Most sok mindenről kéne írni, de nem lehet egyébről, csak Charlie Watts haláláról. Igen, a Rolling Stones dobosa tegnap, nyolcvan éves korában, békésen, családja jelenlétében, egy londoni kórházban elhagyta ezt az árnyékvilágot. Már biztos a hír.

Ez a csodák két napja volt. Én kétszer nem hittem a szememnek, először tegnap, aztán ma. Tegnap azért, mert megláttam a Magyar Nemzet interjúját, melyet Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel készítettek, abból az alkalomból, hogy Budapestre készült, és azt hittem: ez vagy az 1952-es Szabad Nép vagy az 1978-as Pravda, csak átírták a neveket.

Sok mindent nem értek én, de a legkevésbé azt a valamit, amit magyar diplomáciának neveznek.

Kollégák, azt mondom, adjuk vissza az ipart, mert online újságból nem fogunk mi megélni. Printből sem, de az online, amiben annyira bízott a szakma, most kezdi megmutatni, hogy nagyon nem az, aminek hittük. Teljesen más kezd lenni, és ezt le is tudom vezetni a Facebook átláthatósági jelentéseiből.

Tudom, hogy valami emelkedettet kéne ma írni, hiszen nemzeti ünnep volt, ha már tegnap nem sikerült szépeket mondanom arról a gyönyörűséges felvonulásról. Mentsen, hogy nem is állt szándékomban, aki a dicséretét akarja olvasni, keresse máshol. Ha ugyan találja.

Csak kimentem. A Várba, majd a Szabadság térre. Ha már tizenkilencedikén belecsöppentem az előkészületekbe, gondoltam, megnézem a végeredményt. Nem minden előítélet nélkül mentem ki, bevallom.

Augusztus huszadika alkalmából folytatnom kell tegnapi írásomat, melyben az ünnepi felvonulás előkészületeit méltattam. Ugyanis időközben lezajlott maga a felvonulás, és igaznak bizonyult tegnapi sejtésem, miszerint az esemény látványvilága nem olyan lesz, mint hittük volna. Hanem még sokkal olyanabb.

Lesz akkor Gellérthegyi Sikló. Egy újabb sétautam egy része kilőve. Meg néhány fa is kilőve, tekintve, hogy a sikló a Rác fürdőtől (Tabán, Hadnagy utca) indul majd, száz métert a föld alatt, ahogy az Origo is írja, onnét pedig ugyan a magasban halad egészen a Citadelláig, de a tartópilléreknek kell a hely.

Megint ott tartunk, ahol mindig. Az ember előkészíti alapos műgonddal a témáját, körbejárja, utánanéz, dokumentál, hátteret keres, fordít és forrásokat kutat, aztán szembejön az utcán egy magenta színű csodaszarvas turulmadárral, és dobhatjuk ki az eddigi munkát, mert ez kihagyhatatlan.

A közösségi oldalak legnagyobb baja nem az, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, az nem baj. Az már inkább, hogy mindenki el is mondja. A legnagyobb pedig az, hogy ezek a vélemények egyforma betűkkel, szedéssel sorjáznak egymás alatt, így a felületes szemlélő – és manapság minden szemlélő felületes! – számára egyenlő értékűeknek tűnnek.

Végtelenül undorító, amit ez a magyar kormány művel. Úgy általában is végtelenül undorító, és nem is róla kellene írnom, hanem a sajtójáról, ami viszont kézivezérlésű, semmivel nem jobb, mint bármelyik „rendszerváltás” előtti pártlap volt, tehát mégis róla írom.

Aki azt mondja, hogy a magyar filmmel bajok vannak, nagyot téved. Soha ennyi film nem készült, nem forgott ennyi kamera, soha ennyi nagyívű produkció ötlete, terve nem sziporkázott a honi filmművészet egén, mint most. Életemben nem hittem volna, de megtörténik: filmre viszik a taxisblokádot is!

Ha már mindenki olyan okos, én se maradjak ki. Természetesen én is outsider vagyok, természetesen én is kontárkodom, ahogy Szele Tomi barátom e tárgyban be is ismerte magáról, annyi a különbség, hogy én nem az „afgán” (mi az?) eseményekre helyezem a súlyt, soha nem az eseményekre, hanem inkább a levonandó tanulságokra.

Azzal kell kezdenem, hogy aki szerint Magyarországnak jobb volna az Európai Unión kívül, azt nagyon szépen kérem, itt hagyja abba az olvasást. Annak ez az írás nem lesz való, csak felidegesíti – ahogy engem a Huxit terve – szóval inkább vigyázzon arra a drága egészségére, maradjon távol.

- Mi ez, kolléga?

Ritka dolog, hogy a Zónán valamire ki kelljen tenni a 18-as karikát, de lám, erre is sor került, mert a törvény, az törvény. Ostoba ugyan, de akkor is kötelező mindenkire nézvést, míg vissza nem vonják vagy helyére nem zökkentik. Ha Nagy Feró megsértette, szíve joga, én nem fogom.

Régi nyarakon. Mert a mostaniakat nem tudom, minek nevezzem. Tessék, Bereményi kontra Juhász Gyula. Meg persze régen minden jobb volt, két okból is, az egyik kétségtelen, és a másik is kétségtelen, de nem úgy.

Mélázik az ember a magyar sajtót olvasgatva és azt látja, hogy az Index büntető feljelentést tett bizonyos szélhámosok ellen, akik a lap külsejét lemásolva csaltak ki komoly pénzeket magánszemélyektől –  ismerős a módszer, sőt, már foglalkoztam is ezzel a társasággal márciusban.

Igazából az emberek többségének fel se kellene ezt ajánlani. Merthogy magától is az. A fehér cápáról persze nekem elsőre nem az jut az eszembe, amiről most írni fogok, hanem Szicília.

Nálunk mindent elsöpörni látszanak a helyi hírek, már amennyire helyiek – az átlagos magyar újságolvasó a Pegasus-botránnyal foglalkozik, a homofóbbá tett gyermekvédelmi törvénnyel, ha ellenzéki, akkor az előválasztással és a körülötte zajló csatározásokkal, mintha nem is volna világjárvány – a konteók meg zavartalanul terjednek.