Szele Tamás: Sikorski, Melnyicsenko és Putyin

Sok mindent tudtam Radosław Sikorski lengyel külügyminiszterről, de azt nem, hogy publicisztikában is tehetséges. Márpedig az – csak fel kell idegesíteni, ha egy kicsit haragszik, olyan külpolitkai jegyzetet rittyent, hogy öröm nézni, nincs benne sem több, sem kevesebb, mint amennyire szükség van – és erre azok sem mind képesek, akik ebből élnek.

A mai írását a The Economist közölte, éspedig azért, mert rövid, ám csattanós választ adott Melnyicsenko orosz oligarcha ugyanabban a lapban megjelent „esszéjére”. De lássuk, javítás és toldás nélkül, pusztán néhány saját megjegyzésemmel kísérve, mit írt Sikorski. Már az első mondata is üt:

„A világ egészségesebbé vált, de nem lett biztonságosabb” – írta a The Economist 1953-ban, Joszif Sztálin halála után. Alig hunyt el a történelem egyik legvéresebb zsarnoka, a lap máris attól tartott, ki és mi fogja őt követni. És nem ez a szerkesztőség volt az egyetlen, akit ilyen aggodalmak foglalkoztattak. A jól ismert orosz totalitarizmus valamilyen oknál fogva kezelhetőbbnek tűnt, mint bármi más vagy új, ami utána jöhetett volna.

Ugorjunk előre hét évtizedet – és láthatjuk, hogy a hangulat szinte egyáltalán nem változott. Bármit is tegyen a Kreml, az a félelem, hogy ha ellenállnak neki, még meggondolatlanabb lépésre szánja rá magát, továbbra is komoly érv marad az orosz követeléseknek való engedések mellett.*

*Ez körülbelül olyan, mint amikor a részeg ordít a kocsma előtt: „Fogjanak meg, fogjanak meg, mert olyant teszek, hogy magam is megbánom” – ha tudja, hogy meg fogja bánni, miért készül megtenni?+

Vegyük például a nemrégiben Andrej Melnyicsenko orosz oligarcha által publikált „esszét”. Az oligarcha elismerte benne, hogy Putyin hibákat követett el, de azt állította, hogy bárki is lépjen a helyébe, az még rosszabbnak bizonyulhat; hogy Oroszország, ha túl nagy nyomást gyakorolnak rá, „káoszba, kegyetlen autarkiába vagy komor, veszélyes függőségbe süllyedhet”, sőt akár „taktikai nukleáris fegyvereket is bevethet”. A következtetés teljesen egyértelmű volt: tessék hagyni, hogy Oroszország azt tegye, amit akar – különben megbánja, aki ellenkezik vele.

Ez egy zsákutca.

A Szovjetunió felbomlása után a Nyugat hosszú éveken át mindent megtett, hogy ne alázzák meg Oroszországot, és a nemzetközi rendszer felelősségteljes szereplőjévé tegyék. 1997-ben Moszkvát meghívták, hogy csatlakozzon a G7-hez, aláírta az Oroszország–NATO Alapokmányt, majd partnerségi és együttműködési megállapodást kötött az Európai Unióval. A Szovjetunió felbomlása után minden egyes amerikai kormányzat megpróbálta visszavezetni Oroszországot a nemzetközi közösségbe: szerződéseket írt alá Moszkvával, mélyen a szemébe nézett az orosz vezetőnek, vagy megnyomta a „újraindítás” gombot. Ugyanezt tették a volt szovjet szatellitállamok, Lengyelországot is beleértve.

2009-ben Putyint meghívták egy ünnepségre a Westerplattéra, egy kis félszigetre Gdańskban, Lengyelországban – ahol 1939. szeptember 1-jén hajnali 4:45 körül a német „Schleswig-Holstein” csatahajó tüzet nyitott a félszigeten állomásozó lengyel helyőrségre. Az ünnepséget a második világháború kitörésének 70. évfordulója alkalmából rendezték.

Hazám vízummentességet vezetett be a határunk közelében, a Kalinyingrádi területen élő oroszok számára. Az orosz ortodox és a lengyel római-katolikus egyház vezetői közös nyilatkozatot tettek közzé, amelyben a „sértések, igazságtalanságok és egymásnak okozott mindenfajta gonoszság megbocsátására” szólítottak fel.

Engem magamat a lengyel ellenzék a mai napig szidalmaz azért, amit mondtam: el tudtam ugyanis képzelni egy valóban demokratikus Oroszországot, amely csatlakozik a NATO-hoz, ha teljesíti az összes kritériumot.*

*Való igaz: Oroszország minden esélyt, segítséget, sőt, egyes esetekben még támogatást is megkapott, ami lehetséges volt. De Oroszországnak ez nem elég.

Mindannyian megpróbáltunk tisztességesen közeledni Oroszországhoz. És mindannyiunkat elutasítottak.

Már négy és fél év telt el azóta, hogy Oroszország kirobbantotta az 1945 óta legvéresebb európai háborút. Oroszország ismét megpróbálja elérni a célját, az eszkalációval fenyegetőzve. Moszkva nemrégiben figyelmeztette Nagy-Britanniát az Ukrajnának nyújtott katonai segítség esetleges „következményeire”. A CIA igazgatója, John Ratcliffe minap tett moszkvai látogatása – a jelentések szerint – arra irányult, hogy visszatartsa a Kremlt egy NATO-tagállam megtámadásától.

Mégis, annak ellenére, hogy az orosz vezető a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja bármiféle békemegállapodásra – kivéve Ukrajna kapitulációját –, Európában túlságosan sokan nem hajlandóak továbbra sem szembenézni a valósággal. Egyesek azt állítják, hogy a növekvő gazdasági és katonai nyomás alatt Oroszország annyira meggyengült, hogy a Nyugatnak tárgyalásokat kellene kezdeményeznie Moszkvával, mielőtt a rezsim összeomlik, vagy – ami még rosszabb – maga az állam szétesik, és Putyin utódai még veszélyesebbé válnak, mint ő maga. Mások ragaszkodnak ahhoz, hogy Oroszországot nem szabad sarokba szorítani: újabb eszkalációra, akár nukleárisra is, képes lehet. Mindkét érv téves.*

*És hozzá kell tennünk, mindkét érveléshez hallott hasonlót már a világ az 1938-as müncheni konferencián: ott is egyrészt úgy gondolta a művelt világ, hogy Németország nem elég erős egy világháború kirobbantásához, másrészt nem szabad sarokba szorítani, tegyenek eleget a területi követeléseinek, így vásárolják meg tőle Európa nyugalmát. Arra nem számítottak, hogy nem fog betartani semmilyen alkut: ezt a hibát többet senkivel szemben sem követhetjük el.

Túlzottak azok a félelmek, miszerint a tartós nyomás az állam széteséséhez vezetne. A rendkívül centralizált orosz politikai rendszer a régiókat gazdasági, közigazgatási és pénzügyi szempontból Moszkva kiszolgáltatott vazallusaivá tette. Milliók élete függ a szövetségi költségvetésből érkező átutalásoktól, és még az erőforrásokban gazdag régiók sem boldogulhatnak a központ által ellenőrzött közlekedési és energetikai infrastruktúra nélkül.

Oroszország nem a Szovjetunió. Az Észak-Kaukázuson kívül az etnikai oroszok alkotják a lakosság túlnyomó többségét, és a Szovjetunió felbomlását kísérő gazdasági válságra és politikai káoszra vonatkozó emlékek továbbra is visszatartják a szeparatista hangokat.

Az ország már évszázadok óta szigorúan centralizált és az is marad. A nagy politikai változások a történelem során többnyire Moszkvában kezdődtek, nem pedig a régiókban.* Még a hatalom válsága vagy egy súlyos katonai kudarc esetén is sokkal valószínűbb a kormányzó elit belsejében kitörő, a központ feletti ellenőrzésért folyó küzdelem, mint az ország szétesése.

*Pontosítsunk: Moszkvában és/vagy Szentpéterváron, tehát a hatalmi centrumokban. Pontosabban – a mindenkori fővárosban. A cári hatalom és az ország berendezkedése miatt ez nem is nagyon lehet másként.

Az eszkalációval kapcsolatos fenyegetések – függetlenül attól, hogy a hatóságoktól származnak-e, vagy állítólag aggódó oligarchák hangoztatják őket – nem új válságokra adott reakciók. Sokkal inkább egy régóta bevált forgatókönyv részei.

Ma, akárcsak korábban, Oroszország erőszak útján teszteli a Nyugatot. A szovjet katonai doktrínában ezt a taktikát „csatafelderítésnek” nevezték. Korlátozott támadásokat alkalmaztak az ellenség állásainak, erősségeinek és gyengeségeinek feltérképezésére egy-egy nagyobb offenzíva előtt. A Kreml azóta is ugyanezt az elvet alkalmazza. A nyugati demokráciákkal folytatott jelenlegi küzdelemben drónokat, kibertámadásokat, szabotázsokat, a GPS működésének zavarását és információs háborút vet be. Ezek nem véletlenek – hanem tudatos provokációk, gondosan megtervezett próbák az ellenség készenlétének felmérésére. A kérdés már nem az, hogy Oroszország teszteli-e a NATO-t. A kérdés az, hogy a NATO tudatában van-e annak, hogy tesztelik, és milyen választ kíván adni erre, hogy a „szürke zónában” végzett akciók ne fajuljanak teljes körű összecsapássá.*

*Sőt, ezt a fajta taktikát az oroszok valószínűleg még a mongoloktól örökölték, akik időnként hajlamosak voltak egész hadseregeket kiküldeni kizárólag ilyen „csatafelderítés” céljára – persze, csak akkor, ha elég nagy volt a tét. Voltaképpen Oroszország is egy ilyen felderítő hadseregnek köszönhette a sok száz éves mongol uralmat, Magyarország is a tatárjárást.

A Kreml egy egyszerű feltevésből indul ki: nem abból, hogy Oroszország erősebb, hanem abból, hogy demokratikus ellenfelei félnek majd próbára tenni a sebezhetőségét. Ezért Európának ellen kell állnia az előkészület nélküli, elhamarkodott tárgyalások csábításának. Azok, akik a politikai párbeszéd újrafelvételére szólítanak fel, abban reménykednek, hogy idővel a tárgyalások enyhítik a feszültséget.

Hosszú távon éppen az ellenkezője fog bekövetkezni. Az a párbeszéd, amelyet még azelőtt kezdeményeznek, hogy Oroszország stratégiai pozíciói kellőképpen meggyengülnének, megerősítheti a Kreml belső legitimitását, további hibrid műveletekre ösztönözheti, alááshatja az Ukrajnának nyújtott európai támogatást, és elmélyítheti a demokratikus közösségen belüli megosztottságot.

A kellemetlen igazság az, hogy Európának rövid távon minden eddiginél nagyobb kockázatot kell vállalnia, hogy elkerülje a jövőbeli, sokkal súlyosabb veszélyeket. Nem lehet a célunk pusztán az, hogy elkerüljük az eszkalációt. Meg kell győznünk Putyint és környezetét arról, hogy az eszkaláció semmi haszonnal nem jár számukra, és hogy saját védelmünk érdekében nem csupán pénzt vagyunk hajlandóak áldozni. Ehhez minden szükséges eszközünk megvan.

Az európai vezetők elsődleges kötelessége az, hogy megvédjék polgáraikat az orosz fenyegetésektől, nem pedig az, hogy Oroszországot védjék önmagától.

Oroszország ellenségnek tekint minket, és tönkre akarja tenni a demokratikus civilizációt. Nem szabad sietni a megbékítésével. Amikor Putyin készen áll a békére, majd megtalálja a módját, hogy ezt jelezze.

Eddig Sikorski írása - én csak annyit tennék hozzá, hogy Putyin remélhetőleg olyan helyzetben lesz, amikor rákényszerül a tárgyalásokra, hogy azokat a lehető legudvariasabb hangon fogja kérelmezni.

Szele Tamás