A Zónán ritkán jelenik meg ilyen jellegű, promóciós írás, most is csak azért foglalkozunk a mai eseménnyel, mert az ügy jó és fontos.

Mivel a minap Orbán Viktor nem a pávatáncot járta el Brüsszelben, hanem a kardtáncot, vele most nem érdemes foglalkoznunk, neki majd elhegedüli a nótáját az Ursula von der Leyen meg a Mark Rutte, foglalkozzunk inkább a világjárvány híreivel.

Hát elhülyült, na. Joe Bident kár izélgetni, a demencia az demencia, de Amerika nem Magyarország. Pláne nem a familiáris Magyarország.

Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.

Láttam én is a Mészáros-Várkonyi duóról készített Capri melletti (Amalfi, hogy szeretem én azt a tájat, és most tessék) fotót. Legújabb feleség, írja a 444, de szerintem még nem feleség, bár ki tudja, lehet, hogy sietni kellett. Ennyire azért nem követem figyelemmel a strómanok életét.

Akkor ma tessék örülni, ha belezöldülünk is, csupa jó hírrel szolgálhatok. Illetve szolgálhatok rosszakkal is, csak épp ugyanazok: majd mindenki eldönti, milyennek találja a híreimet.

„Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.” (Hamvas Béla)

A „mítosz” a görög „müthosz” szóból ered, mely üzenet, beszéd, elbeszélés. Eddig a Wikipédia is tudja, csak bár ne írna utána semmit. De ír.

Ma sajnos egy téma van ezen a vidéken, meddig a szem ellát, messze földön, égen: az esti mérkőzés, azzal foglalkozik mindenki a Kárpátoktól az Adriáig és retúr. Írtam róla máshova is, de ide is fogok, mert megkerülhetetlen. Csak nem a mérkőzés a megkerülhetetlen.

Nos, úgy érzem, elszámolással tartozom az elmúlt napok különös jelenségei után: a Zóna rendszeres olvasói azt tapasztalhatták, hogy egyre később jelennek meg az írások, én meg ebből következően azt, hogy egyre kevesebben olvassák őket. Mint a világon mindennek, ennek is megvan a maga oka.

Napok óta készülök ezt megírni – pontosabban két napja – csak hátráltattak benne mindenféle számítástechnikai hibák, gondok, de aktuálisabb hírek is. A gép most sem működik tökéletesen, aminek igen sok oka lehet, de annyira sikerült gatyába rázni, hogy megírhatom: egyetértek Révész Sándorral, semmi szükség közmédiára.

Alighanem olvashatnak engem „odafönt”, mármint e magyar világi odafönt, írta tegnap nekem egy egykor aktív, de még ma is abszolút prominens szocialista politikus. Csak nem jutnak el a végéig, mármint az aktuális mondókám végéig, tette hozzá, tartalmilag így.

„There is no business like the show business” – mondják Hollywoodban vagy a Broadway színházaiban, és nagyon igazuk van, akkor is, ha ezt a közmondást lehetetlenség volna tisztességesen magyarra fordítani a szójáték miatt. Hogy ez miért pont az oltatlansági igazolványról jut az ember eszébe? Oka van annak.

Tegnap rám pirítottak. Mekkora baromság kiragadni a Biblia pedofiliát, homoszexualitást (stílszerűen szodómiát), bigámiát, vérfertőzést leíró részeit, holott a mózesi törvények...

Csak nem nyugszik a magyar kormányfő, kezdenek olyan hiperaktív periódusai lenni, amik korábban kizárólag Kövér Lászlóra voltak jellemzőek: aztán majd a mániás-euforikus állapotot persze depresszió váltja, de hát így jár, ha nem szedi a porokat, amiket a doktor úr írt.

– Mit rejtegetsz a pad alatt, te kis haszontalan?

Azt, hogy nálunk bolond világ járja, tudjuk jól: de bolond a világ a Föld kerekén mindenütt. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, be kell mutatnom a krími öltönyös vízimentőket, mert az ő esetük mutatja be leginkább, milyen irányba kezd megbolondulni ez az egész sárgolyó.

Nézegetem itt a magyar jobboldali sajtó állapotát, és hümmögök. Az egy dolog, hogy nem értünk egyet szinte semmiben sem: az természetes. Az lenne baj, ha egyetértenénk, és ez nem is a jobboldaliság miatt van így. De azokat a szakmai Csimborasszókat, amiket nap nap után meghódítanak, nem hagyhatom szó nélkül.

Mindenki a botrányos tegnapi törvényhozási tragikomédiáról beszél, ami álszent szemforgatással tiporja sárba minden szexuális kisebbség jogait, mintegy mellesleg, gyermekvédelemnek álcázva az uszítást és ez így is helyes – legalább beszéljünk róla, mást úgysem nagyon tehetünk.

Minden érzi a vihar közeledtét, írná Mikszáth (és nem Akutagava Rjúnoszuke, akitől a címet kölcsönöztem). A NATO Kínának, Kína a NATO-nak üzenget, meg-megszólal Németország is, Biden meg Putyin pedig Genfbe készül a holnapi csúcstalálkozónak nevezett dicsőséges csihi-puhira.