Nap, mint nap láthatjuk, ahogy felnőtt, önmagukat eltartani képes emberek örvendeznek, ha baj éri őket, ünneplik, ha veszélybe kerülnek – azt tetszik gondolni, hogy ez nem mindennapos dolog? Dehogynem, például a kormánymédiában európai uniós és mindemellé magyar állampolgárok szoktak örömükben csujjogatni, ha az Uniót valami veszteség éri.

Ebben az írásban nem fogom elemezni miféle ember vagy milyen személyiség volt Charlie Kirk. Azt azonban leszögezem, mielőtt belekezdek, hogy mindenféle és bármiféle politikai gyilkosságot helytelenítek. A minimálisan szükségesnél alaposabban a merénylet körülményeit sem fogom részletezni, ugyanis megtette ezt helyettem a világsajtó egésze. Én most a merénylet következményeivel, és csakis a követke

Legyünk pontosak, nem kizárólag a Facebookról van szó, hanem az összes komolyabb közösségi oldalról. Melyek már annyira közszükségletté váltak, hogy a nepáli nép fellázadt, mikor betiltották őket, bár a helyzet nem egészen arról szól, hogy csak a napi mémek és csevegések hiányoztak nekik: ellenkezőleg, sok minden ismerős lesz nekünk az eseményekből, túl sok minden... Lássuk, mit derített ki a Nova

Kamcsatka meg még messzebb. Persze minden attól függ, hogy mitől messzebb: Honolulu Kamcsatkától durván hatezer kilométer, míg az amuri körzet Ukrajinka légibázisa az ukrajnai harci zónától pedig nem kevesebb, mint nyolcezer kilométerre fekszik légvonalban, Kamcsatka és Csukcsföld még messzebbre esik. Innen is tudjuk, hogy nem mindegy: Honolulu vagy Kamcsatka. Más okokból sem az, de ezeket itt és

Kérem, én most nagyon, harsányan, kárörvendően és kissé fülsértően röhögök. Ugyanis a fél világ, de legfőképpen a magyar sajtó „biztonságpolitikai szakértői” bogozgatják ezekben a pillanatokban tulajdon nyakukra ügyetlen ujjaikkal azt a selyemzsinórt, amit maga Patrusev elvtárs küldött nekik, egyenesen Moszkvából, éspedig a feltétlenül kormánypárti, Kreml-barát Komerszant útján.

Nem gondoltam volna, hogy maga Bayer Zsolt lesz az, aki megvilágítja az elmémet egy Marx-idézet kapcsán. Azt mondta ugyanis a szakállas Marx úr vagy elvtárs (bár nekem is van szakállam, de nem akkora, mint neki volt, biztos azért nem értettem a szavait), miszerint az ember a kommunizmusban „reggel vadász, délben halász, este kritikai kritikus”. Ezt már gyermekkoromban is rejtélyesnek találtam.

A huszonegyedik századi autokráciák kezdenek a legsötétebb misztika felé fordulni, igaz, a huszadik századi totális rendszerek mintáját követik – legalábbis így veszi észre Niels Marquard, a Die Zeit kulturális rovatának szerkesztője, akinek írását a The Moscow Times közli. Érdemes pár percet szentelni a gondolatainak.

Ritka dolog, hogy legalább akkora hazug látogasson a Fehér Házba, mint Donald Trump – ha úgy vesszük, kissé udvariatlan is ez a házigazdával szemben – de most mégis megtörtént, mert szükség volt rá. Akárhogyan is nézem, Benny Johnson van olyan simlis kókler, mint az elnök. Csak azért nem nagyobb nála, mert kevesebb a hatalma, de mindent megtesz vezéréért – és mivel ő hazudozni tud a legjobban, ebb

Az ukrajnai helyzet megoldása érdekében lázas semmittevés folyik világszerte. A nagyhatalmak már nem is próbálnak egyezkedni, mióta Trump rájött, hogy az általa szorgalmazott békeszerződés kicsit bonyolultabb szerkezet lesz egy üveggolyónál, Putyin az időt húzza, Hszi Csin-ping üres szólamokat pufogtat – Európa pedig egy nagyon nehezen megvalósítható, talán irreális terven dolgozik, ami a jelenleg

A kínai fővárosban megtartották azt a katonai felvonulást, amit a világ egyik fele várt, másik fele meg tartott tőle, ugyanakkor nem lettünk sokkal okosabbak a látott műszaki csodáktól – ezek a parádék általában amolyan „haditechnikai divatbemutatók”, persze nem az egyenruha szabásáról szólnak, hanem ilyenkor szokták a nagyhatalmak bemutatni a legfrissebb szabású kis (és nagy) csipkés, habos-babos

Így, idézőjelben, ugyanis az, amire Ukrajna és Oroszország között sor kerülhet, csak a nevében lesz béketárgyalás, minden egyéb szempontból inkább szánalmas színjáték, ócska paródiája a valódi diplomáciának, legalábbis a jelenlegi esélyek szerint. Tatjana Sztanovaja, a Carnegie Endowment for International Peace munkatársa összefoglalta az eddig történteket és nem túl optimista.

Donald Trump második elnöki ciklusa elhozta az Amerikai Egyesült Államokba a vérbeli orosz abszurdot. Csisztkák, tisztogatások zajlanak az államapparátusban, koncepciós perek indulnak, emberek tömegét tartóztatják le kitoloncolás céljából, szóval Sztálin most elégedetten csettint a sírjában és szellemujjaival pipára gyújt.

Mint tudjuk, Okoska a többi törppel együtt Aprajafalván él, és maximum Hókuszpókkal gyűlik meg a bajuk, aki azonban van olyan jóindulatú, mint Putyin, és olyan éleselméjű is, mint Trump. De hol laknak azok a minden bizonnyal Okoskától származó törpök, akik a nyugati világból vándorolnak be teljesen vagy majdnem teljesen önként az Oroszországi Föderációba?

Ne tekintsük a Digitális Polgári Köröket vagy a Harcosok Klubját, ezek nevetséges kisvállalkozások. Képzeljük el, hogy a magyar állam betiltja az összes közösségi oldalt, üzenetküldő alkalmazást, csevegőt és elektronikus levelezőprogramot, amit nem tilt be, annak lehetetlenné teszi a működését és cserébe a saját, finoman szólva is alig működő, ám univerzálisnak mondott alkalmazását ajánlja.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak a Washington Post elemzésével kapcsolatban, mely Észak-Korea fegyverkezéséről szól. Az okozza a kétségeimet, hogy ugyan nagyon alapos eszmefuttatást olvashatunk – de csupa olyasmiről, aminek még a létezésére is kevés bizonyíték van, a minőségére, mennyiségére meg egyenesen semmi. De lássuk, mit ír Michelle Ye Hee Lee a rangos világlapban Kim Dzsongun fegyver

Kérem, én most hagytam abba a finomkodást. Ez az a sajtótörténeti pillanat, amikor a Pesti Srácok sikeresen feltalálta a médiában alkalmazható nukleáris lószerszámot és azon nyomban farba is durrantotta magát vele, most pedig körbe-körbe szaladgál és azt kiabálja – gyanúm szerint – hogy remekül érzi magát, pont így akart tenni.

A Meduza és a Der Spiegel érdekes elemzést adott közzé: ha annak idején, még a kilencvenes években felveszik Oroszországot a NATO-ba, most finoman szólva is másként nézne ki a világ politikai térképe. Lássuk először, mit mond a cikk.

Különös, de figyelemre méltó ellentmondásra világít rá a Moscow Times (és eredetileg a The Hill) hasábjain Alexander John Motyl amerikai történész és Oroszország-szakértő. Nevezetesen arra, hogy habár Oroszország Ukrajna elleni háborúja jelenleg mintha a Donbássz hovatartozásáról szólna, a valódi győztes mégis az az állam lesz, amelyik majd elveszíti ezt a régiót. Hogy is van ez?

Körülbelül így kéne kezdődjön egy adás a titokzatos UVB–76 nevű orosz adón. Mely tökéletes értelmetlenségeket sugároz, azonban ettől elég sokan megijednek. Vegyünk egy példát a WIRED magazin írása alapján.

Ha összehasonlítjuk az amerikai és a magyar belpolitikai folyamatokat, kétségtelen, sőt, kétségbeejtő hasonlóságokat vehetünk észre. Mindkét kormányzat legelkötelezettebb hívei, legmegbízhatóbb „harcosai” és szavazói a szélsőjobboldaliak, csakhogy az ő barátságuknak ára van – bár ezt az árat egyelőre mindkét állami vezetés szívesen megfizeti, hiszen egy húron pendülnek a híveikkel. Akkor is, ha id