Gaál Péter: A butaság

Hogy mi az apropó – éppen most – nem fontos. Szintén nem fontos, hogy ki az apropó: egy ismert potentát, olyasvalaki, akit Cseh Tamás „régi nagy sólyom”-nak hívna, még az ántiidőkről maradt ránk, megjelenik itt-ott, ezen és azon az oldalon, csatornán, fórumon.

Szakért, de nem mondom meg, mit szakért, mert nem ő a célpont, csak egy szó, amit az egyik írásomra reagált.

A butaság.

Nem a butaság, úgy általában, hanem a címke. Nem, ez se pontos: nem a címke, hanem a címke ráragasztása bármire, mielőtt meggyőződtünk volna arról, hogy a megfelelő dologra ragasztjuk. Vagy a megfelelő gondolatra.

És a problémák már itt elkezdődnek.

Mert mi az, hogy „megfelelő”? Az megfelelő, mondják Önök. És tényleg az: megfelel valakinek. Valakiknek. De itt vége is van. A valóságot nem lehet pontosan leírni (azaz csak pontosan lehet leírni, miközben a valóság csak elméletben pontos). Még számokkal sem lehet pontosan leírni, mert a számok önmagukban ugyanúgy csak a megismerés egyik fele, ahogy a mennyiségek a megismerés másik fele. A butaság nem az, ha valaki másképp gondol valamit, hanem az, ha nem érti, hogy mi az, amit másképp gondol. Nem az a butaság, ha nem értjük a választ, hanem az, ha nem értjük a kérdést.

Még nagyobb butaság, ha a nem értett kérdésre egy másik kérdésre készült sablonválaszt adunk, amely már azelőtt megvolt, mielőtt a kérdést feltették volna. Ezért nem érdemes eltekinteni a válaszadó személyétől.

Elsőrenden mindenki magának válaszol, anyagi tartalomtól függetlenül. Egy teljesen másik kérdésre, amit talán fel sem tett soha. Ez a kérdés pedig mindig ütni fogja a ténylegesen feltettet. Ez lehet a butaságnak elkönyveltek kiskapuja.

Csakhogy én se pszichológus, se pszichiáter nem vagyok.

És írhatok valóban butaságokat is, kétségkívül. Miért ne? Amit eddig elmondtam, rám ugyanúgy vonatkozik. Én is kiönthetem a lelkemmel együtt a fürdővizet. A valóság nem megfogható, mert azonnal kifolyik az ujjaink közül. Találgatni lehet, ezt csinálja az összes elemző, tudós, de ennek nem lehet a végére érni, mert ha lenne vége, az az egész Univerzum végét is jelentené, velük együtt. Akkor ne mondjunk semmit? De, mondhatunk. Még azt se tanácsolom, amit egy kezdő buddhista tanácsolna, hogy szemlélődjünk, mert ki így szemlélődik, ki úgy. Ki így gondolkodik, ki úgy, én például írva. Ki így meditál, ki úgy, én hosszú kilométereken keresztüli, rendszerint magányos sétákon. Éppen ma számoltam ki közben, hogy úgy hatévente körbejárom a Földet. És még mindig itt tartok, ahol tartok.

Mármost viszont ahhoz, hogy az elemi megértés halvány reményével kezdjünk párbeszédbe, két alapvető dolog szükséges: a párbeszéd kezdete, és a közös nyelv. Közös fogalmak. A közös fogalmakhoz közös gondolkodási sémák kellenek. Egy sróf, vagy legalább hasonló sróf. Már a sejtésnek is örülhetünk. A közös nyelv azonban nem csak közösen értett szavakból áll, hanem hasonló gondolkodási technikákból is. Mintha egy vonattal nem egy párhuzamos, hanem egy azonos sínpáron akarnánk beérni egy másik vonatot. Gondolkodhatok intuitíven, racionálisan, diszkurzívan, analógiákban, ezek keverékeiben, és akkor még a módokról és olyan finomságokról, mint a szándék, nem ejtettünk szót.

Szándék, igen. Véletlenül írtam le – én így gondolkozom, említettem fentebb –, de igen, a szándék. Hogy mit akarok az egésszel. És ez kivételesen egészen egyszerűen differenciálható: van-e a kérdésnek bármiféle iránya, vagy nincs? Valamit szeretnék, vagy az szeretném, aminek a valamik csak a lehetőségei? Egyetlen pillantással át akarok fogni mindent, vagy addig szeretnék pislogni, ameddig meg nem halok?

Itt kezdődnének a közös disputák, ha a legcsekélyebb vágyat érezném, hogy kimásszak bármely rám ragasztott titulus alól, vagy valamelyik írásomat kihúzzam onnan.

De nem érzek ilyet. Pedig az se semmi, mondaná a vicceskedő Olvasó.

És milyen igaza volna.