#Peking

Ez egy kőleves, annak is a rosszabb fajtája. A magyar népmese kőlevesétől ugyanis jól lakik a ravasz obsitos katona is, aki előáll az ötlettel és a becsapott nénike is, Kína kőlevesével csak Peking tudná megtölteni a hasát.

Kimnek vagy van valami ismeretlen ütőkártyája, amivel magához hívhatta Hszit, vagy Hszi akarja megmutatni Kimnek, hogy Kína szomszédságában Peking az úr, nem Moszkva (annak dacára is, hogy Észak-Korea az Oroszországi Föderációval is ugyanúgy határos, mint a Középső Birodalommal). Esetleg ilyen ravasz módon akarja megalázni Trumpot és Putyint egyszerre.

Egymásnak adják tehát egymásnál a kilincset a világ vezetői. De valahogy mégsem mennek semmire, bármennyit is tárgyalnak. Talán azért, mert mindegyik saját országa problémáiról beszél ahelyett, hogy a világ gondjaival foglalkoznának.

Ma este a pekingi családok bekészítik a tévé elé a nassolnivalót, és megnézik a csúcstalálkozóról szóló összefoglalót – nem csak megnézik, úgy fogják végigröhögni, mint az európaiak egy mr. Bean-filmet. Mert ezen a csúcson bizony Trumpnak jutott mr. Bean szerepe.

Kínában csökken a népesség, mert nem alapítanak családot az emberek, de azért nem alapítanak családot, mert csökken a népesség és nem érzik a jövőjüket biztonságban. Csoda lesz, ha ebből a spirálból Kína valahogy kievickél.

Holnap hivatalosan is meg fogjuk tudni a cseh parlamenti választások eredményét, de a közvélemény-kutatások alapján annyit már most is tudhatunk, hogy semmi jóra nem érdemes számítani: Orbán és Fico után újabb „euroszkeptikus” kormányfő kerül hatalomra az Európai Unióban: Andrej Babiš. És ez bizony – mint a The Insider elemzése is mutatja – nagyon rossz hír.

Nem gondoltam volna, hogy maga Bayer Zsolt lesz az, aki megvilágítja az elmémet egy Marx-idézet kapcsán. Azt mondta ugyanis a szakállas Marx úr vagy elvtárs (bár nekem is van szakállam, de nem akkora, mint neki volt, biztos azért nem értettem a szavait), miszerint az ember a kommunizmusban „reggel vadász, délben halász, este kritikai kritikus”. Ezt már gyermekkoromban is rejtélyesnek találtam.

A huszonegyedik századi autokráciák kezdenek a legsötétebb misztika felé fordulni, igaz, a huszadik századi totális rendszerek mintáját követik – legalábbis így veszi észre Niels Marquard, a Die Zeit kulturális rovatának szerkesztője, akinek írását a The Moscow Times közli. Érdemes pár percet szentelni a gondolatainak.

A kínai fővárosban megtartották azt a katonai felvonulást, amit a világ egyik fele várt, másik fele meg tartott tőle, ugyanakkor nem lettünk sokkal okosabbak a látott műszaki csodáktól – ezek a parádék általában amolyan „haditechnikai divatbemutatók”, persze nem az egyenruha szabásáról szólnak, hanem ilyenkor szokták a nagyhatalmak bemutatni a legfrissebb szabású kis (és nagy) csipkés, habos-babos

Donald Trump második elnöki ciklusa elhozta az Amerikai Egyesült Államokba a vérbeli orosz abszurdot. Csisztkák, tisztogatások zajlanak az államapparátusban, koncepciós perek indulnak, emberek tömegét tartóztatják le kitoloncolás céljából, szóval Sztálin most elégedetten csettint a sírjában és szellemujjaival pipára gyújt.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak a Washington Post elemzésével kapcsolatban, mely Észak-Korea fegyverkezéséről szól. Az okozza a kétségeimet, hogy ugyan nagyon alapos eszmefuttatást olvashatunk – de csupa olyasmiről, aminek még a létezésére is kevés bizonyíték van, a minőségére, mennyiségére meg egyenesen semmi. De lássuk, mit ír Michelle Ye Hee Lee a rangos világlapban Kim Dzsongun fegyver

Köztudott, hogy a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság nem rajong egymásért különösebben, az előbbin tessék a szárazföldi Kínát, az utóbbin Tajvan szigetét érteni – Peking állandóan és minden eszközzel annektálni kívánja a csangkajsekista szigetországot, mely makacsul ellenáll, bár ki tudja, még meddig lesz képes erre. A friss hírek szerint összesen még két évig.

Míg az Európai Unió számára Donald Trump megválasztása hamleti kérdést jelent – lenni, vagy nem lenni, ugyebár, különös tekintettel a populista politikai vezetőkre, melyek valósággal hemzsegnek az öreg kontinensen – Washington és Moszkva jövendő viszonya ennél árnyaltabb. Mint a CEPA rövid tanulmánya rávilágít, Putyin egyáltalán nem biztos, hogy Trump nyakába fog borulni a közeljövőben, és ez ford

Boldogult úrfikoromban – nevezzük így – nem volt tévéhíradó győztes afrikai felszabadító mozgalmak nélkül, legalábbis az 1970-es években, az ember csak ült, nézte a tábortűz körül vígan táncikáló, énekelgető gerillákat és hát nem lehetett nem észrevenni, hogy kizárólag szovjet fegyverzetük volt, igaz, az sem valami híres. De az AK–47-es így is bekerült Mozambik címerébe, annyira általános volt arr

Hej, ha ezt Zsenya Prigozsin megérhette volna... van egy olyan érzésem, miszerint életében azt ugyan sejtette, hogy nem ágyban, párnák között fog távozni az árnyékvilágból, de arra még csak nem is gondolt, hogy neki egyszer még kultusza lesz – Kínában. Persze, ennek is megvannak a maga okai, ha kicsit kacifántosak is: ezt járta körül a Foreign Policy írása.

Különös dolgok zajlanak jelenleg az Északi-sark közelében, fontosak is, főként azért, mert az Arktisz könnyen válhat egy kelet-nyugati konfrontáció helyszínévé, leginkább a globális felmelegedésnek és az így megnyíló hajózási útvonalaknak köszönhetően (a houthik meg közben csúnyán káromkodnak). Ezzel a kérdéssel foglalkozik a Jamestown Alapítvány tanulmánya.

A „határok nélküli” orosz–kínai partnerség feszültté vált a Fekete-tengeren, ahol a Kreml gazdasági alárendelt státusza miatt fennáll a veszélye, hogy érdekei veszélybe kerülnek. Ezt a helyzetet elemzi a CEPA hasábjain Nino Lezhava és Leon Hartwell.

A harmadik ópiumháború már zajlik, és Oroszország fogja elveszíteni. Ráadásul még panaszkodnia sem lesz szabad emiatt, mert ha meg meri próbálni, felkopik az álla. A győztes természetesen Kína lesz, és csak találgathatjuk, beéri-e az orosz gazdaság teljes függőségbe taszításával – ez már most is jó úton halad – vagy esetleg lesznek területi igényei is.