Gaál Péter: Lepel és kendő (jelek és szükségek – olyan húsvéti nemszeretem igemagyarázat-féle)

E gonosz és parázna nemzedék jelt kíván, de nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele, mondta Jézus, azaz írta Károli Gáspár fordításában Máté evangélista (Mt 12,39). A katolikus változat (dr. Kosztolányi István) már – helyesen – nem parázna, hanem házasságtörő nemzedékről beszél.

A gonoszság maradt.

A paráznaság és a házasságtörés nem ugyanaz, már csak azért se, mert a házasságtöréshez mindenekelőtt házasság kell. Most nem akarom saját magamat milliomodszor szajkózni, hogy a törvény, beleértve a Tízparancsolatot is, mindig egy keret, amit koronként és társadalmanként értelmeznek, és amit csak és kizárólag így is kell(ene) értelmezni, ha (az efféle szerkezetek mindig feltételesek: mindig ott van utánuk a „ha”) nem akarunk identitászavarokat. És ha nem vagyunk szélhámosok (majdnem politikust írtam), manipulátorok, akik valami egészen mást szeretnének. Lehet trükkösen is, pont a Szentírásra támaszkodva: Pál korintusiakhoz írt második levele harmadik fejezetének hatodik verse a nagy sláger ilyenkor, az a bizonyos „a betű megöl, a lélek pedig megelevenít”, vagy „a betű öl, a lélek pedig éltet”. Ha akarom vemhes, ha nem akarom, akkor ez mindig ott van a tarsolyban.

Miért lenne éppen a Biblia kivétel?

Kérdés, hogy – itt is – mit értünk „lélek” alatt. Valamiféle ihletet, mondja az Olvasó, mást nemigen. Minden karizmatikusok persze nem ezt mondanák, ők szeretnek egyenesen a Szentlélekre (ami messze nem korlátozódik a latinul animára, görögül pszüchére, héberül nefesre, mert mindenekelőtt spiritus, azaz szellem, így is mondják latinul, Spiritus Sanctus, Szent Szellem, görögül Pneuma Hagion) hivatkozni, természetesen ebben is mutatkozik némi zavar – pont ebben ne mutatkozna? –, a szekták és a hivatalos egyházak nyelvezetében. Utóbbiak, alkalmazkodva a dichotómiához, kettősséghez, megmaradtak a „Szentléleknél”: az ember testből és szellemi lélekből áll, nem a trichotómia testéből-lelkéből-szelleméből. Végtére is mindegy, mondhatják, ha foglalkoznának efféle csacskaságokkal, de többnyire nem foglalkoznak.

Pedig ez se mindegy.

Miért is nem? Azért, mert az emberi cselekvés (a cselekvések emberi része) a gondolkodással kezdődik, a gondolkodás a pozicionálással, majd a nézettel, a definiálással, fogalmi azonosítással, s hogy mit tegyünk, vagy ne tegyünk, csak ezután következik, már, ha. Már ha emberi nívón kívánunk élni.

De hogy is állunk azzal a házassággal?

Gonosz és parázna, vagy gonosz és házasságtörő? És akkor mi van, morfondírozik a jámbor, bárgyúbbnál bárgyúbb, felszínesebbnél felszínesebb prédikációkon edződött templomlátogató. Nem mindegy? Hozzácsaptak egy bűnfélét, hogy nem elég a gonoszság, még ez is, ami ugyan nem gonoszság, de bűn. De micsoda? Ha már a katekézisben át lehet írni a Tízparancsolatot, azaz össze lehet mosni a kettőt, nekünk miért ne lehetne? Hát, csak azért, mert teljesen másról van szó. Az értelmezésekben (értelmetlenítésekben) tökéletesen nyomon lehet követni a vallás hanyatlását, úgy általában, mint egyenként. A pólusváltást, ami ellen – most kezdek igazán eretnekké válni – nem lehet és nem is kell tenni semmit, hanem ki kell használni.

Ha egy kör kerületén mozgunk, márpedig ott mozgunk, teljesen irreleváns, hogy jobbra indulunk el, vagy balra.

Csak akkor legyünk konzekvensek. Ne kevergessünk, mert abból semmi jó nem sül ki.

A fából vaskarika, materialista vallásfelfogás nem ma kezdődött. Ami a kereszténységet illeti, már az előreformátorokkal, majd jött a kálvini társadalmi falanszter, sztálini kommunizmus vallásos jelmezben, a hozzátartozó materializmussal. Az Úrvacsora már nem miseáldozás, átlényegülés (transzszubsztanciáció), de még csak nem is a lutheri előtte-mögötte-alatta-felette konszszubsztanciáció, hanem reális prezencia, reális (értsd: anyagelvű) bemutatás, valamiféle jelképes hókuszpókusz, amelyből épp a jelkép jelképi lényege – misztériuma – van eltávolítva. Nem csak keresztény sajátosság, a mai rabbinikus (farizeusi) judaizmusé ugyanúgy. A hászidizmus üdítő kivételt képezhetne, ha maradna a kaptafánál, de nem marad, ha közvetlen magyar példát akarnak, nézzék csak meg Köves Slomó szerteágazó tevékenységét.

Jézus se véletlenül akadt ki. Önök ne cövekeljenek le az agyatlan felszínnél. Nem a képmutatás a lényeg, hanem az, amiből a képmutatás következik. Ugyanaz, mint amit bárhova néznek, maguk körül látnak. A képletes óraszámlapon most értünk a hatoshoz.

Megboldogult Scheiber Sándor néhai főrabbi – ma a zsidó vallástudomány egyik ikonja – az Énekek Énekére azt mondta nekem, hogy a vőlegényt Istennel, a menyasszonyt Izraellel megfeleltetve tudták csak kanonizálni, mintha az egész allegória lenne. (A kereszténység Izrael és Isten – JHVH – násza helyébe az Egyház és Krisztus nászát rakja.) Jól hangzik, mármint mai fülnek egészen ésszerűen hangzik, csak nyakamat rá, hogy a kanonizálás elsődleges szempontja nem a műélvezet volt, hanem a házasság szellemi lényege, rendkívül leegyszerűsítve a misztikus egyesülés. Ebből kiindulva – most a Bibliáról beszélünk, nem a közerkölcsről – a krisztusi házasságtörés (nem a vulgáris paráznaság) – itt – éppen az a misztikus egyesüléstől való elfordulás, ami a mai világot ide juttatta, ahol van.

A hatoshoz. Ha a keresztény Biblia végére lapoznak, ott már hármat is találnak belőle.

Valaminek lassacskán vége van. Nem a világnak, ne féljenek. Csak valaminek. A többi, már ami az embert illeti, attól függ, maradt-e benne annyi kurázsi, hogy átlendüljön a holtponton.

A világnak persze akkor se lesz vége, ha nincs. Nem a világnak lesz vége. Tulajdonképpen semmi lényegesnek, bár személy szerint minket nem érint majd jól.

Jónás próféta jelét nem részletezem, mert mindenki ismeri. Ha nem ismeri, olvassa tovább az idézett evangéliumot. Ne szó szerint értsék, ahogy a materialista kereszténység érti, hanem metaforikusan. Úgy, mint visszatérést, kérdés, hogy hová. Folytassák a Bibliát, és ne hagyják el a jelképiséget. A másik testen keresztül el fognak jutni a menybemenetelig. Az Atyával való újraegyesülésig, majd a Szent Szellem kitöltetéséig. Áldozócsütörtökig és Pünkösdig. Isten újabb egyesülési kísérletéig.

Ez az egész cumó, így összecsomagolva NEM arról szól, hogy volt egyszer Isten, aki emberré lett, megölték, saját megölt testi mivoltában feltámadt (már ebbe belezavar a „másik test”, a „noli me tangere”, „ne érints engem”), mert ebben az abszolút materialista csodafelfogásban való hit, mint minden további hit alapja, „hitünk szent titka” így nem több, mint amikor egy fizikaórán a tanár a felületi feszültséget demonstrálja. Kurva felszínes, hogy durván fogalmazzak.

Végezetül itt van minden húsvéti materialista támogatások egyik slágere, a torinói lepel, kontra („és”) Veronika kendője (amiből amúgy kettő létezik, egyik a Vatikánban, ezt nem mutogatják, a másik – a közismert – Manopello város kapucinus templomában). Két kép, amelyekre a „feltámadás neutronsugárzásától” (sic!) bármi ráhúzható, rá is húzzák, a legteljesebb komolysággal. Hogy a két Jézus-arckép száz százalékosan (sic!) megegyezik, amit egy trappista apáca, bizonyos Blandin Paschalis Schlöner ki is mutatott (s ez a sztori innét változtatás nélkül megkezdi szokásos vándorútját egyik e témával foglalkozó cikkből a másikba). Én nem vagyok ikonfestő, mint Schlöner nővér, nekem másként tűnik, de legyen úgy. Azért nézzék meg Önök is, hátha nekem rossz a szemem.

Egyébként meg tökmindegy. E gonosz és házasságtörő nemzedék jelt kíván, kap is valamit, amiről azt gondolja, amit nem kellene gondolnia, mert nem arról van szó benne, s arról sem úgy. Pont eleget a pokolra jutáshoz, bár az a pokol, amit annak lehet nevezni, se egészen az, amit róla gondolnak. Mondhatni, teljesen más.

Addig azért jól elvan a neutronsugárzással, anyagelemzéssel, csodákkal megfejelt rejtvényekkel. És én hiszek a mikrobarázdában, énekelgeti Zoránnal. Veronika kendőjében, a torinói lepelben.

Nem mindegy?