Szele Tamás: És Kubával mi lesz?

A világpolitika egyre vadabban tomboló viharai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tegnap válságairól – akkor is, ha azok egyáltalán nem értek véget. Attól, hogy a világ szeme most nem Kubát figyeli, a szigetország még mindig nagy bajban van, bár, ha úgy vesszük, azóta van bajban, hogy Fidel Castro először elsétált a Moncada laktanya előtt.

Mindenesetre Havannában – vagy inkább Havannáért – most már világpolitikai játszmák zajlanak, melyeknek jóval magasabb a tétje, mint a cukornádaratás sikere vagy a szivartermelés volumene. Ezt elemzi a Robert Lansing Intézet jelentése, melyet az alábbiakban mutatok be, terjedelmi okokból most megjegyzések nélkül.

Fontos, hogy lássuk: az Egyesült Államok Kuba elleni nyomásának fokozását nemcsak egy havannai politikai rendszerváltás előidézésére irányuló kísérletként kell értelmezni, hanem az Egyesült Államok, Oroszország és Kína között a nyugati féltekén folyó stratégiai befolyásért folyó szélesebb körű versengés részeként is.

Kuba továbbra is fontos szerepet játszik Moszkva számára, mivel potenciális kiindulópontként szolgál a hírszerzési műveletekhez, a Washingtonra gyakorolt politikai nyomásgyakorláshoz, valamint annak demonstrálásához, hogy Oroszország képes az Egyesült Államok határai közelében tevékenykedni. Peking számára a sziget elsősorban azért vonzó, mert földrajzilag kedvező helyszínt kínál az Egyesült Államokról szóló hírszerzési információk gyűjtéséhez, politikai partnerként működik Latin-Amerikában, valamint egy hosszú távú infrastrukturális jelenlét lehetséges eleme lehet.

Elvileg azt kell feltételeznünk, hogy a Trump-adminisztráció nem csupán Kuba vezetésének megváltoztatására törekszik, hanem arra is, hogy megszüntesse vagy jelentősen korlátozza Oroszország és Kína azon képességét, hogy a szigetet az Egyesült Államok területéhez közeli stratégiai támaszpontként használják.

Az amerikai stratégia értékelésének kulcsfontosságú kérdése, hogy a kormányzatnak van-e reális terve a kubai politikai átmenetre, vagy arra számít, hogy a gazdasági nyomás, az információs műveletek és a katonai erő fitogtatása együttesen megosztottságot vált majd ki a kubai vezetésen belül.

A koordinált nyomás jelei

A 2026. október 23–26-i események arra utalnak, hogy az amerikai politikai vezetők, a hírszerző közösség és a katonai parancsnokság nyilvános üzenetei nagy mértékben összehangoltak voltak.

Október 23-án Donald Trump egy floridai beszédében felvetette annak a lehetőségét, hogy az Irán elleni műveleteket követően amerikai hadihajók jelenjenek meg Kuba közelében. Az elnök utalt egy hajóra, amely már m ost iskörülbelül 50 yardra áll a szigetország partjától, valamint arra, hogy Marco Rubio is részt vesz a kubai kérdés megoldásában.

Ugyanezen a napon Marco Rubio külügyminiszter nyilvánosan felszólította a politikai változást szorgalmazó kubaiakat, hogy titokban működjenek együtt a CIA-val. Az amerikai hírszerző ügynökség spanyol nyelven is közzétett egy ehhez kapcsolódó felhívást. Október 24-én Francis Donovan tábornok, a SOUTHCOM parancsnoka megismételte a felhívást, és arra buzdította a kubai lakosságot, hogy ragadják meg a változás lehetőségét.

Ez az eseménysorozat egy összehangolt kommunikációs kampányra utal. Az összehangolt nyilvános nyilatkozatok azonban nem bizonyítják, hogy jóváhagyott katonai invázió vagy a kubai kormány megdöntésére irányuló művelet lenne folyamatban.