Valami egészen különleges, nagyívű indulat lephette meg az elmúlt huszonnégy órában a magyar kormányoldal vezetőit, olyasmit érezhettek, csak kicsiben, mint Sztálin, mikor elhatározta a folyók irányának megváltoztatását, vagy mint Micsurin, mikor keresztezte a paradicsomot a káposztával és így feltalálta a teljesen ehetetlen paradicsomos káposztát.

Csehül állunk, nem mondom, illetve bár állnánk csehül, mert az arany Prágában nem csak nagy hagyományai vannak a sajtónak, de szabadsága is. A Fidesz mindeközben születésnapi levelet kapott, olyant, amit nem tesz az ablakba. Viszont Orbán Viktor a kies Taskentben múlatja a csermelyléptű időt bizonyára mérhetetlenül fontos tárgyalásokkal.

„Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.” (Márai Sándor)

Azt hiszem, reménytelenül kezdek megöregedni. Harminc évvel ezelőtt voltam utoljára igazi házibuliban, és az sem sikerült a legjobban: a társaság ugyan kiváló volt, az akkori újságíró-főiskolai évfolyam, csak az egyik ifjú hölgynek támadt egy olyan bohókás ötlete, miszerint kipróbálja az akkor divatba jött könnygáz-spray élettani hatásait a zárt szobában.

Azért lassan már az is öröm, ha rendesen átgondolt, felépített manipulációt, propagandát olvas az ember, és nem merül ki a szerző munkája a szimpla anyázásban. Manapság – komolyan mondom – megsüvegelendő az is, ha fektettek egy kis munkát abba a mellébeszélésbe.

És ha már egy ilyen érdekes, ritka témára bukkantunk, mint a koronavírus. Épp elég baj nekünk, de szerencsére... hogy is mondjam. Van nekem otthon egy huszonöt éves Wertheim páncélszekrényem.

Azért különös dolog ez a vírustagadás, aminek az oltásellenesség és Qanon a szülei, rendszerint kéz a kézben jár közöttünk ez a kis család és szedi az áldozatait. Nyugalom: lehet eltenni azokat a bicskákat, ma nem a magyar vírusszkeptikus bálványokkal és hírekkel fogok foglalkozni, hanem a külföldiekkel.

Aki én vagyok, de ez Önöknek természetesen nem újság. Valójában nekem se.

Persze, megint Orbán Viktor, mindig Orbán Viktor, ma még ráadásul péntek is van, amikor interjúnak nevezett monológokat prezentál a nagyérdeműnek a Kossuth rádióban és azt a sajtónak meg kell írnia. Hát, mivel ma semmi határozottat nem mondott, nehéz a sajtómunkás dolga.

Két hír áll előttem, egyik rosszabb, mint a másik, melyiket válasszam? Választom mindkettőt, úgyis van köztük némi összefüggés. Persze különbség annál több akad, és erre a különbségre nem árt, ha felhívjuk a figyelmet, mielőtt megindul pár százezer peres eljárás.

Hogy rövid legyek: nagyon tessék figyelni, mindenhonnét alakváltó gyíkemberek leselkednek ránk, hadra kelt a Háttérhatalom, minek következtében azonnal ki kell lakoltatni mindenkit, akit csak lehet. Főleg így, járvány idején okos lépés ez. De főleg emberséges.

Nem meglepődni. Én csak duplikáltam e gyöngyszemet. Szógyöngyöt, helyesírási remeket. Nem mi írunk így, nem is ti írtok így, hanem így írnak ők. Olyan ez a gyönyörűség, mint a Grill Internacionál volt a békebeli, bocsánat, átkosbeli Astoriánál, a mai Mekdöglesz helyén.

Ritkán írok ilyent, de most a bőség zavarával küszködöm, annyi hülyeség történt tegnap óta, hogy mindegyikkel nem is lesz módom foglalkozni, a legtöbbjét meg kell hagynom holnapra. Vegyük ma csak a legfontosabbat, ami valódi ritkaságnak számít: ellopták a magyar igazságügyi minisztert.

Megáll az eszem. Vagy az is lehet, hogy metál, már nem tudom biztosan. Most már valóban szeretnék leülni Mark Zuckerberggel egy-két-tizenkét italra, és meghallgatni a véleményét abban a lényeges kérdésben, hogy végső soron szerinte mi a szabad és független sajtó célja.

Ma szerencsénk van, nem tolonganak a szenzációk, a sajtómunkás délután talán szusszanhat kicsit, de addig is nézzünk körül: biztos, hogy nem történt valami fontos? Dehogynem történt, csak nem a valódi, fizikai világban, hanem a virtuálisban.

„Nem vagyok marxista”, írta Szele Tamás barátom egy – Dinnyés Józsi halálához fűzött – posztjában. Mást is írt, általában őt se ússzuk meg röviden, ahogy engem se, neki is felpanaszolták már, nekem is, mindegy, ha valakinek sok, hagyja abba ott, ahol akarja, vagy el se kezdje.

Az ember aggodalommal figyeli a nemzetközi híreket és felteszi magának a kérdést: mi lesz Biden diplomáciai doktrínájának a vége? Azt elgondolkodik rajta kicsit és belátja, hogy nem lesz belőle semmi különös, azt a folyamatot látjuk, amelynek során összecsiszolódnak az alkatrészek. Eltart egy darabig.

Jutúber leszek. Vlogger, vagy mi. Csupa veretes, magyar kifejezés, pártvonalon a Momentum specialitása, biztosan így akarják megnyerni a vidéki szavazókat, fiataltól az idősekig, az idősebb városiakat, különös tekintettel az áruházi polcrendezőkre és pénztárosokra, már persze, akik megmaradnak a járvány után.

Sok pénzről lesz szó ma, nagyon sokról, egészen pontosan kétszáz milliárd forintról, és eléggé meglepő a történet: viszont legalább régi ismerős érintett benne. A Transmashholding, amellyel alig pár hete foglalkozott a Zóna, az egyiptomi vagonszállításokkal kapcsolatban.