Gaál Péter: Az ősi tudás (mi jár a pásztor fejében)

Na, csak gyorsan valamit. Hogy még élek, és ne aggódjanak, illetve ne reménykedjenek, ki-ki a maga belső képére vagy belső képe ellenére.

A minap szemembe akadt egy videó a 24.hu prezentálásában, azzal a címmel, ami itt az alcím, és azzal a szándékkal, ami a főcímben áll: hogy bemutassa az ősi tudást.

Gondolom én.

Előrebocsátok pár dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy minden szakértelmet becsülök, nem „le”, hanem föl. Így, ahogy írtam, annak összes vonzatával. Aztán azt, hogy a paraszti gondolkodás letisztultságát és alázatát (realitásérzékét) különösen becsülöm. Itt azért meg kell állnunk egy polgári szóra: mindent a maga helyén kell becsülni, a maga mivoltában. Többek között ez lenne ebből az írásból a tanulság. Tehát a paraszti észjárás nem filozófia, nem okoskodás, nem a dolgok veleje, nem szakralitás, hanem pontosan olyasmi, mint amit Sáfián László hajdúsámsoni juhászember is mond a filmben: a fű ropogása a juhok fogai alatt. A szellemi realizáció – milyen sznobul is hangzik ez az említett realitásérzék tükrében, ugye? – Hamvas reszortja, meg a bor filozófiájáé, amely bor a nép ajkán nem filozófia, sem nem szakralitás, egyszerűen: bor. A halál egyszerűen: halál, ha már a filozófiát is belekevertük, úgy, ahogy Marcus Aurelius császár elmélkedéseiben áll. Fejből idézem, mert sietek, elnézést az esetleges pontatlanságért, bár nemigen hiszem, hogy lesz benne: „Itt füst van, távozom. Miért hiszed ezt olyan nagy dolognak?” Jó, ennyit igazán meg lehet jegyezni több évtized távlatából is.

A paraszti hagyományban nincs szakralitás?

De még mennyi van! Nem ellentmondás ez saját magamnak? Nem. Azért nem, mert a népi hagyomány a szakralitást úgy őrzi meg, mint a konzervdoboz a sóletet vagy a töltöttkáposztát: konzervál. Hogy közben a nép fiainak mi jár a fejében, az, hogy a birka rá ne menjen a kaszálóra, vagy az, hogy a kutya akkor ugasson, ha a pásztor feltartja a botját, a szakralitás szempontjából lényegtelen. Valaki hallott valamit, amit maximum Jungból kiindulva értett meg, azaz nem értette meg, csak ráérzett, visszaköszönt neki valahonnan a ködös múltból, majd visszaköszönt neki Occam borotvája is, bólogathat a finom entellektüel, és a zen-mesterek legnagyobbjai módjára összetömörítette, majd tömörségében megőrizte. A nép és a zen-mesterek között annyi a különbség, hogy a „nép” rengeteg egymást követő generációja egyetlen kolosszális zen mesternek fogható fel. És a legszebb, hogy magukkal a zen-mesterekkel is ez történik: mindegy, hogy kik ők, rengeteg utánuk következő generáció csiszolja a tökéleteshez közelire a mondókájukat, annyira tökéletesre, hogy a végén ők maguk sem ismernének rá. Legfeljebb bölcsen bólogatnának, ha tudnák, hogy ők maguk e szempontból mit se számítanak.

Még a názáreti Jézus se számít, akárki is volt életében. Kezdhetnek megbotránkozni, pedig nincs is vége.

Az evangélisták, egyházatyák, a talmudista rabbik annyiból mások, hogy náluk az intuíció az, ami a legfontosabb. Ugyanaz, ami Esterházy Péternél: a ráérzés, hogy mit kell olvasni (hallgatni), és továbbadni. Ők abból indulnak ki, amiből a nép. Átugranak egy-két lépcsőfokot, és részben aszerint válnak kanonikussá vagy apokriffé, hogy a már őket szortírozó további egyházatyák megérzései hogy működnek. Plusz a rendszerbe illeszkedés, de ne gondolják, hogy ez a rendszerbe illeszkedés a – mondjuk – kanonizáló zsinatok önkényeskedésétől függ. Távol legyen: ez mindig a rendszertől függ. S hogy aztán ezzel az egésszel mi lesz – nos, itt jönnek a következő generációk, és a generációs szelekció és átalakítás.

Visszaalakítás, talán más szóval.

Reform.

De miért is írom mindezt? Mit akarok én a pásztortudással? Azzal semmit. Ahogy néztem a filmecskét, folyamatosan vártam, hogy megjelenik valami a fentebb említett, konzervált szakralitásból, de nem jelent meg. Megpróbáltam a riporter rajongó hangját – azt a fajta rácsodálkozást az egyszerűre, amiben, akarja nem akarja, mindig ott lapul valami olyasmi, hogy „Jé, maga tud beszélni?” – kiküszöbölni, és vártam, mikor jön végre a csoda, a megvilágosodás, de...

... nem jött.

Kaptam egy mesterségbemutatót. Bármely cipész, pék, hentes, kovács, pláne patkolókovács (az hangzik igazán jól, ugye, bal- és jobboldali testvéreim a divatban? Én tényleg ismertem egy patkolókovács lányt, még beszéltem is vele, nem fogják elhinni, hol: a Mensában, ott, ahová csak egy meghatározott intelligenciateszt legalább annyi pontot elért kitöltői juthatnak be, ami az emberiség két százalékára jellemző, hozzátéve, hogy ő fölöttem eggyel, a legfelső csoportban végzett, ami már az egy százalék) tarthatna ilyet. Képzeljék, egy informatikus is, ha érti a mesterségét. Mert ez ennyi és csak ennyi így: egy mesterség ismerete. Hogy ez a mesterség nemzedékeken keresztül formálódik-csiszolódik és száll tovább? Persze.

Mondják, melyik mesterség nem?

Tehát nincs ezekben a kvázi ősi mesterségekben – nem mindegy, drága barátaim? nem mindegy? majd egyszer a maiak is ősi mesterségek lesznek – semmi a szakralitásból? Dehogy nincs. Vagyis lehet. Sok? Akár sok. Még az informatikában is sok lehet, csak másképp. Legalább abba nem fognak egyiptomi főpapokat, indiai gurukat vagy magyar sámánokat belekeverni. Csitt, szám: nem a francokat, legfeljebb azt is másképp. Ismerek olyan zen-tanítónak mondott, városból elcsöppent jóembert, aki egyaránt rajong a sci-fiért, a csillagászatért, asztrológiáért, kétkezi mesterségekért, földművelésért, és persze a pásztorok észjárásáért is. Hogy a vírusszkeptikus, gyíkemberhívő, bocskais, sámánkedvelő Erdély-rajongókról ne beszéljünk, akik között nem egy barátom van. Dehogy ítélem én el őket. Én csak a hobbijukról beszélek, és próbálom oda tenni, ahova való. Nem őket, hiszen a barátaim.

Mindenkit és mindent igyekszem a maga mivoltában értékelni, a magam számára, nem úgy általában. Nem húzok senki fejére csuklyát, se csillagokkal kidíszítve, se népi motívumokkal, se rovásjelekkel. Aki ilyen, legyen ilyen. Tőlem aztán, ameddig nekem nem árt (a vita nem ártás, hanem liberális alapjog, amit valahogy a nem liberálisok is szeretnek hangoztatni, ha róluk van szó).

De most nem is róluk van szó, mint említettem.

Sáfián László, a riportbéli sok generációs juhász egyébként kifejezetten értelmes embernek tűnik. Nekem ugyan furcsa volt egy juhász szájából a „lájtos” szó, lassan rájuk is átragad az anglománia – nem lenne szükségszerű, mert aligha hiszem, hogy egy tizenhetedik századbeli hortobágyi csikós latinul beszélt volna –, „automatizmust” se hallottam falun gyerekkoromban a gulyásoktól és kondásoktól, viszont tájban beszélt, ízesen, és okosan. De ennyi. Nem több. Egy mesterség szakmai fogásait hallottam s láttam valamelyest.

Lehet ebből ősi tudás? Hogyan lehet? Mert eddig nem volt. Lehet bizony, csak nem úgy, hogy üldögélünk a monitor előtt és bámuljuk. Úgy se, hogy felturbózzuk és agyonlihegjük. Akkor hogy? Ha Jungot még egyszer előkaparjuk: úgy, ahogy a juhász csinálta, függetlenül attól, hogy Ő mire jutott közben.

Úgy, hogy leülünk mellé – inkább a helyébe – a nyáj közepébe, bízunk benne, hogy a kutyácska nélkülünk is teszi a dolgát, jobb is, mint ha mi kontárkodnánk bele, és azt csináljuk, amit a pásztor: hallgatjuk a fű ropogását a juhok fogai között.

És ha jutunk valamire – a semmire, a lehető legjobb értelemben –, azzal azt csináljuk, amit Wittgenstein tanácsolt: hallgatunk róla.

Próbáljunk egyszer, egyetlenegyszer végre természetesek lenni. Úgyse sikerül, de legalább próbáljuk meg.