Szele Tamás: Halottgyalázás Mariupolban

Az elmúlt évek folyamán – sőt, voltaképpen egész életemben – találkoztam már az orosz propaganda minden formájával, a gyerekes hazugságtól az alaposan kitervelt maszkirovkán át az álhírekig és a teljes terjedelmükben meghamisított sajtótermékekig. Gyakran hiszem, hogy már immunis vagyok rá, nekem nem tudnak semmi újat mondani. Ha valamelyik propagandista azt kezdené sulykolni, hogy Iván cár találta fel a telefont, legfeljebb azt kérdezném, hogy hányadik, mert három is volt ezen a néven, és ugye a mobilról van szó, mert nem találtak drótot a Kremlben.

Van azonban olyan helyzet, amitől még az agytekervényeim is ökölbe szorulnak, és ez az, amikor tömeggyilkosságokat tagadnak le vagy tulajdonítanak másoknak. Ez történt a katyini erdőben lezajlott mészárlással, ez a bucsai rémtettekkel, és most ez zajlik a mariupoli Drámai Színház lebombázásával kapcsolatban. A legundorítóbb kegyeletsértéstől, halottgyalázástól sem riadnak vissza Moszkva lakájai, legyenek azok oroszok vagy – min esetünkben – olaszok. A helyzetet a The New York Times nyomán ismertetem.

Mindenképpen elmondható, hogy ez volt az egyik legsúlyosabb háborús bűncselekmény azon számtalan atrocitás közül, amelyek rányomták bélyegüket Oroszország hosszú, véres mariupoli ostromára az Ukrajna elleni teljes körű háború első hónapjaiban.

2022. március 16-án robbanás rázta meg Mariupolban a szovjet korszakból származó Regionális Akadémiai Drámaszínházat, amelynek következtében több száz, ott menedéket kereső civil vesztette életét. A pusztítást vizsgáló túlélők, újságírók és elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy a robbanást egy orosz légitámadás okozta.

Most egy új, „dokumentumfilmnek” nevezett orosz film próbálja átírni ezt a történetet. Azt állítja, hogy bizonyítékokat mutat be Oroszország régóta hangoztatott hazugságának alátámasztására, miszerint Ukrajna állt a robbantás mögött. Az ukrán tisztviselők elutasították a filmet, mint propagandaterméket, és az események hamisítására, valamint az orosz háborús bűnök tagadására irányuló szisztematikus orosz dezinformációs kampány részének nevezték.

A „Tanúk” című filmet az újjáépített mariupoli színház színpadán forgatták – a város továbbra is orosz ellenőrzés alatt áll. A filmben Vittorio Nicola Rangeloni, a kremlbarát olasz újságíró interjúvol több olyan személyt, akik állítólag túlélték a robbantást. Ők azt állítják, hogy az ukrán hadsereg egy elterelő támadás keretében rombolta le a színházat, hogy hiteltelenné tegye Oroszországot.

„Sajnos rajtunk kívül senki más nem fog erről beszélni” – mondja a filmben Darja V. Morozova, az ukrán Donyeck régió orosz ellenőrzés alatt álló részének emberi jogi biztosa. Rangeloni komoran bólogat Morozova asszony állításaira.

A film állításaival kapcsolatban Rangeloni egy e-mailben így nyilatkozott: „A szemükbe néztem azoknak az embereknek, akik ott voltak azon a napon. Nincs okom arra, hogy ne higgyek nekik.”

A dokumentumfilm online terjesztéséért felelős stúdió, a Bumblebee nem volt elérhető, tehát nem is nyilatkozott az ügyben. A stúdió közösségi média-csatornáin folyamatosan jelennek meg Kreml-párti tartalmak, amelyek nagy része Oroszország ukrajnai műveleteinek revizionista történelemszemléletét tükrözi. A „Tanúk” című filmet több mint hatszázezren tekintették meg, és orosz katonai bloggerek (milbloggerek, Z-bloggerek) is népszerűsítették.