Ma sok hírünk lesz az összefoglaló második részében és egy közös van bennük: nem kellemesek. Sőt, többnyire borzalmasak, ezért előre szólok: kiskorúak és gyengébb idegzetűek ezt a mai részt nyugodtan hagyják ki, és az erős idegzetű, edzett emberek is tartsanak a kezük ügyében egy féldeci töményet, biztos, ami biztos. Megvan? Akkor vágjunk bele.

Ukrajna folytatja az ellentámadásokat, az oroszok kitartóan hátrálnak, mindenfelé kötéllel fogják a katonát utánpótlásnak, viszik már a nagycsaládosokat is, Kadirov feje megint eldurrant, a kollaboránsok menekülni próbálnak, ahogy közelednek az ukrán csapatok, de nem látják őket szívesen sehol, szóval zajlik a háború új szakasza, ami a harkivi áttöréssel kezdődött.

Ma sokféle hír kerül az összefoglaló második részébe, annyi a közös bennük, hogy egyik sem jó. És lesz kettő, ami nem kerül bele: az egyik Zelenszkij elnök autóbalesete, ugyanis annak során senkiben sem esett komoly kár, a másik az állítólagos merénylet Putyin ellen, amire viszont semmi bizonyíték nincs.

Ukrajnában a harcok tovább folynak, de az elmúlt nap folyamán már nem számolhatok be akkora területi nyereségekről és veszteségekről, mint korábban: az ukránok mintha levették volna a hétmérföldes csizmát, az oroszok a biztonság kedvéért még magukon tartják a nyúlcipőt, mert sosem lehet tudni. Az ukrán offenzíva előrenyomulása mintha lassulna.

A Nagy Harkivi Menekülés felborította az orosz belpolitikát és némiképp az ukránt is: egymást követik a botrányok, egymás után derülnek ki örökre eltemetettnek hitt államtitkok, tévedések, hibák: az orosz közhangulatnak ez kicsit sem használ, de korai volna még megjósolni a várható következményeket.

Ukrajnában zajlik az élet, és a jelek arra mutatnak, hogy Moszkvában is: de míg Kijev óvatosan optimista, a Kreml csikorgó fogakkal ismeri be hibáit. Ami nagyon nagy ritkaság, mármint az, hogy bármiféle kudarcot ők beismerjenek. Ennek viszont következményei lesznek: az orosz közvélemény is, az információs tér is radikalizálódni látszik.

Forrnak az indulatok Oroszországban az utóbbi napok katonai vereségei után, jóllehet magyarázatot rájuk senki sem adott (bár mindenki kíváncsi volna rá), a közbeszéd legfőbb témája mostanra mégis az lett Moszkvában, hogy szükséges-e általános mozgósítást elrendelni, avagy sem.

Ukrajnában egyre érdekesebb a helyzet, az orosz csapatok hátrálnak, az ukránok előrenyomulnak, a tegnap visszafoglalt háromezer négyzetkilométernyi terület mára már hatezer... de ne ünnepeljen senki, vegyük tekintetbe, hogy az ország teljes területe a Krímmel együtt összesen 603 700 négyzetkilométer volna.

Szemelgessünk, aztán folytatom a dolgomat, amit már megint két hete hagytam félbe. Origo, mi más, és nem én kezdtem, hanem Szele Tamás barátom, előtte Iványi Gyuri barátom, én folyamatosan, és mi mindnyájan minek.

Hogy az orosz hadsereg beállította a tömeges maratoni futás világcsúcsát, az már nem kérdés, jelenleg az a legnagyobb problémájuk, hogy mihez kezdjenek – már otthoni, orosz területen – a velük menekülő donyecki, luhanszki alakulatokkal, akik haza nem mehetnek, ott nem maradhatnak, ellenben fegyverük van és igen haragszanak, most épp a Kremlre.

Azt hiszem, most már nem túlzás az ukrán hadsereg elsöprő győzelméről beszélni. Erre kevesen számítottak, talán ők maguk sem, de le kell szögeznünk: a Harkivi Terület legnagyobb részéről pár nap alatt kiverték az orosz csapatokat, a legtöbb helyen már szó szerint az államhatáron állnak az ukrán csapatok.

Nem tudom, feltűnt-e, hogy minden köznapi mai tapasztalat ellenére szeretett kormánypártunk sorozatosan nyer itt és ott. Szép lassan szorítja ki a.... mit is? Közben, mondja Pista bácsi, ha az ember leáll szinte bárkivel beszélgetni... szóval, az ember nem akárkivel áll le beszélgetni.

Nem könnyű most, mikor a harctereken zajlik az élet, olyan híreket összeszedni, amik inkább a hátországi hangulatot mutatják be, de azért sikerül. Persze, ezek is mind a háborúról szólnak, mint mostanság minden, csak épp nem katonai jellegűek – bár még ez sem teljesen igaz.

Vége az állóháború időszakának, kergetik egymást az események Ukrajnában, mi, sajtómunkások pedig loholunk utánuk. Ma szerencsére nem kellett dupla harctéri jelentést írni, mint tegnap, de így legalább biztosak lehetünk minden információban, volt idő ellenőrizni őket.

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak ma nem volt könnyű napja, estére kicsit el is fáradt, de egy ilyen erős férfinak meg se kottyan pár rossz hír meg egy átdolgozott nap. Csak a gerince ne fájna. Házikabátot vett, leült a fotelbe, töltött magának szto gram rénszarvasvért és maga elé bámult. Hogy is volt csak?

Röviden, pontosan fogalmazva: menekül az orosz hadsereg Ukrajna bizonyos részeiről. Az Izjum környéki front lényegében véve harc nélkül omlott össze, az orosz erők inkább elhagyták a várost, minthogy vállalják az ostrom kockázatát. A háborúnak ezzel még egyáltalán nincs vége, de egy lépéssel közelebb kerültünk hozzá. Egy igen nagy lépéssel.

(a brit monarchia, a nagy Oroszország, Észak-Korea megelőző atomcsapása, szegény Oswald és szegény mi)

Ma is sok hírünk lesz, egyik különösebb, mint a másik, az orosz társadalomban már senkiről sem lehet tudni, valójában kicsoda, ahogy valamikor a Neurotic énekelte: „Ez már dupla pszeudó, ez már tripla csavar” – de kezdjük egy hézagpótlással.

Az ukrajnai orosz invázió megakadni látszik, bár világos, hogy „döntő csata”, hirtelen, mesébe illő fordulat nem várható, de a hadiszerencse mintha egyre inkább az ukrán fél mellé szegődne. Az is igaz azonban, hogy annak van szerencséje, aki tesz is valamit a céljai érdekében – és az ukránok tesznek is.

Pontosabban máj. Billel még nem találkoztam, Hobóval már igen, legelőször a Kopaszkutya margitszigeti vetítésén (akkor még volt szabadtéri mozi), pont előttem nézte magát, én meg, ha kilestem mögüle, de így legalább élőben is láttam, a vásznon is.