Gaál Péter: A tanulás

„Én megbízom a védikus mesteremben”, írta nekem tegnap egy hölgy, amikor a kali juga, az involúció (az evolúcióval ellentétes „visszafejlődés”, ami persze nem visszafejlődés, és nem ellentétes az evolúcióval, de ezt most hosszú volna kifejteni, legjobb, ha azt mondjuk, hogy valamiféle visszafordulás a pura potentia, tiszta anyag felé) legsötétebb kora szóba került, és azt találtam mondani, hogy az nemhogy a vége felé nem közeledik, de még jószerivel el se kezdődött.

Védikus mesterből is lassan Dunát lehet rekeszteni, lehetnek közülük komolyabbak (ezt csak az engedmény kedvéért írom), kevésbé komolyak, egészen sarlatánok, nekem ilyenkor mindig az jut az eszembe, amit a Benkó Dixieland Bandről mondott egyszer valaki, hogy dixielandot igazán hitelesen csak egy öreg néger rabszolga tudna játszani, az ezernyolcszázas évek közepi New Orleansban, de ilyen nálunk elég kevés van.

Mindenfélét lehet vizionálni, én aztán nem vagyok semmi rossznak elrontója. Még a buta optimizmusnak sem. „Miért lenne az optimizmus buta?” Nem minden optimizmus buta, és amelyik az, az is elsősorban azért az, amit FAM (Farkas Attila Márton) „ironikus ellenhatásnak” nevez. Akarjanak valamit nagyon, és meglátják. (Azért írtam így, mert köznapi szinten az akarat nem akarat, hanem szándék. Az igazi akarat tárgytalan.)

De nem is ezért kezdtem ebbe bele, azért meg végképp nem, hogy hosszúra nyújtsam, hanem azért, mert elgondolkodtam a tanítókon. En bloc a tanítókon, és villámgyorsan hozzáteszem, hogy magamat nem sorolom közébük, még ha egy igen kedves barátnőm tegnap a „néptanító” jelzővel ruházott is fel. Ha valaki tanításnak fogja fel, amit írok, akkor nem ér vele semmit. Ha olyannak fogja fel, mint valamelyik étkezését, akkor talán igen. Mi történik egy étkezésnél? Megesszük, ami a tányérunkon van. Felaprítjuk, innentől már egy gusztustalan masszává lesz, lenyeljük, átitatjuk mindenféle saját gezemicével, nagy részét kiürítjük, a többit lebontjuk, majd elemenként felépítjük belőle saját magunk testét.

A tanítás nem arra való, hogy eredeti formájában megtartsák, hanem arra, hogy konvertálják.

A tanításhoz való ragaszkodás és a nem értés ekvivalens.

minden, amit látunk, hallunk, vagy érzékelünk, tanító, csak nem egyformán az. Itt megint hivatkozhatok Fekete Istvánra, és mindazokra, akik a „természetet” tanítómesterként fogták fel. Nem kell ehhez védikusnak lenni. Az ilyen titulusokban két dolog foglaltatik benne: a tekintély (a tudományos címek, a népszerűség, minden konszenzusos megbecsülés) és a kizárás önmagamból. Mintha a sertéspörköltet úgy akarnám megenni, hogy mindvégig sertéspörkölt maradjon.

Neki a mestere a hiteles, replikázott a hölgy. Legyen hite szerint, válaszoltam mosolyogva, és ebben is maradtunk. Nem biztos, hogy értette. A hitelesség csak és kizárólag attól hitelesség, hogy elhisszük. Hitelt adunk a szavának. Mint amikor hitelt adunk valakinek, bízva benne, hogy megadja. Hol vagyunk ebben az egészben mi? Sehol, kedves Olvasó.

Jól akarta mondani: sehol.

Ha valamit elhiszünk, az nem hit. A hitben az alanyon, az elhivésben a tárgyon van a hangsúly. Mindenkinek szíve joga mindkettő, de ettől a különbség az különbség. Pont egy szakadéknyi. A „tekintetes” cím a „tekintélyes” szó módosulása: a tekintetes úr attól tekintélyes, hogy tekintélyt tulajdonítunk neki. Semmi mástól. Minden tett megítélése és elhelyezése a koordináta-rendszerben a mi koordináta-rendszerünkben való elhelyezés.

A dogma is tanítás. A „dogma” szónak két eredője van: a külső parancs és a belső belátás. Ha bármelyik hiányzik, a dogma nem dogma, csak vagy kényszer, vagy elhivés. Értéke csak akkor lesz, ha lebontjuk, és nem be-, hanem felépítjük.

Solve et coagula. Oldd fel, és kösd (alvaszd) újra.

A tanulás alkímia.