Szele Tamás: NATO-csúcs Ankarában

Nagy és fontos események helyszíne ma Ankara: a NATO-csúcstalálkozón az európai tagállamok szembe kell nézzenek azzal, amit jobb híján Donald Trump árulásának nevezünk. Mert azt nagyon nehéz volna állítani, hogy az Egyesült Államoknak bármiféle reális érdekét szolgálná az amerikai csapatok és fegyverzet nagy mértékű kivonása a kontinensről. De ha már baj van, álljuk a sarat derekasan. Azonban először is lássuk a The New York Times helyszíni tudósítása alapján, mi is zajlik éppen a török fővárosban.

Az európai vezetők megérkeztek az idei NATO-csúcstalálkozóra a törökországi Ankarába, de hangulatuk feszült, mivel még a szövetség puszta léte is veszélyben forog.

Szeretnék, ha Trump elnök és az Egyesült Államok továbbra is aktívan részt venne a NATO-ban, de mára már beletörődtek abba, hogy a szövetség megváltozik, és Európa hagyományos védelme terén sokkal kevésbé támaszkodhatnak majd Washingtonra.

A Trump-kormány egyértelművé tette, hogy kivonja csapatait és erőforrásait Európából, hogy megerősítse az amerikai katonai jelenlétet a Közel-Keleten és az indo-csendes-óceáni térségben, ahol Kína az Egyesült Államok riválisává vált.

Az európai kormányok biztosítani akarják, hogy a sokak által „NATO 3.0”-nak nevezett állapotba való átmenet a lehető legzökkenőmentesebben történjen. Biztosak akarnak lenni abban, hogy az amerikaiak által hagyott rések – még ha nem is tökéletesen – kitölthetőek, hogy csökkenthetjük sebezhetőségünket egy egyre agresszívebb, militarizált Oroszországgal szemben.

A jelenlegi helyzet veszélyeit hangsúlyozta Kína hétfői nagy hatótávolságú ballisztikus rakétakísérlete – ez volt az első ilyen indítás közel két éve –, valamint egy újabb hatalmas orosz rakéta- és dróncsapás Kijev ellen.

A NATO-vezetők várhatóan jóváhagyják az Ukrajnának nyújtott folyamatos támogatást, amelynek keretében a nem amerikai tagállamok 80 milliárd dollárt ígérnek az idei és a következő évre. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is részt vesz a találkozón, hogy nyomatékosítsa sürgető igényét az orosz támadások elleni további légvédelmi eszközökre.

Mark Rutte, a NATO főtitkára, igyekszik fenntartani a törékeny egyensúlyt: egyrészt arra ösztönzi az európai tagállamokat, hogy többet fordítsanak a biztonságra, másrészt pedig gondoskodik arról, hogy Trump ne lépjen ki a szövetségből.

„Életre keltjük a NATO 3.0 koncepcióját: egy erősebb Európát teremtünk egy erősebb NATO-ban” – mondta a múlt héten.

De, mint a magas rangú európai tisztviselők állítják – legaláb néhány évig a valóság egy fokozatosan erősödő Európa lesz egy gyengülő NATO-ban. Kevesebb amerikai katona lesz, kevesebb csúcstechnológiát bevető amerikai eszköz, és kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban is, hogy Trump minden körülmények között a NATO segítségére sietne-e, ami gyengíti az elrettentést.

Radoslaw Sikorski, Lengyelország külügyminisztere és egykori védelmi minisztere felvázolta a NATO átalakulását a második világháború után történt megalakulását követően.

„A NATO 1.0 egyértelmű védelmet jelentett a szovjet agresszió és expanzió ellen, a NATO 2.0 pedig a hidegháború utáni célkeresés időszakát jelentette” – mondta egy interjúban, utalva arra, hogy a szövetség Észak-Amerikán és Európán kívülre is kiterjesztette figyelmét, különösen a szeptember 11-i események után, az afganisztáni és közel-keleti terrorizmus elleni küzdelem érdekében.

Oroszországot potenciális szövetségesnek tekintették, és minden bizonnyal kevésbé veszélyes államnak, mint amilyen valójában, emiatt egyes európai NATO-tagállamok gyakorlatilag leszerelték fegyveres erőiket – mondta.

De Oroszország 2022-es, teljes körű ukrajnai inváziója, Kína növekvő ambíciói és amiatt, hogy Washington az erőforrásait Európáról Ázsiára kívánja átirányítani – mondta Sikorski –, „a NATO 3.0 azt fogja jelenteni, hogy Európa nagyobb terhet vállal a hagyományos védelem terén, az Egyesült Államok pedig inkább egyfajta távoli szövetséges lesz.”

Lehet, hogy kevés az időnk a felkészülésre. Német és más NATO-tisztviselők szerint a harcedzett Oroszország 2029-re készen áll egy NATO elleni háborúra, így nyomás nehezedik Európára, hogy – amint a németek mondják – „harckészebb” legyen, és az Egyesült Államokra is, hogy addig ne teremtsen felesleges kockázatokat.

Ankarában várhatóan Trump és munkatársai továbbra is nyomást fognak gyakorolni a többi NATO-tagállamra, hogy többet költsenek a védelemre, és tartsák be a tavaly vállalt kötelezettséget, miszerint 2035-re a katonai kiadásaikat a bruttó nemzeti termékük 5 százalékára emelik. Matthew Whitaker, az Egyesült Államok NATO-nagykövete a múlt héten figyelmeztette a szövetségeseket, hogy azoknak, akik teljesítik a kötelezettségüket, előnyök járnak, míg azoknak, akik lemaradnak a többiektől, nehézségekkel kell számolniuk.

Egy ideig az európaiak abban reménykedtek, hogy az amerikai fenyegetések – miszerint csökkentik a NATO-hoz való hozzájárulásukat – elhalványulnak, ahogyan az Trump első elnöki ciklusa alatt is történt. Most már elfogadják, hogy az amerikaiak komolyan gondolják, és hogy saját érdekükben is lépéseket kell tenniük.

„Teljesen egyértelmű, hogy az Egyesült Államok szerepe változni fog” – mondta Claudia Major, a German Marshall Fund kutatócsoport transzatlanti biztonsági szakértője. Az európaiak tudják, hogy többet kell tenniük – tette hozzá. A változás „alakítható, de elkerülhetetlen”.

A legfontosabb kérdés azonban az, hogy Washington milyen hamar vonja meg a támogatását, és Európa milyen gyorsan képes cselekedni.

2022-ben, a madridi NATO-csúcstalálkozón a szövetség a Szovjetunió összeomlása óta először kezdte el azt követelni tagjaitól, hogy biztosítsanak meghatározott mennyiségű és típusú felszerelést és állományt, és háború esetén képesek legyenek azokat meghatározott célokra mozgósítani.

Ezeket a követelményeket a NATO akkori európai főparancsnoka, az amerikai Christopher G. Cavoli tábornok és stábja dolgozta ki. Ezeket azonban újra kell fogalmazni, miután Washington bejelentette a csapatai létszámának csökkentését és a kritikus eszközök – például a légi utántöltők és vadászgépek – visszavonását.

Trump általában lenézően nyilatkozott a NATO-ról, „papírtigrisnek” nevezte, és azt állította, hogy a szövetségesek nem álltak mellé, amikor segítségüket kérte az Irán elleni háborúban.

Pete Hegseth védelmi miniszter még élesebb hangot ütött meg a NATO-val kapcsolatban, mint Trump, és bejelentette, hogy a következő hat hónapban további felülvizsgálatot hajtanak végre az Egyesült Államok európai katonai jelenlétére vonatkozóan.

Rutte a csúcstalálkozó első napját, a keddit egy transzatlanti védelmi ipari fórumnak szenteli, hogy hangsúlyozza a kapcsolatok erősödését. A vezetők vacsoráját is kedden tartják. Szerda reggel ülés lesz, amelyet sajtótájékoztatók követnek.

Ankarában sok optimista vélemény várható az európai katonai kiadásokról és a védelmi beszerzésekről. A felszín alatt azonban komoly aggodalmak lappanganak.

Az amerikai és a NATO-tisztviselők egyetértenek abban, hogy az európai hadseregeknek nincs elegendő katonájuk. Például a brit hadsereg létszáma a legkisebb 1815-ös waterlooi csata óta: kevesebb mint 70 000 profi, kiképzett katona áll szolgálatban.

Az európai költségvetések is szűkösek. Nem világos, hogy a következő néhány évben Németországon és Lengyelországon kívül melyik nagyobb európai állam lesz képes elérni a NATO költségvetési célkitűzését, miszerint a nemzeti jövedelem 3,5 százalékát kell a legfontosabb katonai szükségletekre, további 1,5 százalékát pedig a kapcsolódó katonai kiadásokra – például a vasúti közlekedés fejlesztésére és a háború esetén szükséges sürgősségi szolgáltatásokra – fordítani. És ha el is érik, nem tudni erre mikor kerül sor.

Amikor ezekről a kiadási célokról megállapodtak, a szövetségesek még tavaly is elutasították Rutte kérését, hogy 2029-re érjék el ezeket a szinteket. Ragaszkodtak a 2035-ös határidőhöz, ami arra utal, hogy a jelentős növekedés csak az időszak vége felé várható.

Az úgynevezett európai pillér kiépítése a NATO-n belül elkerülhetetlenül időbe telik, és ez nem csupán pénz kérdése, hanem olyan kifinomult fegyverek fejlesztésére, beszerzésére és integrálására is sor kell kerüljön, amelyeket az amerikaiak a jövőben már nem fognak biztosítani. A legfontosabb, hogy ezek a „stratégiai eszközök” foglalják magukban a nagy hatótávolságú, földi indítású rakétákat, a légvédelmet, a műholdakat és a hírszerzési koordinációt.

Rutte szerint az is elengedhetetlen, hogy Washington biztosítsa a szövetség fő nukleáris elrettentő erejét, az úgynevezett „nukleáris védőernyőt”, Oroszország vagy bármely más ország fenyegetéseinek ellensúlyozására.

Még ha a szövetség a NATO 3.0-vá is fejlődik, „továbbra is szükség van az amerikai szerepvállalásra, az Egyesült Államok csúcstechnológiai képességeire, a nukleáris elrettentésre és elegendő hagyományos amerikai haderőre a terepen, hogy látható legyen: az Egyesült Államoknak is érdeke fűződik a dologhoz” – mondta Matthew Kroenig, a Pentagon egykori tisztviselője, aki jelenleg az Atlantic Council nevű kutatócsoportnál dolgozik. „Kapcsolat áll fenn a terepen lévő csapatok és a nukleáris hitelesség között.”

Ha kevés amerikai katona van Európában, aki hajlandó harcolni és ha kell, meghalni is, akkor egyre élesebbé válnak azok a kérdések, hogy az amerikai elnök hajlandó-e nukleáris fegyvert bevetni.

Felmerül továbbá a parancsnokság és az irányítás alapvető kérdése is.

A NATO-t úgy hozták létre, hogy egy amerikai főparancsnok vezesse, aki egyidejűleg irányítja az Európában állomásozó amerikai csapatokat is. A kontinensen vannak kompetens tábornokok, de nincs egyértelmű európai parancsnokság, mivel végső soron mindegyikük saját országa politikai vezetőinek tartozik elszámolással – mondta Camille Grand, a NATO egykori magas rangú tisztviselője és Európa legfontosabb védelmi ipari szövetségének igazgatója. Bár az európai tisztek általában vagy az amerikaiak helyettesei, vagy van amerikai helyettesük, az általános parancsnokságnak továbbra is Washingtonnál kell maradnia – érvelt.

„Ha csak egyetlen amerikai katona is marad Európában, akkor neki az amerikai főparancsnoknak kell lennie” – mondta Grand úr.

Úgy tűnik, a Pentagon ezt elfogadja, mivel a német vagy francia főparancsnokról szóló találgatások elhaltak.

Ha az Egyesült Államok kivonul vagy visszavonul, „hogyan fognak ezek az országok együttműködni a védelem terén?” – kérdezte Max Bergmann, a Center for Strategic and International Studies nevű kutatócsoport munkatársa. „Ez egy igazán fontos politikai kérdés, amellyel az európaiak jelenleg is szembesülnek, mert Európában nem látunk a kontinensen belül túl sok védelmi együttműködést.”

És ha válság alakul ki, amikor orosz csapatok gyülekeznek a NATO határán, az amerikaiak pedig nincsenek a helyszínen, hogyan tervezhet Európa egységes válaszlépést?

„A NATO fejlődni fog és megújul, ezért egészségesebb, ha őszintébbek vagyunk ezzel kapcsolatban” – mondta Grand úr. „De vajon ez egy világos átmenet lesz, vagy hirtelen leállnak a fontos erőforrások? Ezt együtt kell megoldanunk.”

Nos, ennyit tudunk biztosan, de mi ebből a tanulság? Azt természetesen nem láthatom előre, mi fog történni, de fogadni mernék abban, hogy ezen a csúcson – főleg, mivel megszabadultunk az Orbán Viktor nevű hivatásos kerékkötőtől és bottól a küllők között – fénysebességgel fog megszületni valamilyen közepesen, vagy annál valamivel inkább működőképes katonai és főként védelmi ipari együttműködés Európán belül. Nagyhatalom így sem lesz az EU, de nem is ez a célja, hanem a sikeres önvédelem. A habozás, tétovázás ideje lejárt, most dolgoznunk kell, elsősorban az iparban, és fel kell állítanunk a működőképes európai haderőket, sőt, talán egy közös erőt is. Amennyiben Oroszország nem támad ránk nagyon rövid időn, mondjuk egy éven belül, utána már minden perccel csökken az esélye a sikerre.

És nem fog tudni, hiszen nagyon komoly üzemanyag-válsággal küzd: az is nehézségeket okoz a Kremlnek, hogy a jelenleg zajló ukrajnai harcokat folytassák, de már ott sem telik tőlük a megszokott (és várt) nyári offenzívára. Az orosz hadsereg jelenleg tartalékait éli fel, főként üzemanyagból, de lőszerből is. Ilyen körülmények között nem nyithat újabb frontot, akárhogyan is fenyegeti a Baltikumot Moszkva. Viszont ezt az állapotot csak egyetlen dolog tartja fenn: Ukrajna áldozatos harca és állandó csapásai az orosz finomítókra. Amíg Kijev állja a sarat, addig álljuk mi is, addig vagyunk képesek erősödni, felkészülni egy esetleges orosz támadásra. Ezért kell megkapjon Ukrajna minden segítséget most, és ezért árulója Európának az, aki ezt akadályozza.

És ha megerősödik Európa – ami nagy nehézségekkel fog járni, de mivel szükséges, hát meglesz – akkor nem csak Moszkva kell számoljon a hatalmával, hanem Washington is felvehet egy pár számmal kisebb mellényt és elkezdheti egyenrangú partnernek tekinteni az öreg kontinenst. Ami lehet, hogy nem fog tetszeni egyeseknek a Potomac partján, de be kell látniuk, hogy csak maguknak köszönhetik a kialakuló helyzetet: ők döntöttek úgy, hogy magára hagyják az EU-t, aminek csak egy baja van igazából, vagyis kettő – az egyik, hogy túl messze van Amerikától, a másik, hogy túl közel fekszik Moszkóviához, tehát olcsóbb cserben hagyni.

Most össze kell fognunk és minden erőnket meg kell feszítenünk. Még szerencse, hogy Európa legnagyobb hivatásos hátramozdítója már hivatalát vesztette, mert képes lett volna kifocizni Magyarországot az alakuló európai védelmi szövetségből. Valószínűleg ez is volt a terve. És a kilépés az Unióból – hogy aztán valóban egy kis Közép-Ázsia vagy Belarusz lehessünk Európa közepén. Persze az ő jogara alatt.

De ennek a rémálomnak már vége, most első az összefogás. Európáért és a szabadságunkért.

Szele Tamás