Néha úgy érzi az ember, már időtlen idők óta zajlik Ukrajna fegyveres orosz megszállása, már sokadjára éli át ugyanazt a várakozást, amit ma: a béketárgyalások ezekben a percekben is zajlanak, ha sokat nem is várhatunk tőlük, a háború mindeközben zavartalanul folyik, mintha a kettőnek nem is volna semmi köze egymáshoz.

Kivételesen elolvastam a Bogár Laci bácsival (öt éves volt, amikor megszülettem) készített interjút (Vasárnap). Abszolút kivételesen, mert általában nincs szükségem újabb kormánypárti propagandára, elég nekem, amit nem tudok kiterülni.

Ami Ukrajnában és Oroszországban zajlik, már nem háború, hanem valami abszurd őskáosz. Az események nélkülöznek minden logikát, képtelenség megérteni, miért történnek a dolgok, mondjuk néha azt is képtelenség megérteni, hogy mi történik.

Fogós, ravasz kérdés ez az ukrajnai háború. És nagyon visszás róla bármit nyilatkozni. Bármit, bárkinek, kivéve azt, aki átélte. Vagy átéli. Az ember, legyen újságíró vagy egyszerű újságolvasó polgár, kivéve, ha haditudósító, ül a biztonságosnak vélt távolban, és mond vagy ír mindenféle hülyeséget.

Ha röviden akarnám összefoglalni az ukrajnai orosz megszállás híreit, úgy fogalmaznék: Ukrajna lángokban áll, de Oroszország is recseg-ropog minden eresztékében.

Ez az írás egy kiegészítő anyag a mai hírösszefoglalóhoz, ugyanis annál hosszabb, mintsem belefért volna, de kihagyni vétek lenne az események krónikájából.

Oroszország szuperhatalom. De miért? Gyakran hallani, hogy Oroszország éves nemzeti összterméke annyi mint Olaszországnak. Nos, megnéztem, és ez nem igaz. Olaszország 2,00 milliárd, Oroszország 1,70 milliárd euró. (2019-ben.)

„Furcsul, egyre furcsul” – mondaná Alice a most Ukrajnában zajló háborúra és én sem tudok egyebet mondani, maximum hozzáteszem, hogy „de durvul is”.

Nem mondom, csábított ma a gondolat, hogy a magyar államfő megválasztásával foglalkozzak inkább, latolgassam, vajon kit választanak majd meg az egy lehetségesből, de van egy olyan érzésem, hogy ez az esemény jóval kevésbé befolyásolja a sorsunkat, mint az Ukrajnában jelenleg is zajló orosz megszállás, tehát a háború hírei fontosabbak.

Jelen pillanatban – jelen pillanatban – azt mondanám, hogy a következő: Ukrajna megmarad. Amit az orosz hadsereg megszállt, nem tudja – egyelőre – visszafoglalni, de nem fogja elismerni. Az orosz hadsereg Ukrajnát nem tudja elfoglalni. Szerintem nem is akarja.

Már tizennegyedik napja tart az ukrajnai orosz invázió, és az ember csak kapkodja a fejét az információözönben. Hír annyi van, mint a pelyva, más kérdés, hogy mennyinek van veleje és melyikből hányszor kell gyököt vonni ahhoz, hogy olyan eredményt kapjunk, ami valamelyest közelít a valósághoz. Mindenesetre próbálkozik a krónikás, de nincs könnyű dolga.

Figyeljék meg az áthangolódást. Vagy inkább visszahangolódást. Érdemes rászánni naponta pár percet.

Háborúról ír az ember, a béke reményében, és ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak harci cselekményekről számolhatok be, hanem arról is, hogy megkezdődött és halad az ostromlott városokból a civilek evakuálása.

Szép, finoman kezd visszatérni a Gazdához.

A háború sokadik napján a helyzet minden, csak nem biztató. Nem csak a szemben álló erők harcolnak egymással, hanem a krónikás is a dezinformációval, azonban nehéz egyedül szembeszállni ezzel az ezerfejű hidrával. Nehéz, de muszáj.

A naiv, jóindulatú kínai elnököt megdöbbentette, hogy két éve a világtól elszigetelten megőrült orosz kollégája, akit közeli, jó barátjaként ismert, tudta nélkül kínos helyzetbe hozta, és megrohanta a mártír Ukrajnát. A pekingi téli olimpiát még sikerült botránymentesen befejezni, de ez kizárólag a véletlenen múlt.

A háború újabb napjára virradtunk, a helyzet egyre reménytelenebbnek tűnik, annyi benne az újdonság, hogy mintha mindkét fél számára reménytelen volna.

Harminchárom, szocializmusban eltöltött év és tizenkét év NER után szeretném tudni, mit kell, hogy gondoljak, az nekem valahogy biztonságérzetet ad. Most viszont nem tudom.

A tegnapi erőműostrom után, ami elég nagyot változtathatott volna Európa történelmén és népsűrűségén, bár szerencsére a legrosszabbat sikerült elkerülni, ma másféle, talán valamivel enyhébb szörnyűségek borzolják az idegeinket. De azért ezek is épp elég fejfájást okoznak.

Először is azt kell leszögeznünk, hogy aki atomerőműre lő, az elmebeteg. Elsőként ő pusztul el, ha olyan helyre talál a kis parittyájával vagy Gradjával, aztán a környéken mindenki – és a környék fogalmát tessék nagyon tágan értelmezni. Több országra kiterjedően.