A lengyelországi rakétabecsapódás híre paradox módon az egész világot megrázta, de a háború menetét érdemben nem befolyásolta, amint a monstre rakétatámadás sem gyakorolt rá különösebb hatást. A vérengzés folytatódik, az újoncok (mobikok) hullanak, mint a legyek, a frontvonalak alig mozdulnak és mindenki egyre hülyébb lesz.

Mint tegnap írtam is, lehetett számítani Iránban a tiltakozó megmozdulások felerősödésére, de arra senki sem gondolt, hogy mind számukban, mind intenzitásukban felül fogják múlni az összes eddig tapasztalt országos demonstrációt. Ráadásul sztrájkolnak az iszfaháni acélmunkások és a fél országban bezárt a bazár: erre utoljára 1979-ben volt példa.

Minden képként realizálódik, írtam a Malom legutóbbi, hatvannegyedik fejezetében. Még mielőtt folytatnám, tudni kell, hogy a Malom kétféleképp készül: agyból és csípőből. Mi az, amit keresek? Amiért az eddigi 148 000 szót leírtam?

Én kérek elnézést, hogy megint Prigozsinról szól ez a második rész, de nem nyughat ez az ember, pillanatra sem pihen, és olyan üstökös-szerű pályaívet látszik befutni, amire az orosz történelem folyamán kevés példa akadt, és azok közül egynek sem lett jó vége. Lehet erős, lehet hatalmas, lehet dúsgazdag, de kezd eljutni arra a szintre, ahol már veszélyes lehet.

Ami tegnap igen valószínű lehetőségnek tűnt, mára bizonyosság: az ukrajnai harcok nagyrészt áthelyeződtek a Donyecki Területre, ott lángoltak fel komoly intenzitással, aminek a katonai következményeiről még korai lenne prognózist mondani, de a politikai következményei mindenképpen Prigozsin malmára hajtják a vizet.

Iránban a tegnapi enyhe visszaesés után ma, holnap és holnapután a tiltakozások komoly fellángolására lehet számítani, ami egyértelműen a rendszer újabb agresszív válaszát válthatja ki, ha csoda nem történik – és az még az Iszlám Köztársaságban sem gyakori – melyek újabb tüntetéseket és sztrájkokat váltanak ki, azok újabb hatósági brutalitással járnak majd...

Ha nem csak a napi hírekkel foglalkozunk, hanem megpróbálunk rájönni arra, miért történnek ezek a dolgok, mi a mozgatórugójuk, rövid úton rá fogunk jönni, hogy Oroszország esetében ez egészen egyszerűen megállapíthatatlan. Gyakran logikát keresni is teljesen felesleges az eseményekben, motivációt szintén nem lelünk.

Hétfő van, ráadásul a harctereken sem kritikus a helyzet, tehát lassan már megszokhatjuk, hogy az ISW ilyenkor megint hadtudományi elemzéssel lepi meg az olvasóit a megszokott, nagyon részletes napi jelentés helyett, ami nem is nagy baj, mikor nem történik semmi különös (de mikor igen, annál jobban lehet miatta haragudni).

Khamenei ajatollah még mindig nem látja, mekkora problémával kellene szembenéznie: a legújabb intézkedései továbbra is erőszakosak és elnyomóak, csak épp így hamar odáig fajulhat a helyzet, hogy az elnyomottaknak már nem lesz veszítenivalójuk: és akkor megállíthatatlanok lesznek.

A herszoni kivonulás a jelek szerint mégis hagyott némi nyomokat az orosz néplélekben (abban, igen, amit a putyinhitűek szerint mi, európai gondolkodásúak „nem érthetünk”, igaz, ők sem értik, de ők legalább nem bánják, ők ugyanis hisznek benne), ugyanis felhangzottak miatta bizonyos kritikus hangok.

Iránban most csendesebbek a demonstrációk, de nemsokára újból fel fognak lángolni – a tiltakozás a társadalom minden csoportjára kiterjedt, természetesen a klerikusokat kivéve. A rendszer erre sem figyel: ellenkezőleg, egyre durvább hangnemben szidalmazza a tüntetőket, mintha csak hergelni akarná őket. Valami azt súgja, hogy rossz vége lesz ennek.

A mai második rész csak egy témával foglalkozik, de azzal alaposan, ugyanis kiváló eszmefuttatást találtam a Novaja Gazeta Europában, ami választ ad egy nagyon komoly kérdésre. Azt már tudjuk, hogy kivonultak az oroszok Herszonból. Azt még nem teljesen tudjuk, hogyan tették, sok még a fehér folt, a homályos elem – de a legkevésbé azt tudjuk, hogy miért tették?

Ma kicsit rövidebb lesz az ukrajnai harcterek híreinek összefoglalója, mint az megszoktuk, de oka van ennek: eggyel kevesebb a harctér! A herszoni offenzíva teljes sikerrel járt, a város felszabadult, mégpedig egyetlen puskalövés nélkül, a lakosság megünnepelte, most már igazán csak egy magyar biztonságpolitikai szakértő hiányzik, aki elmesélje, mitől is orosz diadal ez a vereség.

Iránban nem sokat javul a helyzet, vagy legyünk pontosabbak: fikarcnyit sem. Időnként csitul a demonstrációk intenzitása, hogy aztán újra fellángoljon, most már egyre komolyabbak az olaj- és gépipari munkások sztrájkjai is, de Kahemei és kormánya tántoríthatatlanul kitart amellett, hogy kizárólag „külföldi ügynökök” által szított „zavargásokról” van szó.

Érdekes nap ez a mai, mert az Oroszországi Föderáció elveszítette Herszont – jelenleg a város már ukrán ellenőrzés alatt áll – most mégsem gyászol, nem is említi ezt a kellemetlenséget, ehelyett videojátékokat tilt be és gyarmatbirodalomról ábrándozik. Úgy tesz, akár a pópa vasárnap délben: mintha mise történt volna.

Az orosz alakulatok ma reggel öt órakor az utolsó emberig elhagyták Herszon város területét. Ez speciel nem a napi jelentésben van, hanem maga Konasenkov, az orosz védelmi minisztérium szóvivője jelentette be. Azt már nem tette hozzá, hogy búcsúzóul felrobbantották maguk mögött az Antonivszkij-hidat, így befejezvén azt, amin az ukrán tüzérség már jó ideje dolgozott.

Irán vezetése minimum megosztott abban a kérdésben, hogy mihez kezdjen a folyamatos tiltakozásokkal, a tiltakozók már annál kevésbé megosztottak céljaikban: ők a klerikális rendszer bukását, majd egy új, világi államformát szeretnének.

Ma nem nagyon lehet másról írni, mint Herszon feladásáról, tehát ez a második rész teljes egészében erről fog szólni. Előre jelezném, hogy bonyolult kérdésről van szó, tehát aki egyértelmű diadalünnepre vagy gyászra számít, az keresse máshol. A legfontosabb kérdés most az, hogy mi fog történni és főleg: miért?

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin még nem szólalt meg a herszoni kivonulással kapcsolatban – lehet, hogy nem merték neki megmondani, mint Brezsnyevnek azt, hogy meghalt? – mindenki más már igen, és nem kis káosz tapasztalható, elsősorban nem is az orosz csapatok körében, azok ugyanis viszonylag rendezetten vonulnak vissza, hanem az invázió támogatói között.

Ahogy a helyzet kinéz, Khamenei ajatollahnak mintha fordítva járna az esze: azt hiheti, minél rosszabb az iráni népnek, annál jobb neki. Mással nem magyarázható az a keménység, amivel honfitársai ellen fellép és amit még fokozni próbál, ráadásul a külpolitikája is ugyanilyen: nem nyugszik, míg Irán valamilyen komoly háborúba nem keveredik egy nála erősebb állammal.