Szele Tamás: Phenjan titkai

Meglehetős fejcsóválással vettem a hírt, miszerint jövő hétfőn Hszi Csin-ping Phenjanba látogat Kim Dzsongunhoz, tárgyalások céljából. Azért csóválta a fejemet, mert Kína vezetője már csak tekintélyének megóvása érdekében is ritkán utazik külföldre: ha valaki akar tőle valamit, menjen ő Pekingbe instanciázni. Így járt nem is olyan régen Trump is, Putyin is, egyiküket sem Hszi látogatta meg (bár a vizit viszonzását mindkettőjüknek megígérte).

Vajon mi lelhette most a Menny Elvtársát? Én ennek megmondhatója nem vagyok, de a kérdés amerikai szakértői is csak találgatnak a The New York Timesban – lássuk, mire jutottak ezzel a nem hétköznapi helyzettel.

Amikor Kína legfőbb vezetője, Hszi Csin-ping legutóbb Észak-Koreába látogatott, az ország diktátora, Kim Dzsongun éppen a szankciókkal és az Egyesült Államokkal folytatott sikertelen nukleáris tárgyalásokkal küszködött.

Most, közel hét évvel később, amikor Hszi jövő hétfőn visszatér Észak-Koreába, egy olyan vezetővel fog találkozni, akit az Oroszországgal kötött szövetség – amely segített gazdaságának kilábalni az elszigeteltségből – megújult önbizalommal tölt el.

Hszi a Kimmel tartandó kétnapos csúcstalálkozót várhatóan arra fogja felhasználni, hogy a nyugatellenes szövetségesek egységfrontját demonstrálja. Az elemzők szerint azonban Kína valószínűleg arra is törekszik, hogy érvényesítse befolyását az Oroszország felé közeledő szomszédjára. Kim viszont nem szeretné, ha Kína alárendelt partnerként kezelné, és valószínűleg az Oroszországgal kialakított új és közeli kapcsolatát fogja felhasználni arra, hogy gazdasági engedményeket csikarjon ki Pekingből.

Ha Észak-Koreának sikerül egyensúlyt teremtenie két óriási szomszédja között, Kim még kevésbé érezheti magát korlátozva nukleáris fegyverprogramjának fejlesztésében. Ez destabilizálhatja a régiót, ahol az Egyesült Államok szövetségesei máris aggódnak Kína katonai erősödése és Washington arra való képtelensége miatt, hogy betartsa védelmi megállapodásait, miközben az erőforrásait kimeríti az Iránnal folytatott háborúban.

Egységfront és udvarlás

Hszi valószínűleg kihasználja a Kimmel való találkozás ritka lehetőségét, hogy emlékeztesse a világot: Észak-Korea Kínától függ, és Pekinget nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ez az üzenet összhangban állna azon törekvéseivel, hogy Kínát az Egyesült Államokkal egyenrangú szuperhatalomként mutassa be. Kína szívesen mutatja meg, hogy míg Washington káoszt szít – akár az Iránnal folytatott háború, akár a szövetségesekre és ellenfeleire egyaránt kivetett vámok révén –, Peking stabilizáló erőt jelent a világnak. Ezt a szempontot erősítette meg Hszi Csin-ping legutóbbi két pekingi csúcstalálkozója: előbb Trump elnökkel, majd Vlagyimir Putyinnal.

„Hszi azt próbálja bebizonyítani, hogy jobb viszonyban van az autoriter klikkjének tagjaival, mint Trump elnök a demokratikus partnereivel.”

– mondta Kurt Campbell, Joseph R. Biden Jr. elnök volt külügyminiszter-helyettese és az Asia Group elnöke.

De Hszi arra vonatkozó döntése, hogy részéről ritka külföldi útra szánja el magát, szintén aláhúzza, hogy szüksége van Kim kegyeire.

Phenjan 2024-ben a hidegháborús korszakból származó kölcsönös védelmi ígéret újjáélesztésével enyhítette Pekingtől való függőségét. Oroszország az ukrajnai háborúhoz szükséges észak-koreai csapatokért és lőszerekért cserébe biztosította Észak-Koreának a számára annyira szükséges olajat, élelmiszert és fegyvertechnológiát. Ez gondot okozott Kínának, amely meg akarja őrizni befolyását Észak-Koreára, hogy kordában tartsa annak kiszámíthatatlan viselkedését és biztosítsa a határainak stabilitását.

„Kétségtelen, hogy a kínaiak aggódnak az észak-koreai–orosz kapcsolatok egyre szorosabbá válása miatt” – mondta John Delury, északkelet-ázsiai történész, az Asia Society szöuli vezető kutatója. „Ez az út segít ezt kissé enyhíteni, és Hszi számára is biztosít egy lehetőséget, hogy visszatérjen a képbe.”

Kim sikerei

Még néhány évvel ezelőtt is reménytelennek tűnt Kim helyzete. Először is, Trump 2019-ben elsétált a vele folytatott nukleáris tárgyalásoktól, ezzel eloszlatva a reményeket, hogy az Egyesült Államok feloldja a szankciókat. A következő évben Kim a Covid–19-re reagálva lezárta az állam határait, ezzel elszigetelve országát. Ez befagyasztotta a Kínával folytatott kereskedelmet, amely Észak-Korea fő áru- és devizaforrása.

Kim sorsa nemcsak a járvány elmúlta miatt változott meg, hanem azért is, mert arra használta Oroszország ukrajnai háborúban tapasztalt nehézségeit, hogy megerősítse a Moszkvával fennálló kapcsolatait, és újragondolja Észak-Korea külpolitikáját, amely addig erősen Kína felé hajlott. Fegyverekkel és katonákkal látta el Moszkvát, Oroszország pedig viszonzásképpen több milliárd dollár értékű olajat, élelmiszert, fegyvertechnológiát és egyéb segélyt juttatott Észak-Koreának.

Hszí talán megpróbálja majd emlékeztetni Kimet arra, hogy Kína továbbra is Észak-Korea fő támogatója. Márciusban például helyreállította a vasúti és légi összeköttetést Peking és Phenjan között.

Kim azonban ennél többre vágyik. Az idegenforgalom azon kevés ágazatok egyike, amelyeket nem érintettek az ENSZ-szankciók, és az észak-koreai vezető nagy összegeet fektetett be tengerparti üdülőhelyekbe és hegyi termálfürdőkbe azzal a céllal, hogy odavonzza a kínai turistákat.

„Észak-Korea már nem az a szánalmas nemzet, amely egyetlen támogatójába kapaszkodik” – mondta Lee Byong-chul, a szöuli Távol-keleti Tanulmányok Intézetének elemzője. „Kínán kívül, amely régóta a fenntartója és megmentője, Oroszországban is talált egy új stratégiai támaszt.”

Trump és a nukleáris fegyverek árnyéka

A csúcstalálkozót övező egyik kérdés az, hogy Hszi milyen nyomást fog gyakorolni Kimre – ha egyáltalán gyakorol – az Egyesült Államokkal való együttműködés érdekében. Mióta visszatért a Fehér Házba, az amerikai elnök többször is jelezte, hogy újabb csúcstalálkozón szeretne részt venni Kimmel.

Lehetséges, hogy Trump megkérte Hszit, hogy közvetítse ezt az üzenetet, amíg Phenjanban tartózkodik. Kim azonban kitartó maradt, és ragaszkodik ahhoz, hogy elutasít minden olyan párbeszédet Washingtonnal, amely országának nukleáris programját tárgyalási témává teszi.

Kim már régóta úgy tekint erre a programra, mint az egyetlen eszközre, amellyel csökkentheti biztonsági függőségét Moszkvától és Pekingtől, és mint biztos védőpajzsra az amerikai invázió ellen. Ezt a nézetet még tovább erősítette a Trump-kormány érvelése, miszerint részben azért támadták meg Iránt, hogy megakadályozzák az ország nukleáris fegyverek fejlesztését.

Kim ellenállása rámutat a világ legnagyobb hatalmainak Észak-Koreával szembeni hozzáállásában bekövetkezett jelentős változásra.

Peking és Moszkva évekig osztotta Washington célját, hogy visszaszorítsák Észak-Korea nukleáris programját, és az Egyesült Államok mellett szavaztak, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2016-ban és 2017-ben átfogó szankciókat vezetett be Phenjan ellen.

De két évvel ezelőtt Putyin látszólag hallgatólagos jóváhagyást adott a nukleáris fegyverprogramnak, amikor aláírta a védelmi egyezményt Észak-Koreával, és felajánlotta Oroszország katonai-műszaki segítségét.

„Phenjannak joga van ésszerű intézkedéseket hozni saját védelmi képességeinek megerősítése érdekében” – mondta az orosz vezető.

Észak-Korea becslések szerint már 50 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, de továbbra is fejlett technológiát keres azoknak az interkontinentális ballisztikus rakétáknak a gyártásához, amelyekkel ezeket a fegyvereket célba lehet juttatni.

Kína hivatalosan ellenzi Észak-Korea nukleáris hatalommá válását, attól tartva, hogy ez arra késztetné az Egyesült Államok szövetségeseit, például Dél-Koreát, hogy saját atomarzenált építsenek ki. De álláspontja a közelmúltban megváltozott, tükrözve a Phenjannal folytatott kapcsolatok javítására irányuló szándékot, valamint azt az egyre terjedő nézetet, hogy egy nukleáris fegyverekkel rendelkező Észak-Korea egyaránt befolyást biztosítana számára Washington és Szöul felett – állítják az elemzők.

Amikor Hszi és Kim tavaly szeptemberben Pekingben találkozott, mindkét kormány hivatalos nyilatkozataiból kihagyták a nukleáris fegyverek Koreai-félszigetről történő eltávolításának említését, ami pedig évek óta szokásos része volt a nyilatkozatoknak.

Peking talán kevés geopolitikai értéket lát abban, hogy segítse Trumpot az észak-koreai nukleáris fenyegetés kezelésében, és talán azt is lehetetlennek tartja, hogy a kapcsolatok romlása nélkül rákényszerítse Észak-Koreát a nukleáris program feladására.

A múlt hónapban a Fehér Ház bejelentette, hogy mind Trump, mind Hszi „megerősítette, hogy közös céljuk Észak-Korea denuklearizálása”. A kínai kormány azonban visszafogottabb közleményt adott ki, amelyben csupán annyit állított, hogy „eszmét cseréltek” a Koreai-félszigetről.

Akárhogyan is nézem, nem hétköznapi találkozóra számíthatunk, bár a részleteiről szokás szerint semmit sem fogunk megtudni. Kimnek vagy van valami ismeretlen ütőkártyája, amivel magához hívhatta Hszit, vagy Hszi akarja megmutatni Kimnek, hogy Kína szomszédságában Peking az úr, nem Moszkva (annak dacára is, hogy Észak-Korea az Oroszországi Föderációval is ugyanúgy határos, mint a Középső Birodalommal). Esetleg ilyen ravasz módon akarja megalázni Trumpot és Putyint egyszerre.

Ha ehhez még azt is vesszük, hogy pár hete szép csendben kitörölték az észak-koreai alkotmányból a félsziget egyesítését, mint alapvető célt, valóban nem lehet tudni, mit gondoljon az ember.

Meglátjuk, mi lesz. Bár valahogy az az érzésem, hogy az lenne jobb, ha nem látnánk meg, mert nem lenne semmi.

Szele Tamás