 millió rial. Három kis bevásárlószatyorra való étel 75 millió rial, nagyjából 34 dollár, ami az iráni minimálbér – körülbelül 75 dollár – alapján közel fél havi keresetnek felel meg. Az élelmiszerek bemutatása után elhangzik a szokásos mondat, ilyen vagy olyan változatban: Nagyon boldog vagyok, mert ha nem lennék az – kivégeznének.

És aztán táncolnak.

Egy férfi lefilmezte a telefonját, amelyen 2 millió rialos – tehát kevesebb, mint egy dollár – bankszámlaegyenleg látható, és tánc közben végigmutatja azokat a dolgokat, amelyeket ez nem fedez: a fedezetlen csekkeket, a fizetetlen üzletbérletet, a lakbért, a felesége ruháit.

Egy fátyolos nő felmutat néhány paradicsomot, hagymát és krumplit, és elmagyarázza, hogy már nem tudja ezeket kilószám vásárolni, csak egy-egy maroknyit alkalmanként, „de boldog vagyok, mert különben lázadónak vagy árulónak neveznek”. Megköszöni a hatóságoknak helyzetét, és meleg szavakkal búcsúzik. Egy másik nő ugyanezt mutatja be hat tojással és egy doboz tonhallal.

Újabb férfi táncol, miközben feliratok peregnek felette: a dollár árfolyama 200 000 tomán, nincs áram, teljesen el van adósodva, és a hatóságok aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy nem vesz részt a politikában. A fenyegetéseik a héten érvényes hivatalos szókincsnek megfelelően változik: a táncosok azt mondják, hogy ha nem íjrák alá a nyilatkozatot zsoldosnak, árulónak vagy a Moszad ügynökének bélyegeznék őket. Mikor épp minek.

Első pillantásra ez is egy ismerős jelenség újabb példájának tűnik: a humor csökkenti az elnyomás kínjait, akár egy szelep. Ez az értelmezés nem téves, de ebben az esetben nem ez az újdonság, és nem is ez a videók valódi célja.

„A dolgok megfehérítése”

Az Iszlám Köztársaságnak van egy sajátos vádja az ország problémáinak leírására: a siah-namai, azaz „a dolgok befeketítése” (a Fidesz-rezsim alatt a magyar kormánysajtó ezt „mindenszarizmus” formában használta). Ezt újságírók, közgazdászok és általában bárki ellen használják, aki panaszkodni mer: azzal vádolják őket ezt a kifejezést alkalmazva, hogy szándékosan elsötétítik a valóságot, amely – ahogy a hatóságok állítják – rendben van. A táncos videók pontosan erre adnak választ. Fehérre festik a dolgokat, olyan rikítóan, hogy maga a fehérség válik kiáltó váddá.

Egy férfi, akit négy tojás kitörő örömmel tölt el, nem a kormányt dicséri. Hanem rávilágít annak bűneire.

Ahhoz, hogy megértsük, miért jelent ez inkább áttörést, mint viccet, érdemes felidézni Václav Havel zöldségesét, azt a kommunista Csehszlovákiában élő boltost, aki a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszót teszi ki a kirakatába. Ő maga természetesen nem hisz benne. A felirat valójában azt jelenti – írta Havel –, hogy: „engedelmes vagyok, ezért jogom van ahhoz, hogy békén hagyjanak”. A rendszernek nem az volt a célja, hogy az emberek higgyenek benne. Arra volt szüksége, hogy mindannyian lássák, ahogy a többiek színlelnek, és így a színlelés tűnjön az egyetlen lehetséges, társadalmilag elfogadott viselkedésmódnak. Az egyetlen követelésük csak az volt, hogy mindenki hallgasson arról, mi célból történik a színlelés.

Az iráni táncos Havel zöldségesének felel meg, aki hangosan kimondja a kimondhatatlant, miközben továbbra is a táblát tartja a kezében, amire a jelszó van írva. Megfelel a követelményeknek, széles mosollyal fejezi ki háláját. És egy szuszra megnevezi a háttérben rejlő kényszert: azért teszem ezt, mert az alternatíva a kötél.

A kényszerből fakadó előadás csak addig működik, amíg a kényszer tagadható marad. Havel zöldségesének azáltal sikerült fenntartania a rendszert, hogy nem mondta ki az okot. A táncos viszont a kamerába mondja az okot, és a kirakatban lévő tábla ettől elveszíti hatását.

Egy állam, amely már nem érti saját népét

Ha ezt végigkövetjük, a videók valami olyant tesznek, ami jóval több, mint a gúnyolódás. Felfednek egy problémát, amelyet az állam saját magának okozott.

Amikor egy kormány bűncselekménnyé nyilvánítja a panaszokat, egyúttal a dicséretet is kiüresíti, megfosztja jelentésétől. Ha az elégedetlenséget lehet büntetni, a boldog és a rettegő polgárt képtelenség megkülönböztetni.

A táncosok az állam szemébe mondják:

„Már nem tudhatod, hogy elégedettek vagyunk-e, mert az elégedetlenséget bűncselekménnyé tetted, így az elégedettségünk semmit sem árul el neked.”

Ez a mélyebb jelentése annak a terminológiának, amely teljes egészében az állam saját műszavaiból, szakkifejezéseiből épül fel. Minden vád, amit a táncosok hangoztatnak – siah-namai, lázadó, zsoldos, Moszad-ügynök, áruló – a hivatalos nyelvből származik. A videókat kizárólag azokat a kifejezéseket felhasználva állítják össze, amelyet a kormány a közbeszéd ellenőrzésére használ, és így az állam eszközévé váltak.

A nyelvészek megkülönböztetik az üzenetet a metaüzenettől: az üzenet az, amit egy kijelentés mond, a metaüzenet pedig az, ami a beszélők közötti kapcsolatról szól. Ezeknek a videóknak mindegyike ugyanazt a metaüzenetet hordozza.

„Nem mondhatom el neked az igazat, te tudod, hogy nem tehetem, és én tudom, hogy te tudod.”

Ez egyébként teljesen olyan, mint az az állapot, melyet Oroszországban a „враньё” kifejezéssel jelölnek (nem is véletlen a két zsarnokság szövetsége). A szó elvileg szimplán „hazugságot” jelent, de a szlengben és a politikában van egy másik értelme is. Éspedig az, miszerint:

„Tudod, hogy hazudok, és tudom, hogy tudod, és tudod, hogy tudom, hogy tudod, de mindketten úgy teszünk, mintha igazat mondanék, mert én sokkal erősebb vagyok, vagy zsarollak valamivel.”

Az „Örülök” és a „Tilos másképp mondanom” közötti szakadék teszi teljessé a tartalmat. Az irániak ezt könnyedén kiolvassák, megértik a posztokból. Az állam úgy tesz – és úgy is kell tegyen –, mintha csak a felszínt látná.

A keret elutasításától a szavak kiüresedéséig

A videók egy egyre gyorsuló változás legújabb lépései, és minden egyes szakasz másképp hatott a jel és jelentése közötti kapcsolatra.

A januári tüntetések során a nyugat-iráni Abdanan városában a tüntetők rizset szórtak a levegőbe, elpazarolva azt az alapélelmiszert, amelyből hiány volt, és sokba került. Ez a gesztus szembeszállt azzal a narratívával, amelyet az állam rá akart erőltetni a zavargásokra.

Azáltal, hogy eldobták azt, amit alig tudtak megfizetni, a tüntetők azt mondták ki, hogy a harag valójában soha nem a rizs áráról szólt. A gazdasági helyzet valami nagyobb dolgot váltott ki: az egész rendszer elutasítását.

Aztán jöttek a temetések. A januári mészárlás után a halottakat eltemető családok az állam gyásznyelvét – a Korán-felolvasást, a siratást, a „shahed” („mártír”) szót – egy teljesen más szókincsre, jelképrendszerre és rítusra cserélték: esküvői zenére, néptáncra, a Shahnameh (magyarul Sáhnáme címmel ismert, Firdauszi monumentális eposza) verseire, és egy új szót alkalmaztak a halottaikra: „javad-nam”, vagyis „akinek a neve fennmarad”.

Ez egyfajta alkotói tevékenység. A gyász valós volt, és érzéseikből az emberek egy párhuzamos rituális nyelvet építettek fel, amelyet szándékosan megtisztítottak az állam által használt vallási szimbolikától.

A mostani videók jelentik a harmadik lépést, és nem azonosak a temetési táncokkal, még ha mindkettő fel is használja a testet és a zenét egyaránt. A temetési tánc az állam nyelvtani és rituális szabályait saját, őszinte nyelvtanával, rítusával váltja fel. A videó kiüresíti az állami üzenetet; átveszi az állam nyelvtani szabályait, és holt, értelmetlen igeként adja elő azokat. Az egyik a halottakról szól, és új nyelvet épít fel. A másik az élőkről szól, és kiüresíti a meglévő kommunikációt. Egy társadalom, amely először elutasította az állam kereteit, majd megalkotta a sajátjait, most az állam szavait veszi fel álcaként.

Érdemes emlékezni arra, milyen hosszú utat tett meg ez a folyamat. Iránban a táncot nem csupán rossz szemmel nézik; gyakorlatilag illegális, és maga a szó is annyira negatív jelentéssel bír, hogy az állam – amikor saját, jóváhagyott előadásait állítja színpadra – elkerüli azt, és helyette a vérszegény eufemizmushoz, a „harakat-e mozoun” kifejezéshez nyúl, ami „ritmikus mozdulatokat” jelent, és amelyet már megjelenésekor is széles körben kigúnyoltak.

A 2022-es „Nő, Élet, Szabadság” tüntetések során tizenéves lányokat vettek őrizetbe, és vallomástételre kényszerítették őket kamerák előtt, mert egy teheráni városrészben táncoltak. Az ugyanilyen cselekményekről szóló videók most már százával keringenek, olyan emberek által közzétéve, akik a saját nevüket és arcukat is megmutatják, köztük olyan fátyolos nők is akik, akik annyira családokból származnak, hogy a tánc egykor önmagában is elképzelhetetlen lett volna, nem is beszélve a törvény megsértéséről. Ez önmagában is jól mutatja, milyen gyorsan változik a helyzet.

A kiváltó ok, mint mindig, a pénz. A riál inflációs rekordokat dönt, átlépte a 2 200 000-es határt a dollárhoz viszonyítva. Augusztus 31-én Gholamhossein Mohseni-Ejei, az igazságszolgáltatás vezetője „idegenek zsoldosainak” nevezte a tüntetőket, és keményebb fellépést ígért ellenük. De a videók valójában nem a tojásról szólnak, ahogyan a rizs sem a rizsről szólt.

Hanem egy olyan népességről, amelynek már elfogytak a megengedett módjai és szavai a „nem” kimondására, és olyan módon kezdett igent mondani, ami félreérthetetlenül merev elutasítást jelent.

A jelenség fárszi nevet kapott, a táncosok által folyamatosan ismételt mondatból: „Ha nem vagyok boldog, kivégeznek.” Ez egy olyan vicc, amin egy külföldi néző esetleg nevethet, egy iráni mosolya viszont nem igazán őszinte. Az Iszlám Köztársaság olyan gépezetet épített, amely csak az „igen”-t hallja meg. Most pedig rájön, hogy az „igen” pontosan úgy hangzik, ahogyan a „nem” megtanult zengeni.

Teherán mostani urai jobban tennék, ha megtanulnának félni ettől a tánctól. Hiszen a táncosokat még ki sem végeztethetik: ha megteszik, csak megerősítik az állításukat, miszerint ki fogják őket végezni. Félelmetes az olyan ember, akinek már nincs veszítenivalója, és ezért nem fél a haláltól: félelmetes, mert legyőzhetetlen.

Hát ilyenek mostanság a perzsa népi táncok.

Szele Tamás