Tudom, hogy valami emelkedettet kéne ma írni, hiszen nemzeti ünnep volt, ha már tegnap nem sikerült szépeket mondanom arról a gyönyörűséges felvonulásról. Mentsen, hogy nem is állt szándékomban, aki a dicséretét akarja olvasni, keresse máshol. Ha ugyan találja.
De emelkedett írás ma sem lesz, ugyanis az ünnepi pátosznál fontosabb egy valódi hír, még ha elsőre senki nem is fogja érteni, miért. A hír ugyanis az, hogy 45 éves korában, Moszkva városában, szívroham következtében elhunyt Manuel Ochsenreiter, a német szélsőjobboldali Zuerst! magazin főszerkesztője.
És ez miért érdekes?
Azért, mert Ochsenreiter úr életének volt egy mára félig elfeledett, bár annak idején politikai szempontból fontos, magyar vonatkozású mozzanata. Régen volt, három éve is megvan, a Zóna első verziójában írtam róla, de azt elvitte az ördög, illetve a hacker. Ochsenreiter mostani nekrológja a Zuerst!-ben ezt az időszakot nem említi (mást se nagyon), bár abban is vannak érdekes mondatok, mint például:
„Egyetlen vigaszunk az, hogy barátunk, aki nyugtalanságában több életet is élt, most kipihenheti földi életének maratoni fáradalmait.”
ami igaz is, mert minimum kettős-hármas életet élt a megboldogult. Hogy egy német főszerkesztő miért pont Moszkvában hal meg?
„2019 óta többnyire Moszkvában tartózkodott, ahol most egy hét kómában töltött idő után egy újabb szívrohamot követően elhunyt. A német–orosz barátság szívügye volt.”
Igen, azért tartózkodott többnyire Moszkvában, mert a berlini főügyészség gyújtogatás miatt vádat emelt ellene. Hát hová menjen egy szegény főszerkesztő, ha nem Moszkvába, főleg, ha annyira szívügye a német–orosz barátság? Lehet, épp azt is vette a szívére. Mielőtt azonban rátérnénk a magyar vonatkozású gyújtogatásra, jegyezzük meg: nem kisebb ember gyászolta meg szívhez szóló szavakkal, mint Alexandr Dugin, az orosz és európai szélsőjobb legfőbb ideológusa, az eurázsiai gondolat atyja:
„Kiváló barátom, Manuel Ochsenreiter elhunyt. Ez egy igazi csapás. Lélekben fiam volt ő. 4 évvel ezelőtt nyerte el a keresztség szentségét az ortodox egyház rítusa szerint. Részt vettem a szertartáson. A halála sokkoló. Alig találok szavakat, hogy kifejezzem a gyászomat.
Manuellel mindenütt találkoztam, ahol a fontos frontvonalak húzódtak – Teheránban, Bejrútban, Moszkvában, Donyeckben, a Krímben, Damaszkuszban, de Freiburgban, Berlinben, Bécsebn is. Igazi harcos volt. Kiválasztotta a táborát, és a végsőkig kitartott mellette. Kiadóm volt ő, barátom, fiam.
Meggyőződéses német hazafi volt. Bátor és merész. Feláldozta az életét a többpólusú eszméért. A nyílt társadalom és az atlantizmus ellensége volt. Ő a Legnagyobb Európát, Eurázsiát, a Pluriversumot választotta.
Mindannyiunk egyik legjobbját veszítettük el. A lelkek pótolhatatlanok. A hősök lelke még inkább. A veszteség – veszteség. És a bánatot nem lehet gyógyítani. Nem is szabad gyógyítani.
– Manuel Ochsenreiter?
– Jelen!”
De hát mit művelt ez az ember, hogy ennyire fontos volt még egy Duginnak is?
Hogy máshol mit művelt, azt nem tudom, de azt tudom, hogyan is volt az a gyújtogatás. Csak kicsit messziről kell kezdenem: tetszenek tudni, mi az a Primakov-elv?
Még Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök (egyben volt KGB-főnök és Vlagyimir Putyin hajdani mentora) idején dolgozták ki azt a stratégiát, miszerint Magyarországot kell használni kísérleti terepként az orosz törekvések szondázására. Ez azon a felismerésen alapult, hogy mind Oroszországot, mind Magyarországot egykori önmaga veszi körül, és mindkét esetben „homogén tömbökben élnek többé-kevésbé politikai, nyelvi, kulturális jogaiktól megfosztott népelemei”. Persze, a teljes jogfosztás ritka, sőt, elő sem fordul, tehát törekedni kell az ideális laboratóriumi körülmények megvalósítására.
Például úgy törekedtek, hogy 2018. február 4-én mára már jól ismert tettesek felgyújtották a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházát, nem elmulasztván azt sem, hogy a halakra horogkereszteket és a „88”-as számot mázolják (mivel a „h” az ábécé nyolcadik betűje, a „88” a neonáci szimbólumrendszerben a „Heil Hitler” jelképe). Az akció azt kívánhatta tesztelni, hogy mi történik, ha erre reagál a magyar diplomácia, milyen nemzetközi következményei lesznek, érdemes-e orosz kulturális központok „megrongálása” esetén fellépnie Moszkvának.
De honnan tudjuk, hogy nem spontán, helyi neonáci erők dolgoztak?
Onnan, hogy az elkövetők – Adrian Marglewski és Tomasz Szimkowiak – részint amatőrök voltak, részint lengyel szélsőjobboldaliak a „Falanga” nevű szervezetből. Nem takarták el még az arcukat sem a térfigyelő kamerák elől, pillanatok alatt lebuktak és bizony, vallottak. Érdekes vallomás volt az övék, annyi szent.
Az ügy iratai szerint Manuel Ochsenreiter rendelte meg az akciót, és ő fizette ki a három, Kreml-barát szélsőjobboldali csoporthoz köthető lengyelt. A megrendelés szerint a provokatív akciót úgy kellett végrehajtani, hogy az ukrán szélsőségesek támadásának tűnjön a magyar kisebbség ellen. A német újságíró azt kérte a lengyelektől, hogy küldjenek neki bizonyító erejű videót a felgyújtott irodáról a Telegram anonim üzenetküldő alkalmazáson keresztül. Amikor megkapta a videót a kiégett iroda kormos homlokzatáról, válaszul ezt írta vissza: „Több mint elegendő”. Három nappal később a német újságíró a berlini repülőtéren találkozott az egyik lengyellel, Michal Prokopowiczcsal akinek egy könyvben 1000 eurót adott át (500 eurót már korábban elküldött neki Lengyelországba szintén egy könyvbe rejtve). Na igen, csakhogy. Csakhogy a pénzből a két valódi elkövető, Adrian M. és Tomasz S. összesen csak kétszáz-kétszáz eurót látott, ugyanis a dörzsölt Prokopowicz lenyelte a többit.
Mármost, ha egy lengyel nacionalista, akkor kiket utál a legjobban?
Első sorban az oroszokat és a németeket. Ahol magyarokat bántanak, nem fognak lengyelekre gyanakodni.
Ezért tűnhetett bombabiztos tervnek, hogy Moszkva utasításait a német Ochsenreiter közvetítse, aki ráadásul az egyik AfD-s képviselő, Markus Frohnmaier asszisztense volt. A Bundestagban csak nem fognak nyomozni...
Csak de. Nyomoztak.
Különben Ochsenreitert a lengyel Mateusz Piskorski hozta össze Prokopowiczcsal, márpedig Piskorski és Ochsenreiter közös érdekeltsége volt az „Eurázsiai Tanulmányok Németországi Központja” nevű szervezet, amit 2016-ban alapítottak, és ami egyenes összeköttetésben állt az eurázsiai gondolat főatyuskájával, Alekszandr Duginnal. Innét hát Dugin mély gyásza most.
Mi lett az akció következménye? Magyarország tiltakozott, Ukrajna tagadott, Washington közvetített, az Egyesült Államok megpróbálta elérni, hogy Budapest ne blokkolja tovább Ukrajna NATO- és EU-csatlakozását az ukrán oktatási törvény szigorítására hivatkozva. Wess Mitchell amerikai külügyi államtitkár ezért cserébe még egy Trump–Orbán-tárgyalást és közös fotót is felajánlott, amikor – ezek az amatőrök lebuktak. És aztán már tökéletesen vissza lehetett követni az utasítás szolgálati útját, alulról felfelé: Adrian M. és Tomasz S. kapták Prokopowicztól, Prokopowicz kapta Ochsenreitertől, Ochsenreiter és Piskorski meg az eurázsiai vonalon Moszkvától. Az egész akció azon bukott meg, hogy két idióta közkatona lusta volt símaszkot húzni munka közben.
Ennek ismeretében az a csoda, hogy Manuel Ochsenreiter csak most boldogult meg és nem korábban, mikor baj lehetett volna abból, ha elkezd beszélni. Habár... egyrészt az olyan hűséges katona, mint ő, nem kezd beszélni, másrészt nagyon a szíve csücske lehetett Duginnak, ő emelhetett szót az érdekében, Dugin meg ugyanis Putyin szíve csücskében lakozik.
Hát, ez a bizonyos „német hazafi” hunyt el Moszkvában, szívroham következtében. Moszkva egy ilyen hely: hatalmas szívük van az embereknek, mindenkiében ott lakik mindenki, aztán csodálkozunk a sok infarktuson.
Sértés volna, ha egy ilyen embernek, aki gyűlölte a békességet és tett is ellene minden erejével, azt kívánnám, hogy nyugodjon békében.
