Szele Tamás: Kelet-Európa jövője
Az aktuális magyar közhangulatot elemezve azt a merész állítást tenném – hogy senkit se sértsek meg a kelleténél inkább –, hogy a helyzet jó, illetve igény szerint rossz, de nem reménytelen. Ízlés kérdése. Ilyen a jelen, ha tetszik, ha nem, de milyen lesz a jövő? Erről értekezik Szergej Kovaljev, a gazdaságtudományok kandidátusa, a Szentpétervári Állami Gazdaságtudományi Egyetem Logisztikai és Ellátási Lánc-Menedzsment Tanszékének professzora a The Moscow Timesban – érdemes rá odafigyelni.
Oroszország Ukrajna elleni háborúja a hidegháború vége óta az európai biztonság legnagyobb válságává vált. Ez a válság azonban nem hirtelen alakult ki. Az Oroszországi Föderáció, az Európai Unió és a Nyugat részéről egyaránt évek óta felhalmozódó stratégiai hibák, ellentmondások és illúziók eredményeként jött létre.
A Szovjetunió felbomlása után Oroszország kapcsolata Európával és az Egyesült Államokkal az integráció iránti reményektől a nyílt geopolitikai konfrontációig jutott. Az 1990-es évek elején az európai államok Oroszországot egy leendő demokratikus partnernek tekintették, amelynek gazdasági támogatásra és a páneurópai biztonsági rendszerbe való integrációra van szüksége. Az EU arra törekedett, hogy Oroszországot kereskedelem, energetikai projektek, nemzetközi intézményekben való részvétel – és fokozatos integráció – révén politikai és gazdasági térségének részévé tegye.
Rejtett ellentétek
A világpiaci olaj- és gázárak emelkedése, valamint az 1990-es évek elején végrehajtott gazdasági reformok gyors bevételnövekedést és az állam megerősödését eredményezték Oroszország számára. Oroszország ezeket az erőforrásokat nemcsak a belső stabilizációra, hanem az Európában és a posztszovjet térségben gyakorolt befolyásának erősítésére is felhasználta. A 2000-es évek közepére az Oroszországi Föderáció arany- és devizatartalékai a világ legnagyobbjai közé tartoztak, a katonai kiadásai a korábbi többszörösére nőttek, Vlagyimir Putyin támogatottsága pedig rekordszintet ért el az országon belül.
A befolyásolás kulcsfontosságú eszközévé az energetika vált. Az EU egységes energiastratégiájának hiánya lehetővé tette Moszkva számára, hogy kétoldalú kapcsolatokat építsen ki egyes államokkal – elsősorban Németországgal, Olaszországgal, Ausztriával, Magyarországgal és Bulgáriával. A hosszú távú gázszállítási szerződések és az orosz vállalatok részvétele az európai energiainfrastruktúrában fokozatosan olyan aszimmetrikus – és kölcsönös – függőséget alakított ki, amely elsősorban Oroszországnak kedvezett.
Ezzel párhuzamosan Oroszország erősítette politikai befolyását a szomszédos országokban. Ukrajnában, Moldovában, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában Moszkva arra törekedett, hogy gazdasági nyomásgyakorlással, energetikai eszközökkel, információs befolyással és az oroszbarát politikai erők támogatásával korlátozza az EU és a NATO befolyását. A Sanghaji Együttműködési Szervezet létrehozása és a CSTO fejlesztése az alternatív hatalmi központok kialakítására irányuló stratégia részévé vált.
A hatékony együttműködés ellenére Oroszország és a Nyugat között fokozatosan nőttek az alapvető ellentétek. Az EU politikáját a kölcsönös függőség, a jogi normák és a gazdasági integráció elveire építi. Oroszország viszont a nemzetközi kapcsolatokat a nagyhatalmak közötti verseny és a befolyási övezetekért folytatott küzdelem színterének tekinti.
A NATO és az orosz érdekek
A kapcsolatok romlásának komoly tényezője volt a NATO bővítése. A hidegháború vége után Oroszország és a Nyugat kezdetben együtt próbáltak kiépíteni egy új biztonsági rendszert. 1990-ben aláírták a hagyományos fegyverek korlátozásáról szóló szerződést, amely a blokkok közötti szembenállás korszakának végét szimbolizálta. A Szovjetunió felbomlása után Oroszország az Észak-atlanti Együttműködési Tanács és a Partnerség a Békéért program keretében kezdett együttműködni a NATO-val, amelyhez 1994-ben csatlakozott. 1997-ben aláírták az Oroszország–NATO Alapokmányt, amely létrehozta az állandó konzultációs mechanizmust.
Ugyanakkor az Egyesült Államok és szövetségesei úgy döntöttek, hogy a NATO-t az európai biztonságot garantáló legfőbb intézményként megőrzik, és kelet felé bővítik, bár egy másik javaslat is terítéken volt: egy európai biztonsági rendszer létrehozása a NATO fokozatos megerősítésével. Közép- és Kelet-Európa országai számára a szövetségben való tagság a biztonság garanciájává vált – őket joggal aggasztotta az orosz befolyás és katonai erő visszatérése. Moszkva viszont a NATO bővítését saját érdekei elleni fenyegetésnek és az európai biztonsági egyensúly megzavarásának tekintette. Borisz Jelcin már az 1990-es években figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy a NATO előrenyomulását Oroszország határai felé stratégiai kihívásként fogják értelmezni.
Moszkva tiltakozása ellenére 1999-ben Lengyelország, Csehország és Magyarország, 2004-ben pedig a balti államok és a délkelet-európai országok is csatlAkoztak a NATO-hoz.
A feszültséget tovább fokozta a koszovói konfliktus és az 1999-es, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélküli NATO-bombázások Jugoszláviában. Oroszországban ezt úgy értelmezték, mint a Nyugat harckészültségének demonstrációját, amely nem tartja tiszteletben a nemzetközi intézményeket.
Elkerülhetetlen háborúk
A 2000-es évek elején az EU folytatta Oroszország „kúszó integrációjának” politikáját, bevonva az országot a gazdasági együttműködésbe. Németország aktívan népszerűsítette a Wandel durch Verflechtung – „változás a kölcsönös függőség révén” – koncepciót. Az volt a feltételezésük, hogy a szoros gazdasági kapcsolatok fokozatosan Oroszország politikai liberalizációjához vezetnek.
Az energiaárak emelkedése azonban megerősítette az orosz vezetés bizalmát abban, hogy képesek önálló geopolitikai irányvonalat követni. Moszkva elkezdte felülvizsgálni a nyugati vállalatokkal való együttműködés feltételeit, megerősítette az ellenőrzést az energetikai szektor felett, majd pedig a gáz- és olajszállításokat politikai nyomásgyakorlás eszközeként használta.
A 2000-es évek közepére az EU és Oroszország közötti ellentétek rendszerszintűvé váltak. Oroszország bírálta a NATO bővítését, az USA azon terveit, hogy rakétavédelmi elemeket telepítsen Kelet-Európába, valamint a Nyugat által a posztszovjet országokban támogatott „színes forradalmakat”. Az EU viszont Oroszországot olyan államnak tekintette, amely egyre inkább távolodik a demokratikus elvektől, és gazdasági eszközöket vet be politikai nyomásgyakorlás céljából.
Az Európai Unió azonban megosztottnak bizonyult Oroszországgal szembeni megközelítésében. Egyes tagállamok az együttműködés és az integráció elmélyítése mellett álltak ki, mások – elsősorban Lengyelország és a balti államok – a Moszkvától való függőség kockázatára és a tartózkodás politikájának szükségességére figyelmeztettek.
Az EU egységes stratégiájának hiánya lett az egyik fő oka az orosz befolyás erősödésének Európában. Moszkva sikeresen kihasználta a különálló EU-tagállamokkal fennálló kétoldalú kapcsolatait, az energetikai szerződéseket és az európai üzleti szféra gazdasági érdekeit.
Ezzel párhuzamosan fokozatosan lebontották az európai biztonsági rendszert. Két évtized alatt romba dőlt a fegyverzet-ellenőrzési mechanizmus és elveszett minden bizalom Oroszország és a Nyugat között. Felfüggesztették a hagyományos fegyverekről, a közepes és kis hatótávolságú rakétákról, valamint a nyílt égboltról szóló szerződéseket; az EBESZ Bécsi Dokumentuma gyakorlatilag hatályát vesztette. A szerződéses alap gyengülését kölcsönös vádaskodások, a katonai aktivitás növekedése és a biztonsági átláthatóság csökkenése kísérte.
A 2008-as orosz–grúz háború és a Krím 2014-es annektálása után nyilvánvalóvá vált, hogy az integrációs politika nem hozta meg a várt eredményt. Az EU és az USA szankciókat vezetett be Oroszország ellen – ugyanakkor továbbra is jelentős gazdasági függőségben maradtak tőle, különösen az energetika területén.
Oroszország 2022. februári teljes körű inváziója Ukrajna ellen véglegesen tönkretette a korábbi kapcsolati modellt. Az EU és a NATO arra a következtetésre jutott, hogy Oroszország közvetlen fenyegetést jelent az európai biztonságra.
Az EU jelentős politikai átalakulásba kezdett. Az Oroszország elleni szankciók példátlanul átfogóak lettek, drasztikusan csökkent az orosz energiaforrásoktól való függőség, nőttek a védelmi kiadások, és felgyorsultak a gáz- és olajellátás diverzifikálásának folyamatai.
Tanulságok Európa számára
Stratégiai szempontból a háború a következő következményekkel járt:
Először is, a geopolitika ténylegesen visszatért Európába. A biztonság tekintetében nem csak a gazdasági egymásrautaltság, hanem a katonai erő is újra meghatározó tényezővé vált.
Másodszor, megerősödött a NATO és az USA szerepe az európai biztonságban. 2022 után Finnország és Svédország feladta hosszú évek óta fennálló semlegességét, és csatlakozott a szövetséghez.
Harmadszor, Kelet-Európa az EU gazdasági és katonai-politikai fejlődésének új központjává vált. Lengyelország, Románia és a balti államok jelentősen megerősítették befolyásukat az Európai Unión belül.
Negyedszer, megkezdődött Európa energiaellátási rendszerének mélyreható átalakítása. Az EU felgyorsította a cseppfolyósított földgáz (LNG) infrastruktúrája, az alternatív ellátási útvonalak és a megújuló energiaforrások fejlesztését.
A háború egyértelműen rámutatott az Oroszországgal kapcsolatos korábbi európai politikai modell korlátaira. A gazdasági integráció nem tudta megakadályozni az autoritarizmus és a revizionizmus terjedését. Sőt, Európa energiafüggősége részben a politikai sebezhetőség forrásává vált.
Az EU-ban felismerték tehát, hogy a stratégiai autonómia nem lehetséges a kül-, energia-, védelmi és iparpolitika összehangolása nélkül. Az EU-n belüli egység hiánya tette lehetővé Oroszország számára, hogy hosszú évekig kihasználja a tagállamok közötti ellentéteket.
Oroszország számára ennek következményei rendkívül súlyosak lettek. A szankciók, a gazdasági kapcsolatok megszakadása Európával, valamint a technológiákhoz és a pénzügyi piacokhoz való hozzáférés korlátozása a gazdaság gyors átállását Ázsia felé és a Kínától való teljes függőség kialakulását eredményezte.
Ma az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok a hidegháború óta nem látott mélyponton vannak. Még az ukrajnai háború befejezése után is kevéssé valószínű a korábbi együttműködési modell visszaállítása, legalábbis anélkül, hogy Oroszországban komoly változások történnének a politikai rendszerben.
Kelet-Európa az EU, az USA, Oroszország és Kína közötti verseny kulcsfontosságú színterévé válik. Pontosan itt alakulnak ki az új közlekedési útvonalak, az energetikai láncok, a védelmi rendszerek és a termelési csoportok.
A helyzetből levonható fő következtetés az, hogy az európai biztonság fenntarthatósága nem lehetséges bizonyos alapkövetelmények teljesülése nélkül. Az orosz–nyugati kapcsolatok válsága nem csupán az orosz politika következménye, hanem annak is az eredménye, hogy Európa nem tudott időben kidolgozni egy hosszú távú biztonsági és energiafüggetlenségi stratégiát.
Lássuk tehát az alapkövetelményeket. Ezek:
az EU egységes stratégiájának azonnali kialakítása minden téren;
a kritikus függőségek csökkentése;
a kollektív biztonsági intézmények megerősítése;
a kelet-európai országok stabilitásának támogatása;
a gazdasági integráció és a stratégiai visszatartás mechanizmusainak ötvözése.
Az orosz–nyugati kapcsolatok válsága nem csupán az orosz politika következménye, hanem annak is eredménye, hogy Európa nem tudott időben kidolgozni egy hosszú távú biztonsági és energiafüggetlenségi stratégiát. Pontosan ez a tapasztalat fogja meghatározni Kelet-Európa jövőbeli szerkezetét, és ennek elemzése teszi lehetővé a hibák elkerülését.
Igen, valahol erről van szó, erre lesz szükség. És ha nem vagyunk képesek ezeknek a követelményeknek megfelelni, nem lesz kegyelem számunkra. Adyt idézve:
„Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”
És ha nem válik valóságra?
Ha nem leszünk európaiak mindahányan, Kelet-Európa helyett itt úgyis Nyugat-Oroszország lesz. Már csak az a kérdés, hogy Bécsig tart majd, vagy az Atlanti-óceánig.
Szele Tamás