„A haszid zsidók történelme 1944-ig nyúlik vissza. Rudolph Kastner alkut kötött az egyik zsidók deportálásával megbízott náci alezredessel, hogy az egyik vonatot nem Auschwitzba, hanem a semleges Svájcba irányítják. Ezen a vonaton utazott Teitelbaum Joel is, a szatmárnémeti rabbi, és rajta kívül mintegy 1700 fő, plusz 200 regisztrálatlan kisgyermek.” (Origo)

Most a háború olyan híreit szedem össze, amelyek mindenképpen kapcsolatosak vele, de mégsem illenének a napijelentésbe, hiszen vagy régebbi, vagy eljövendő, esetleg nem is pont harctéri eseményekkel kapcsolatosak – de fontosak ezek is, néha fontosabbak, mint egy-egy kérészéletű áttörés Bakhmut vagy Szlovjanszk környékén.

Az orosz invázió tovább tombol Ukrajnában, de mintha egyik félnek sem volna komolyabb szerencséje: akármilyen véres harcok is folynak, a frontvonalak alig mozdultak valamennyit az utóbbi hetekben, persze azt a kevés mozgást is tekintheti győzelemnek, aki akarja: sőt, ha úgy vesszük, a mostani, stagnáló állapot is nevezhető diadalnak, mert van ennél rosszabb.

mint tapasztalni tetszenek, most egy kis nyári pauza van. Minek is lenne más, amikor a rengeteg szakértő úgyis megmondja.

A háború „békésebb” hírei is kezdenek egyre kevésbé békések lenni, napról napra romlik a helyzet a hátországokban – egyre radikálisabb, agresszívebb a hangulat mindenhol, ugyanakkor egyre több abszurd helyzet alakul ki, igaz, ez legalább megfelel az orosz kultúrhagyományok szellemének.

Oroszország ukrajnai inváziója nem maradt abba tegnap óta – csoda is lett volna, ha váratlanul békére ébredünk – és csak egy biztos benne: hogy minden bizonytalan. Az orosz oldal egyre kevésbé bízik abban, hogy tartani tudja a Krímet, de Herszonból is a Dnyeper keleti, biztonságosabbnak érzett partjára költöztették a főhadiszállásukat.

Ennek a pár hírnek a címét Villontól kölcsönzöm, mert az orosz élet apró, ijesztő képeit rakosgatom benne össze, ahogy a többiben is, míg végül nem sikerül kirakni a teljes mozaikot: de a nagy kép is inkább lesz borzalmas, mint esztétikus. Hát lássuk, mi történt az elmúlt nap folyamán a Nagy Földön?

Százhetvennégy napja folynak a harcok, zajlik Oroszország inváziója Ukrajna ellen, és egyhamar nem is lesz vége. Donyeckben egyre véresebbek az ütközetek, de ez nem jelenti azt okvetlenül, hogy ott dől majd el a háború sorsa – ez csak annyit jelent, hogy pillanatnyilag ott esnek el a legtöbben.

Ma inkább politikai-katonai és diplomáciai híreket veszek elő itt, lesz közöttük magyar vonatkozású is, de ne szaladjunk nagyon előre, mert akkor sem az a legfontosabb, ha bizony pont velünk, kifejezetten a magyar sajtóval foglalkozik. Ennél azért lényegesebb Putyin elnök két beszéde.

Oroszország mintha kezdene veszíteni lendületéből az ukrajnai hadszíntereken, de főleg mögöttük: rejtélyes robbanások sorozata rázta meg a Krímet és okozott nagyon komoly károkat a közlekedési infrastruktúrában, ám szerencsére emberéletben kevés kár esett. De szólnak a fegyverek minden fronton, mozgásba lendült a háború.

Elvileg ezek most nem harctéri hírek kéne legyenek, de úgy alakult, hogy a háromból kettő mégis az: ilyen idők járnak. De legalább mindhárom különösen érdekes, és mindegyiknek utána kellett nézni, hogy teljes pompájukban mutathassam be őket.

Ma előre is elnézést kérek minden olvasótól, mert az Oroszország ukrajnai inváziójáról szóló napi jelentés példátlanul hosszú lesz. Ilyen hosszút én még nem láttam, és ilyen részleteset sem, de tulajdonképpen örülhet neki az, aki végigolvassa, mert sokkal részletesebb betekintést kap a valós helyzetbe, mint egyébként.

Hogy merre fordul az ukrajnai háború sorsa, azt ez idő szerint nem lehet megmondani, de hogy nem csak és kizárólag a fegyverek döntik el, az bizonyos. A gazdaság szerepe épp annyira fontos, mint a társadalmi háttéré – és e két utóbbi erősen bizonytalannak látszik Putyin Oroszországában.

Oroszország Ukrajna elleni inváziójával így, annak százhetvenegyedik napján az a baj, hogy mindenki kezd hozzászokni. Már nem vált ki általános felháborodást, ha az egyik fronton termobarikus fegyvereket vetnek be, ha a másikon atomerőműveket lőnek önjáró lövegből, a közönség ingerküszöbe már magasabb ennél.

Furcsa dolgok ezek a „nem harctéri” háborús hírek, mert azt lehet belőlük leszűrni, hogy háborúban ott is rossz, ahol éppen nem lőnek, de előbb-utóbb mindenhol lőni fognak. Akkor lássuk, mi említésre méltó történt a hátországokban?

Az ISW-nél helyreállt a rend, ma már szokásos módon tudom közölni Oroszország Ukrajna elleni inváziójának harctéri híreit, nem kell rendőrkutyával keresgélni a böngészőben a napi jelentést, mint tegnap. Körülbelül ez is az egyetlen jónak nevezhető hír, a többi vagy rossz, vagy semleges: messze még a béke.

Az „utópia” szó Sir Thomas More, latinnal keverve és magyarosítva Morus Tamás „Utópia” című művéből került át a közbeszédbe.

Oroszország háborúja Ukrajna ellen valósággal ontja a híreket, olyan mennyiségben, hogy az már majdnem kezelhetetlen: a szegény krónikás meg sem tudja tervezni a munkáját előre, mert mindig történik valami, mindig érkezik olyan hír, ami miatt át kell szerkeszteni az írást.

Oroszország Ukrajna elleni inváziója továbbra sem maradt abba, sőt: ellenben az olvasók ma majdnem harctéri jelentés nélkül maradtak. Nem tudni, mi zajlik az ISW háza táján, de tény, hogy a hivatalos honlapjukon nyoma sincs a mai (vagyis hát tegnapi) összefoglalónak, ellenben nekem mégis sikerült megszereznem azt.

Vagy pénteki limonádé. Elnéztem a szigeti képeket. Egy aggtól eltekintve a fiatalokat. Fiatalabbakat. Ha a negyvenes fiatalnak számít, még azokat is. Akiket a sajtófotósok lefényképeztek. Tehát elnéztem az embereket, mivel ez majdnem strand.