Gaál Péter: Napváros

Az „utópia” szó Sir Thomas More, latinnal keverve és magyarosítva Morus Tamás „Utópia” című művéből került át a közbeszédbe.

(Ezeket a magyarosításokat soha nem értettem különben. A magyar nyelvi öntudatra ébredés valahol a tizenkilencedik század közepén-végén tetőzhetett, és a szocialista érával érhetett véget – onnantól Verne Gyula visszaváltozott Jules Vernévé, szerencsére Julius Evola megúszta, már csak azért is, mert indexen volt –, és ez igen dicséretes, mert például az előbb emlegetett, latin eredetű Jules-Juliusnak semmi közel a Gyulához, ami a honfoglaló magyaroknál „vezér”-t jelentett. Árpád gyula volt, Álmos kende, Hitler meg Adolf, de nála csak a szórend módosult.) Morust körülbelül egy évszázad múlva Tommaso Campanella Napváros-a követte, és durván egy évezreddel Platón Állam-a előzte meg, bár finoman megjegyezném, hogy utóbbit lehet ugyan utópiának nevezni, de sokkal több annál.

Inkább Hófehérke gonosz mostohájának a tükre.

Az utópia egy elképzelt ideális társadalom. „Valójában” egy alaptévedés: minden „milyennek kellene lennie” alaptévedés. Nem a „milyen”, hanem a „kellene” szó miatt. Semminek nem „kell” semmilyennek se lenni. Valamilyen, és valamilyenné változik. A többi – hogy nekünk mi a megfelelő – egyéni szociális probléma. De alaptévedés a súlyozás miatt is: tudniillik rajta van a hangsúly, és nem rajtunk. Mint amikor valaki az egész életét az autója csutakolásával tölti ahelyett, hogy beleülne. Abban a pillanatban, amikor a súlypont áttevődik, a „valami” milyensége okafogyottá válik, és felváltja a MI milyenségünk. „Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb- utóbb elevent tipor”, írta Weöres Sándor A teljesség felé-ben. Ugyanarról van ebben is szó, a súlyozásról. Nem arról, hogy mindent be kell nyelni, mint kacsának a nokedlit, hanem arról, hogy ha nem nyeljük be, kiért nem nyeljük be. Nem az ember van a szombatért, mondta Jézus, azaz az evangélista, hanem a szombat az emberért. Nem mi vagyunk a társadalomért (amit az összes totalitárius állam előszeretettel hangsúlyoz – „du bist nichts, dein Volk ist alles”, már az ős-dachaui koncentrációs táborban is nagy betűkkel ki volt írva), hanem a társadalom van értünk.

És minden.

Persze nem, de mást nem lehet velük tenni. Dobja őket a gép, társadalmastól. Aztán, mint egy régi karikatúrán, aminek „lélekvándorlás” volt a címe, kigúvad a babakocsiban fekvő kisded szeme: „Ó, basszus, már megint Magyarország?” Hát, ez van. Ez van, ezt kell szeretni. Azaz ezzel kell élni. Úgy lesz belőle „értünk”, hogy az adott alaphelyzetből kell valamit kihoznunk. Nem oda, hanem ide.

Jobban most nem tudom elmagyarázni.

Tegnap egy kedves, saját rögeszméi mentén (nekem is megvannak a magaméi, de...) olvasgató úrral eljutottunk az elhízott lakosságtól a nemzedékről nemzedékre okosodó emberiségig, a fejlődő (!sic!) társadalommal és a várható fényes jövővel. Fényes és boldog, tenné hozzá Virág elvtárs. Ez az utópia. Amikor már a fikció nem azt szolgálja, amire való (minden fikció, ami jövő idejű, persze az is, ami múlt és jelen idejű, de velük most nem foglalkozunk). Mire való a fikció? Arra, hogy bár tudottan nem igaz, igaznak véve valamit előmozdítson. Nem írom, hogy az igazságot, mert az a valóság, valóság pedig az, amit annak vesznek, és máris enfarkába harapott a kígyó, mert visszatértünk a fikcióhoz. Ó, hát valóság az, kiálthat fel a hatást kedvelő Olvasó, ami anélkül is van, hogy hinnének benne! Csak hát ha minden azért van, mert hisznek benne, akkor a hit a létezés feltételévé válik, és egy platformra került az egész. „Ha”, nevet fel az Olvasó. Igen, „ha”. (Miért valóság az igazság? Azért, mert megfelel a tapasztalatnak.)

És ha nem?

Akkor is hisznek benne. Mi mást is tehetnének, szegény fejünk. Játszom a nyelvvel, ne rójanak meg érte.

A „mi fényes, szép jövőnk” a répa a csacsi orra előtt. A félrevezető répa, amennyiben nem haladni akarunk, hanem őt akarjuk megenni. Innentől már csak az a kérdés, miért akarunk haladni, és hova, de ezt se fogjuk most kitárgyalni. Beérjük azzal, hogy – nekem – mi látszik, ha mindettől, amit eddig leírtam, eltekintünk. Ha abból a fikcióból indulunk ki, hogy a világ léte tőlünk független (nem az, de nem úgy nem az, ahogy elsőre gondolni lehet, sokkal inkább úgy, ahogy egy kvantumfizikus gondolná), és úgy merre tart. Ha a „merrének” lenne előjele.

Hát az nem a Napváros előjele lenne.

Szinte nevetségesen nem. Beszélgetett két gyönyörű, külföldi lánnyal, írta az úr azóta (általa) törölt hozzászólásában. A széndioxid-kvótákról. Uramisten, igen: a széndioxid-kvótákról. Nem Campanelláról, Platónról, Henry Millerről, Dantéról, a Varázsfuvoláról, Schillerről, Prokofjevről, hanem a széndioxid-kvótákról. Nem magyarul, de ha egy átlag értelmiségi magyar fiatallal beszélgetett volna, se beszélgethetett volna nagyon másról. Esetleg a Szigetről, a divattrendekről, és, ha már a „trend” előjött, arról a rettenetes angol–magyar keveréknyelvről, ami csak abban különbözik per koponya, hogy ha egy üzletember beszéli, akkor business-stílusban beszéli, ha egy átlag értelmiségi fiatal, akiből kiindultunk, akkor informatikai stílusban, ha más, akkor a szakmájának megfelelő stílusban, azaz angol szavakkal keverve. De ez nem okosodás. Ez butulás. Nem a keveréknyelv miatt butulás elsősorban, hanem a keveréknyelv témája miatt.

Próbálják elmondani az Ágnes asszonyt félig angolul. Mint amikor az angyalra és a liftre ugyanazt a héber szót használják. Egészen angolul el lehet, nem könnyen, a szerzőnek viszont fordítva sikerült, nem is egyszer. Shakespeare-t pedig igazán nem lebegtető nyári szórakozás magyarra áttenni. Nem lájtos, hogy úgy mondjam.

A kultúrán kívüliség még csak a kezdet. A folytatás a mindenen kívüliség. Nekünk még nem adták megrágva a falatokat, a szüleinknek mégúgysem. Nekünk még olvasni kellett, bár volt már tévé is, hála a szocializmusnak, gyakorlatilag nézhetetlen, viszont voltak még népművelő rádióműsorok, ment a propagandától, meg filmek, meg tudományos műsorok, nem csak Győzike, Bea asszony hízása, Kulcsár Edina, Majka és Curtis. Még „Édes anyanyelvünk” is volt, Lőrincze Lajos nyelvész docenssel. De nem akarok én itt nosztalgiázni. Csak annyit szeretnék mondani, hogy aki nem vak, láthatja, hogy jelen állás szerint a béka segge felé tartunk, nem a mennyekbe. Nem csak Magyarországon, hanem mindenütt. Hogy ez marad-e a trend (...), vagy nem, majd elválik. De a Napvárosra várni hiú ábránd. Annak körülbelül annyi a szerepe, mint a Messiásnak. Az, hogy majd eljön, amely „majd” a „sohasem”-mel ekvivalens.

Hiszen ezért utópia.

Egyebekben pedig maradtunk a réginél. Ugyanazok a történelmi sémák, másba csomagolva. Ugyanaz a hanyatlás. Már idősb Cato is megszenvedte. Ő pedig igazán jó régen élt, két évezreddel és két évszázaddal ezelőtt. Ugyanaz az elbutulás. A vége, ha így folytatódik, a totális idiotizmus lesz. Először semmit nem kell már elképzelni, nem kell már olvasni, mert megjelenítik, aztán már nem is lehet, mert nem lesz mivel. Egy könyv elolvasásakor el kellett képzelni az olvasottakat. És hogy melyik nemzedék a... műveltebb? Nem az okosabb, mert egyelőre még minden nemzedék nagyjából egyformán indul – de ennek is a végén tartunk –, hanem a műveltebb. Nem is lehetne kérdés. Egy múlt század eleji átlag magyar értelmiségi élből beszélt valamennyit latinul, németül, ha orosz volt, franciául, ismerte az antik kultúrát, tanult zenét, ismerte a magyar történelmet, valamennyire a nem magyart is, olvasott, mert nemigen volt más szórakozása. Mi már – és ez nem a szocializmus hibája – mindezt csak vagy-vagy alapon és alig, a maiak meg.... tisztelet a fogyatkozó kivételnek. Nem generációs probléma, hanem egy természetes hanyatlás. Most ez a hozott anyag, amiből egyénileg lehet kihozni valamit. Ami pedig a társadalmat illeti, az emberiséget, az általános demográfiai (színvonalat illető) hanyatlással egybekötött átstrukturálódás (a legkevésbé kvalifikált rétegek szaporodnak a legjobban) és nemsokáéra bekövetkező létszámcsökkenés, mígnem...

Próbálják tehát másképp nézni, a saját oldalukról, és akkor a lehetőségek igazi tárháza nyílik meg. A többi a szétnyíló Vörös tenger, a kígyóvá változó bot illetékessége, az angyal pedig... reméljük csak sokára jön majd el.

Ének, hajolj ki ajkamon

s te bánat ne érj el, csak holnap.

Bizony, Attila, aki pont ide pár kilométerre (most Balatonendréden ülök), Szárszón...

Őt elérte, a reménykedő Juhász Gyulát is, akinek verset is írt a halálára. Gyula meg még egyszer bátran kiáltott előtte, de a jövőnek sajnos nem lehet rendet vágni, mert a jövő maga a rend.

Olyan, amilyen.