Szele Tamás: A kinőtt planéta

Azzal nem mondok újat, hogy a sarki jégsapka olvadása miatt egyre nagyobb problémák jelentkeznek az Arktisz térségében: új hajózási útvonalak nyílnak meg, de a nyersanyagforrások tömege is hozzáférhetővé válik, és ezekért nem szégyell konfrontációt vállalni sem az Oroszországi Föderáció, sem Kína, sem a NATO. Lássuk, hogyan értékeli a helyzetet a CEPA?

Láthatjuk, hogy az Egyesült Államok mennyire veszi komolyan jelenlétét az Északi-sarkvidéken – jelenleg mindössze két működőképes jégtörővel rendelkezik, míg Oroszország flottája legalább 46 egységből áll. Ennek az egyenlőtlenségnek a kezelése sürgős, stratégiai szükségszerűséggé vált.

A három új hajó építésére vonatkozó szerződés mégis ötéves késésben van, a költségek pedig 2 milliárd dollárról 5,1 milliárd dollárra emelkedtek. Az első hajónak idén kellett volna szolgálatba állnia, de ezt most 2029-re halasztották.

Az USA idén megállapodott Kanadával és Finnországgal egy konzorcium létrehozásáról, hogy több hajót építsenek és megosszák a szakértelmüket, ami kulcsfontosságú lesz az amerikai források szerint: az elkövetkező években 70-90 új szövetséges hajóra lesz szükség.

A sarkvidéki jég soha nem látott ütemű olvadásával új hajózási útvonalak és hatalmas természeti erőforrás-készletek – olaj, gáz és ritka ásványi anyagok – válnak hozzáférhetővé. Ez az átalakulás felértékelte az Északi-sarkvidék stratégiai értékét, és vonzza a globális hatalmakat, amelyek igyekeznek megvetni vagy kiterjeszteni a lábukat.

Az Egyesült Államok, Kanada és NATO-szövetségeseik nagy téttel bíró versenyben állnak Oroszországgal és Kínával, hogy biztosítsák a hozzáférést, az erőforrásokat és a befolyást ezen a gyorsan fejlődő területen.

A szövetségesek azt mondják, hogy céljuk az Északi- sarkvidéki együttműködés, Oroszország azonban merőben más megközelítést alkalmaz. A kiterjedt követelések, a katonai erődítmények és a Kínával közös kezdeményezések részükről arra utalnak, hogy a régió feletti ellenőrzés megerősítésére törekszenek.

Az orosz–kínai partnerség az Északi-sarkvidék törékeny egyensúlyának megbomlásával fenyeget, ami rávilágít a NATO válaszlépésének sürgős szükségességére. A szövetség tagállamai, különösen azok, amelyeknek közvetlen sarkvidéki határaik vannak, azzal a kihívással néznek szembe, hogy a nemzetközi együttműködés előmozdítása és az őslakosok jogainak tiszteletben tartása mellett érvényesíteniük kell szuverenitásukat és fenntartsák biztonságukat.

Becslések szerint a világ feltáratlan kőolajkészletének 13%-a, a kiaknázatlan földgáz 30%-a, valamint ritkaföldfémek gazdag tárháza rejtőzik az Északi-sarkvidék tengereinek fenekén. Az ilyen erőforrások fontossága az energiabiztonság és a jövő technológiái szempontjából a régiót a gazdasági befolyás kritikus színterévé teszi.

Az Északi-sarkvidék a globális kereskedelmet is át fogja alakítani, mivel az északi tengeri útvonal hajózhatóbbá válik, és akár 40%-kal is csökkentheti az Ázsia és Európa közötti szállítási távolságot.

A NATO számára ez a változás egyszerre jelent lehetőséget és kockázatot. Egy nyitott, biztonságos Északi-sarkvidék a szövetség valamennyi tagja számára erősítheti a gazdasági stabilitást, míg egy orosz és kínai ellenőrzés alatt álló, vitatott vagy militarizált Arktisz gátolhatja a kereskedelmet, akadályozhatja az erőforrásokhoz való hozzáférést, és korlátozhatja a hajózás szabadságát.

Oroszország egyre agresszívabb álláspontot képvisel, és az Északi-sarkvidék tengerfenekének nagy részét szuverén területének tekinti. Megerősítette a Kola-félszigetet, számos sarkvidéki támaszpontot hozott létre, és bővítette jégtörő flottáját.

A Kreml nagyszabású hadgyakorlatokat is tartott a térségben – néhányat Kínával közösen –, jelezve, hogy az Északi-sarkvidék és annak erőforrásai feletti ellenőrzését kívánja megerősíteni. Eközben Kína, amely „sarkvidék-közeli államnak” nyilvánította magát, önállóan is terjeszkedik – infrastrukturális projekteket finanszíroz, kutatásokat végez, és Oroszországgal együttműködve fejleszti az északi tengeri útvonalat és hozzáférést biztosít hozzá.

A Moszkva és Peking között kialakuló szövetség a regionális stabilitás felborulásával fenyeget, mivel mindkét nemzet a NATO átláthatóságra, jogállamiságra és közös hozzáférésre vonatkozó értékeivel ellentétes elveket követ.

A nyugati szövetség az Északi-sarkvidéki Tanácson keresztül kereste a közös megegyezést egy sor kérdésben, beleértve a környezetvédelmet is. A nyolc tagból hét NATO-tag, és Oroszország is helyet kapott benne. A testület tevékenysége azonban befagyott, amikor Oroszország 2022-ben totális háborút indított Ukrajna ellen.

A NATO-tagoknak most el kell fogadniuk, hogy az idők megváltoztak, és ennek megfelelően át kell alakítaniuk sarkvidéki stratégiájukat. Kanada és az Egyesült Államok számára ez azt jelenti, hogy erősíteni kell a jégtörő flottába történő beruházásokat, fokozni kell a felügyeletet, és meg kell erősíteni az északi-sarkvidéki infrastruktúrát.

A fokozott megfigyelés szintén elengedhetetlen az orosz és kínai tevékenység figyelemmel kíséréséhez a régióban. A műholdas felderítés, a tengeri járőröző repülőgépek és a pilóta nélküli rendszerek segíthetik a NATO-t a fejlemények jobb megértésében és a valós idejű reagálásban, míg a jobb radarberendezések és a korai előrejelző rendszerek kulcsfontosságúak lesznek a fenyegetésekre adott gyors válaszokhoz.

A NATO-szövetségesek az északi-sarkvidéki infrastruktúra bővítésén és korszerűsítésén is dolgoznak. A magas északon található repülőterek, kikötők és bázisok alapvető logisztikai csomópontként szolgálnak, lehetővé téve a haderők számára, hogy ilyen kihívásokkal teli környezetben működjenek, valamint gyorsabb bevetéseket és tartós műveleteket tegyenek lehetővé.

Ez nem csak katonai prioritás. A jobb infrastruktúra a kutató- és mentőműveletek, a tudományos kutatás és a környezeti megfigyelés szempontjából is létfontosságú – mindezek a békés, stabil Északi-sarkvidék iránti elkötelezettséget támasztják alá.

A szövetségnek biztosítania kell az őslakos közösségek jogainak tiszteletben tartását is. A természeti népek évezredek óta lakják az Északi-sarkvidéket, és felbecsülhetetlen tudással rendelkeznek róla, amely létfontosságú a fenntartható fejlődés és a régió környezetvédelme szempontjából.

A NATO-országoknak partnerként kell bevonniuk az őslakos közösségeket, és konzultálniuk kell velük a földjeiket és megélhetésüket érintő politikákról. Az őslakosok jogainak tiszteletben tartása és szempontjaik figyelembevétele nemcsak etikai okokból, hanem a stabilitás és a bizalom garantálása szempontjából is alapvető fontosságú.

Az Északi-sarkvidék a világ egyik legsebezhetőbb ökoszisztémája, és miközben Oroszország és Kína a környezeti hatásokkal mit sem törődve folytatja az erőforrások kitermelését, a NATO sarkvidéki stratégiájának a fenntarthatóságot kell előtérbe helyeznie. Ez azt jelenti, hogy magas szintű normákat kell felállítani az északi-sarkvidéki műveletekre, korlátozni kell az ökológiai zavarokat, és be kell fektetni a kutatásba, hogy jobban megértsük az éghajlatváltozás régióra gyakorolt hatásait.

E sokrétű kihívások kezelése érdekében a NATO-nak egységes sarkvidéki stratégiát kell előterjesztenie, amely az elrettentést, az együttműködést és az ellenálló képességet egyaránt hangsúlyozza. Az orosz és kínai törekvésekkel szemben elengedhetetlen egy olyan biztonsági keret, amely a közös hozzáférést helyezi előtérbe, tiszteletben tartja a területi szuverenitást és mérsékli a kockázatokat.

Mivel a leginkább autoriter államok a magas Északon a szabályok újrafogalmazására törekszenek, a NATO-nak határozottan fel kell lépnie, beruházva az infrastruktúrába, fokozva a felügyeletet és partnerséget építve az őslakos közösségekkel. A NATO csak egységesen és proaktívan biztosíthatja a nyitott, stabil Északi-sarkvidéket, ahol a szabad nemzetek, nem pedig a tekintélyelvű hatalmak határozzák meg a feltételeket.

Nos, eddig a CEPA összegzése, én már csak annyit tennék hozzá, hogy ezek szerint nincs a bolygónak egyetlen biztonságos térsége sem. A nagyhatalmi érdekek már ütköznek Ukrajnában, nincs rá semmi garancia, hogy bármelyik pillanatban nem fognak ütközni a Baltikumban, Közép-Ázsiában, Tajvan körül vagy Afrikában – hogy az Arktiszt ne is említsem, hiszen mostanáig arról volt szó.

Emberek, van egy rossz hírem. A helyzet arra utal, hogy egyszerűen kinőttük a bolygónkat. Ha nem találunk sürgősen olyan megoldást erre, ami mindenkinek megfelel, szét fog menni, mi meg itt maradunk Kozmosz csúfjára, pucér alféllel.

A megfejtést viszont ne tőlem tessék kérdezni: én csak annyit tudok róla, hogy szükséges lenne.

Szele Tamás