Ukrajnában folyik a háború a maga útján, ahogyan eddig, vagyis tombol, Moszkvában viszont több szó folyik, mint vér.

A mai iráni hírek egészen egyszerűen borzasztóak, tényleg csak az erős idegzetű olvasóknak lehet őket ajánlani. Egyet kivéve – ami egy ellenzéki találkozóról szól – kivétel nélkül mindegyik kínzásról, kivégzésről, nemi erőszakról de legalábbis emberek értelmetlen megalázásáról szól. Nem szándékosan válogatom össze ezeket, egyszerűen ez történik, mást nem írhatok.

Ez a mai második rész igen rövid lesz, összesen egy hírről szól, és azt is inkább továbbgondolja, mint elemzi: mi lenne, ha egy természeti csapás miatt ez az egész háború értelmét vesztené? Tovább vívná Vlagyimir Vlagyimirovics? Vagy igen, mert addig van hatalmon, míg tart, vagy nem, mert nem tudná megmagyarázni, mit akar vele elérni.

Ukrajna készül az offenzívára, amit hivatalosan Kelet-Ukrajnában várnak, nem hivatalosan meg ki tudja, bár én sem hinnék a belarusz verzióban: raszputyica (sártenger) idén is lesz, nem csak tavaly volt, az utak azóta nem javultak meg, a pripjatyi mocsarak sem változtak repülőtérré, Csernobil és a Vörös Erdő most is ott van, most is radioaktív.

Ma már újra a megszokott struktúrával jelentkezik az iráni és ukrajnai hírösszefoglaló, mert beindult a CTP és az ISW normál üzemmódja, így kevesebb színes hír lesz és több konkrét, ellenőrzött adat – mindenesetre dolgozni ezzel a módszerrel is ugyanannyit kell az összefoglalókon, vagyis sokat, de talán ez valamivel pontosabb, mint amikor csak a sajtóhírek állnak rendelkezésre.

Csak úgy, néhány finom kis észrevétel. Ellenzéki és nem ellenzéki sajtóban egyaránt szó van arról, hogy mit terveznek az oroszok. Az ukránok tervei titkosabbnak látszanak. Mit gondol, kedves Olvasó, létezik olyan hülye vezérkar, aki ezt kiszellőzteti?

Ez a mai második rész tulajdonképpen csak annyiról szól, hogy főbe lőtték ennek a háborúnak az egyik legundorítóbb figuráját, Igor Mangusevet, aki azonban ennek ellenére még életben van. Hogy meddig, az kérdéses, mert mintha senki sem igyekezne meggyógyítani, aminek oka lehet, de – még nem halt meg.

Ma a már kialakult hétfői szokásoknak megfelelően az ISW megint elméleti napot tart, és mivel a frontokon most valóban nincsenek nagyon komoly harcok, nem lehet sorsdöntő eseményekről beszámolni, üljünk be az iskolapadjukba, mert ma Kateryna Stepanenko és Mason Clark igen érdekes témát boncolgat: Putyin halogató természetét.

Iránban ezekben a percekben is komoly tüntetések zajlanak, amint tegnap is demonstrációk folytak az ország minden sarkában, viszont még a tegnapiakról sem tudok a szokásos pontossággal beszámolni, ugyanis a jelentések forrása, a Critical Threats Project (CTP) hét végén nem dolgozik. Egyeztethetnék a szabadnapokat az eseményekkel, de nem teszik.

Hétfő van, mivel tegnap vasárnap volt. Ezt a tényt – miszerint minden vasárnap után hétfő következik – nem most fedeztem fel, már kora gyermekkoromban figyelmes lettem rá, jelenleg annyi a fontossága, hogy mivel tegnap szabadnapot tartott a CTP nevű kutatócsoport, ma sem lesz tőlük hírösszefoglaló, ahogyan tegnap sem volt.

Ma mintha pihent volna a Kreml boszorkánykonyhája, kevés politikai jellegű hír érkezett, és a hadszíntereken sem ért senkit különösebb meglepetés: ha lehetne olyant mondani egy háborúra, hogy „csendes nap volt a mai”, hát mondanám, de nem lehet, mert ma is hullottak a katonák például Bakhmut környékén, mint a legyek.

Ez a mai második rész tulajdonképpen a berlini Orosz Házon kívül egy régi viccről szól, mely szerint: „Hol áll a Szovjet Kultúra Háza? A csehszlovák tenger partján.” Tény, ami tény, a berlini orosz intézmény alapvetően propagandaterjesztő és diverziós tevékenységet folytatott az elmúlt évben, annyira volt az kultúrház, amennyire van csehszlovák tenger.

Fő az orosz hadvezetés feje, mert a most engedélyezett még újabb amerikai fegyvertámogatás miatt a két hét múlva tervezett offenzíva kudarcba fulladhat, a siker reményéhez már most zajlania kéne, de még össze se csomagoltak az orosz legények. Kapkodás lesz ebből, hogy előbb lépjenek, mintsem a posta meghozná Ukrajnának a csomagot.

Ha én Khamenei ajatollah volnék, mostanság a világ minden kincséért sem indulnék szépségkirálynő-választáson és kerülném a valóságshow-kat is, mert ahogy a legújabb statisztikai adatokat elnézem, úgy kiszavaznának a villából, hogy turbánom sem érné a földet. Vagy csak az, de a lábam már nem. Valami miatt nem túl népszerű az Iszlám Köztársaság Iránban.

Ez a mai második rész igen csúnya és nagy jelentőségű európai vesztegetési ügyekről fog szólni, melyek a Krím orosz megszállásával és az Oroszországi Föderációhoz való, népszavazás útján történt csatlakozásával kapcsolatosak – ha lehet így hívni valamit, amin nem vett részt a Krím népe, de részt vettek a megvásárolt „megfigyelők” és igazolták a referendum tisztaságát, persze jó pénzért. De más oro

Vlagyimir Vlagyimirovics nem titkolja terveit: a jelentések szerint kiadta az ukázt a hadseregnek, hogy március végéig vagy elfoglalják a Donbássz teljes területét, vagy ő maga sem tudja, mi lesz. Mondjuk az lesz, hogy nem foglalják el, ez is egy forgatókönyv... az odáig rendben van, hogy Putyin ultimátumot ad a seregnek, az izgalmas az lesz majd, mikor a sereg ad Putyinnak ultimátumot.

Ha óvatosan fogalmazok, azt kell mondjam, hogy a hivatalos iráni belpolitikát nagymértékű tanácstalanság jellemzi. Az iráni parlamentben ugyanis csak kétféle képviselő létezik: kormánypárti és ultrakormánypárti, így aztán míg a mérsékeltebbek állandóan napirenden próbálják tartani a tiltakozókkal való kapcsolatfelvételt, tárgyalást, netán reformokat javasolnak, a radikálisak erről hallani sem akar

A mai második rész kicsit csapongó lesz, mindenféle hír esett be, ilyen is, olyan is, de mindegyik fontos – hírbazár ez megint, „ezer apró hír” lehetne a bolt neve, ha árulni lehetne az ilyesmit. Bár tulajdonképen árulom, mert ebből élek, de legalább nem darabszám vagy tucatjával egy húszasért.

A luhanszki offenzíva nyilvánvalóan készülődik, már a kismadarak is csiripelnek róla, mert ilyen a természete a hadititoknak: szellőztetni kell, nehogy megdohosodjék. Csak aztán senki se panaszkodjon, ha támadáskor az ukrán hadsereg kicsit sem lesz megdöbbenve, és megfelelő fogadjistenben részesíti a „váratlanul” támadó orosz csapatokat.

Iránban mindenki békességet szeretne már, még a rendszer mérsékeltebb hívei is tárgyalásokat szorgalmaznak, csak hát ez lehetetlen, míg a keményvonalasok nem engednek jottányit sem – és egyelőre ők kormányozzák az országot. Más kérdés, hogy a reformisták által szorgalmazott párbeszéd is egyoldalú volna, hiszen itt maga a rendszer beteg.