Szívem szerint nem foglalkoznék Prigozsinnal, utóbbi időben túl sokat is foglalkoztam vele, de nincs más választásom, ma csupa Wagner-csoporttal kapcsolatos hír esett be, elhallgatni őket vétek volna, és ha nem csak olvassuk, de értelmezzük is őket, sok érdekességre jöhetünk rá.

Azt beszélik a hírszerzők, döntő lépésre, végső csatára készülnek az oroszok, ami aztán hű meg ha lesz, de az sincs kizárva, hogy irgum és burgum. Lássuk be: ez nem figyelmen kívül hagyható hír, főleg, amennyiben tekintetbe vesszük azt is, hogy erre a döntő csatára vagy idén tavasszal, vagy idén nyáron kerül sor, esetleg ősszel, de talán elhúzódhat az ütközet kezdete télig is, még jó, hogy több év

Az egyetlen jó hír ma Iránnal kapcsolatban, hogy helyreállt az ellenőrzött hírek szolgáltatása, a CTP magára talált, és most öt napig újra mehet a munka, mint korábban. Más kérdés, hogy van is miről írni, mert míg eddig azt lehetett mondani, hogy „ha nincsenek tüntetések, nincs mit figyelni”, most akad demonstráció bőven, csak győzzük követni az eseményeket.

Ebben a mai második részben azon fogunk merengeni, hogy az Orosz Birodalmi Mozgalom nevű terrorszervezet próbálgatta-e képességeit december elején vagy figyelmeztetni akarta Európát, hogy sok gonosz dologra képes. Ha még emlékszenek, december elején levélbomba-roham öntötte el az európai ukrán nagykövetségeket és egyéb intézményeket.

Ma az ukrajnai hírösszefoglaló is rendhagyó, de szerencsére nem annyira, mint az iráni volt: annyi történt csak, hogy mivel ma megint hétfő van, az ISW újra elméleti napot tartott, és ez ma különösen érdekesre is sikerült, mert Kateryna Stepanenko és Frederick W. Kagan ez alkalommal a Prigozsin-jelenséget elemezték, nagy alapossággal és részletességgel.

Nos, még ma sem lesz teljesen a megszokott az iráni hírösszefoglaló, ugyanis mint kiderült, a pontos, ellenőrzött adatokat szolgáltató CTP (Critical Threats Project) tényleg úgy döntött, hogy ha nem súlyosbodik a helyzet, csak dióhéjban adják közre a híreket, esetleg egyáltalán nem is közölnek semmit, ahogyan az tegnap is történt.

Ma vegyes lesz a második rész, mert régen volt már ilyen, meg azért is, mert nem nagyon akadt olyan nagy téma, amit teljes írást érdemelt volna, akadt ellenben több kicsi. És nem is lesz olyan nagyon vegyes, mert mindhárom hírben van egy közös vonás: csupa-csupa szakállas emberekről szólnak: Szolzsenyicinről, Ramzan Kadirovról, Kirill pátriárkáról.

Bakhmut környékén nem csitulnak a hadműveletek, hogyan is csitulnának? Mindenesetre Ukrajnának még Szoledar elestével együtt is jobban megéri arrafelé csatázni az oroszokkal, mint máshol, az oroszok meg nem hajlandóak engedni pont most, mikor némi előnyt értek el, így aztán a bakhmuti (jobban mondva: Bakhmut-vidéki) csata akármeddig eltarthat. El is fog.

Ma érdekes iráni híreket hozok ugyanis nincs napi jelentés. Ez nem jelenti azt, hogy váratlan csoda folytán Iránban megoldódtak a problémák, a rial árfolyama egy szintre került a dolláréval, a gáztározók csodával határos módon megteltek és az iráni parlament udvarias kézcsók kíséretében bocsánatot kért az ország hölgyeitől, megfogadva, hogy többet soha nem szól bele az öltözködésükbe – ez csak azt

Úgy néz ki, Ramzan Kadirov nem teljesen érti Putyin szándékait és tévedésben él, mivel valamilyen oknál fogva azt hiszi, hogy Ukrajnában a háború után csecsenek fognak élni, és majd a saria lesz a jogrendszer alapja. Már képzik is a kádikat az ukrán bíróságok élére, csak nem tudom, mit fog ehhez szólni Kirill pátriárka.

Iránban kulminálódni vagy inkább kifulladni látszik a tiltakozó mozgalom, legalábbis a CTP elemzése szerint, ám én magam nem osztom borúlátó véleményüket. A rendszer nem javult meg, sőt, a problémák csak súlyosbodnak, legfeljebb az eddigi tüntetések tűnnek kevéssé célravezető módszernek, ugyanis valódi sikert nem értek el, de a sztrájkok hatékonyabbak lehetnek.

A magyar politika visszatérő dilemmája és oldalak közötti vitája a Nyugat és Kelet között történő állítólagos választás kérdése. („Kompország”-mondta Ady, ugyebár.)

Ezt a mai második részt kezdjük azzal, hogy Oroszországban az állam létrejötte óta mindig a gazdaság egyik alappillére és a közerkölcs fő oszlopa volt a bűnözés, mégpedig a szervezett, mert szervezetlenül nem elég jövedelmező a dolog. Már Ilja Muromec is a Fülemüle zsivánnyal hadakozott a népmesében, és azóta csak annyit változott a helyzet, hogy a kriminalitás jobban elterjedt és népszerűbb tevék

Putyin ölelkezne Lukasenkóval, de a téeszelnök ravasz, megkenekedett hájjal, hogy kicsússzon a medve-ölelésből – most még kicsúszhat, de őszre, meglehet, oda lesz minden egérút, hagynia kell, hogy az országán keresztül támadja meg az orosz hadsereg Ukrajnát, már ha erre egyáltalán sor kerül.

Hogy a végén kezdjem, Irán kormánya teljesen és tökéletesen megőrült. Ennek nem volna különösebb hírértéke, eddig is sejtettük, de a legutóbbi intézkedéseik már nem határosak az elmebajjal, hanem túl is lépik annak határát. Erőszakkal akarják „pacifikálni” a legszegényebb tartományokat, pedig kenyérrel és fűtéssel könnyebb volna, de mintha elfelejtettek volna számolni is.

Ez a mai második rész tulajdonképpen egy rövidítés. Történt ugyanis, hogy a The New Yorker interjút készített Rob Lee-vel, megkérte a világhírű katonai elemzőt, a Foreign Policy Research Institute (FPRI) munkatársát, hogy kommentálja az orosz katonai stratégiában bekövetkezett változásokat. Ez maradéktalanul sikerült is, csak kissé hosszú lett.

Putyin és Lavrov vetélkedője zajlik épp, a „ki tud nagyobbat mondani” kategória versenyét láttuk: az elnök szentpétervári beszédében a mostani háborút azonosítja a Nagy Honvédővel, mivel szerinte mindkettőt nácik ellen vívják, Lavrov majdnem lemaradt, de egy huszáros ötlettel megvádolta a Nyugatot azzal, hogy „az orosz nép kiirtására törekszik” és ezzel felzárkózott a hazugságverseny élbolyához.

Szép nagy, mondhatni méretes tüntetések várhatóak ma és holnap Iránban, de nem is csoda, hiszen az országban kezd most már mindenből hiány mutatkozni, légszennyezettséget, ajatollahot, hidzsábot és turbánt kivéve. Azokból még túltermelés is van, de egyikkel sem lehet fűteni. Nincs gáz, nincs benzin, nincs élelmiszer és legfőképpen: nincs szabadság.

Ha annyi ezresem volna, ahányszor megkérdezték tőlem utóbbi időben, „miért olyan fontos az oroszoknak Bakhmut, mi van ott?” sarokházat talán nem vennék belőle, de jó darabig vígan élhetnék belőle. Egy olvasóm sejtése szerint – ő azok közé tartozik, akik még soha nem kommenteltek ostobaságokat az írásaimhoz – az orosz hadsereg azt hiheti, hogy ott őrzik az ukránok Monomah sapkáját.

Putyin ukázba adta hát az orosz haderőreformot, Sojgu pedig végrehajtja, legalábbis képességei, de főként lehetőségei szerint, ami hogy úgy mondjam, ismerve az orosz gazdaság jelen állapotát, szó szerint bármit jelenthet. A tervek nem lennének eltúlzottak, bár meglehetősen nagyralátóak, mármint akkor volnának reálisak, ha nem az Oroszországi Föderáció, hanem Kína államkincstára állna mögöttük, de