Khamenei ajatollah végre méltóztatott felfigyelni az Iránban lassan száz napja tartó tiltakozási hullámra, és személyesen óhajt foglalkozni Szisztán-Beludzsisztán tartomány problémáival. Ez lehetne jó hír, ha nem tudnánk, hogy a síita ajatollahok milyen mély ellenszenvvel viseltetnek az odavalósi szunniták és a beludzs nemzetiség egésze iránt, így viszont valószínű, hogy a kitüntető „legfelsőbb fi

Mint ígértem, a mai második rész tulajdonképpen egy elméleti-katonapolitikai alapvetés, melynek közreadását egészen bizonyosan nem véletlenül időzítette a Biden-Zelenszkij tárgyalás napjára – mintegy tanácsadó jelleggel – az ISW. Tulajdonképpen tekinthetjük a kutatóintézet hivatalos véleményének, aztán estére kiderül, Biden véleménye mennyiben egyezik az ő nézeteikkel.

Putyin és Lukasenko bonyolult tánca folytatódna, de falsot fogott a zenekar, mert Zelenszkij, amilyen forrófejű, tegnap a háború háromszázadik napján elment Bakhmutba, hogy kitüntetéseket adjon át, Putyin meg eddig még a harctér közelében sem járt. Így nem lehet táncolni, Prigozsin a zenekarban belezavarodott a Lohengrin Nászindulójába, odalett a lagzi, most mindenki otthon duzzog.

Iránban tegnap kicsit kevesebb volt a tüntetés, cserébe erősödött az elnyomás, minek következtében megint több lesz a tüntetés, és ezt egész hosszú ideig lehetne így játszani, ha Khamenei rendszere nem táncolna az anyagi csőd szélén. De amikor az állami bank már nem hajlandó kiadni bizonyos összeghatár fölött a lakossági betéteket, a csőd már nem jövő, hanem jelen idejű.

Ma, a háború háromszázadik napján a második részben mindenféle hír akad majd, úgy, ahogy elém jöttek, kaotikusan, bár sajnos van rendszer ebben a káoszban, egészen pokoli rendszer van, de meg kell látni, észre kell venni, nem magától értetődő.

Találkozott hát tegnap a legendás pár, Putyin elment meglátogatni Alekszandrt Minszkbe, szaladt feléje, mikor meglátta, a repülőgép lépcsőjének utolsó fokát ki is hagyta, szökellt a reptér betonján, mint egy vágtázó csodaszarvas, volt csók, ölelés, virág, de valahogy érezni lehetett, hogy oda a régi tűz és szenvedély, már nem szikrázott közöttük a levegő.

Iránban némiképp megélénkültek a tüntetések, tiltakozások és ezzel egy időben tudatosabbá váltak a demonstrációk szervezői is. Tegnap kulcsfontosságú ideológiai döntést hoztak azzal, hogy kimondták: az is lehet hívő muzulmán, aki ellenzi az Iszlám Köztársaságot, mint államformát, és helyette szekuláris államot szeretne bevezetni.

Akárhogyan is nézem, Oroszország nem lett sem szelídebb, sem kellemesebb hely az elmúlt huszonnégy órában, hozza a formáját, mindenki teszi a dolgát, látszólag rend van, de emögött a rend mögött őskáosz örvénylik, indulatok tombolnak és tort ül az ostobaság.

Tegnap nem voltak a Zónán hírösszefoglalók, ugyanis nap közben műszaki hibákkal kellett szembesülnöm, melyek estére elhárultak ugyan, de sok értelme nem lett volna tegnap este kitenni azt a hírmennyiséget, ami pár órán belül úgyis elavul – ma pedig, lévén hétfő, az ISW megint elméleti napot tart, bár néhány fontosabb információ így is belefért a napi jelentésükbe.

Khamenei ajatollah a jelek szerint még mindig nem érti, mi történik Iránban, és vallási-ideológiai maszlaggal, propagandával próbálja betömni a haragos és éhes tüntetők száját. Ez nem fog neki sikerülni, már sokkal nagyobb a baj annál, mintsem üres szavakkal orvosolni lehetne, de nem fogja fel: holott már a gazdaság alapjai rogyadoznak.

Ma a Zónán műszaki problémák voltak – egyébként több magyar híroldalon úgyszintén, tehát senki se tekintse úgy, hogy ezt az egy kis lapot érte volna támadás – amely gondoknak a műszaki háttere előbb utóbb tisztázódni fog, ezt az írást többek között azért követem el, hogy lássam, alkalmas-e már a szerkesztői felület munkára.

Rájöttem, hogy nem értem a dantei poklot. De nem csak a dantei poklot nem értem, hanem a poklot, részletes elképzelésektől függetlenül, mint a keresztények halál utáni (előtti?) legfőbb félelmének tárgyát. (A rabbinikus judaizmus nem riogat vele, dogmatikusan végképp nem, az iszlám már igen, viszont ott a halál inkább az őskeresztény mártírok „kapu”-jához is hasonlít, ellentétben a mai kereszténye

A mai második részt egyetlen személynek szentelem, igen, Neki, a Világ Reményének, Oroszország Ragyogásának, vagyis Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, ki csak népének él (vagy az Lenin? El vagyok néha tévedve ezek között az orosz félistenek között, végül is mindegy), akinek most már érdemeihez méltó aranyszobra is áll, igaz, Angliában.

Putyin táncba hívja Lukasenkót, el is megy hozzá nemsokára, Minszkbe, előbb tangóznak majd, mert minden medvének fontos az ölelkezés, aztán jön a kardtánc, Aram Hacsaturian klasszikusára, de azt már lehet, hogy nem is Belaruszban, hanem Ukrajnában kéne eljárja a volt téeszelnök, igaz, Putyinnal együtt. Nem fűlik a foga Lukasenkának a mulatsághoz, erősen szabódik, kéreti magát, mint a kelletlen men

Iránban Khamenei kormányzatának köszönhetően kezd megvalósulni nem csak a nemzeti, de még az iszlám egység is. Más kérdés, hogy azért köszönhető ez az ajatollahnak, mert ellene egyesül a nemzet, annyira, hogy már nem csak a szunnita, de a nagy tekintélyű síita egyházi vezetők közül is sokan elítélik a kivégzéseket – rendszerint azok, akik valóban járatosak a Koránban.

Kezd kiviláglani, tulajdonképpen mit akar elérni Putyin, csak az a baj, hogy ez nem haditerv, hanem erőlködés. Fenntartva a bakhmuti „lomha húsdarálót” (ennek a jelenségnek már ez marad a neve) és időről időre megismételve a tömeges rakétatámadásokat offenzívát készít elő Kijev ellen, csakhogy nem azért, hogy elfoglalja – ahhoz most kevés lenne az ereje.

Iránban annak ellenére mérgesedik a helyzet, hogy kevés most a tüntetés (nemsokára több lesz), ugyanis a Forradalmi Gárda beüzemelte a dezinfomrációs brigádját, rágalmakat terjesztenek a megmozdulásokat szervező fiatalokról – de legalább annyira ostobán teszik, hogy lehetetlenség hinni nekik.

Ez a mai második rész lehet, hogy kicsit hosszú lesz, de legalább érdekes és – kriminális. Nem tudom másnak mondani azt, hogy az ukrajnai háború, melynek annyi mindent „köszönhetünk”, leginkább halált, pusztítást és szenvedést még egy újfajta bűncselekménnyel is gazdagította az ilyesmiben amúgy sem szűkölködő Szent Oroszországot. Még azt sem tudom, minek nevezzem magyarul.

A cár atyuska mostanság rossz kedvében van, de annyira, hogy már le se csapatja senkinek a fejét, beéri azzal, ha a kényelmetlenebb muzsikok és bojárok kiesnek mindenféle magas ablakokból, duzzogva rója fényes termeit luxus-atombunkerében, és senkit sem akar látni, senkivel sem áll szóba. Bár van ennek egy olyan megfejtése is, hogy inkább azt szeretné, ha őt nem látná vagy kérdezné senki.

Iránban a tegnapi nap kicsit nyugodtabban telt, összesen egy tüntetést tartottak, azt is a mindig forrongó Teheránban, de ez távolról sem a helyzet konszolidációjának a jele, ez vihar előtti csend, olyan gazdasági fergeteg készülődik, amihez képest az eddigi demonstrációk önképzőköri teadélutánok voltak, szalonzenekarral.