A mai második részben körülnézünk kicsit Putyin elnök háza táján. Ez részben szó szerint értendő, a valdaji rezidenciája is érdemel némi figyelmet, másrészt megtudunk némely apróságokat az anyagi és családi viszonyairól, és higgyék el: ez nem intimpistáskodás, van az a szint, ahol már a magánügy is bőven közügy.

A harcok folytatódnak, de döntő összecsapásokról, területi nyereségekről vagy veszteségekről nem beszélhetünk, viszont az orosz haderőreform töretlenül zajlik, mert azt így, háború idején a legjobb lebonyolítani, mikor máskor tennék? Az átszervezések minimum népszerűtlenek, sőt, már van új támadási taktika is, sokkal izgalmasabb, mint a régi volt.

Amint az vérható volt, ma szó szerint hírdömping érkezett a két nap pihenő után újra munkába álló CTP-től, melynek alapján elmondható: Iránban kiújultak a tiltakozások, demonstrációk, és idén még nem látott szintet értek el. Ami nem csoda, hiszen van baj elég, és a legáltalánosabbal – az inflációval – a kormány látványosan nem is hajlandó foglalkozni.

Ebben a mai második részben újból Andrej Szoldatov és Irina Borogan egyik írását veszem elő, azt mutatja be ugyanis a szerző – és az ő nyomán én is – hogy mi a helyzet az orosz munkaerő-piacon így, mozgósítások után és előtt? Mi lenne, hozzák vissza szép alaposan a régi Gulág-rendszert, amit Szolzsenyicintől Dancig Baldajevig és Juz Aleskovszkijig annyian bemutattak nekünk.

Hétfő van, ilyenkor a megszokott harctéri jelentés is épp csak a legfontosabb hírekre szorítkozik, az ISW – ha csak nem zajlanak sorsdöntő események az első vonalban, és most nem zajlanak – ilyenkor elméleti napot tart, és érdemes az írásaikra odafigyelni. Kiderül, hogy a hadtudomány mennyire interdiszciplináris, mennyire összefügg más tudományokkal.

Az iráni rendszer krízise tovább folytatódik, hiszen tegnap óta nem történt semmiféle csoda, ami helyrehozta volna a sok évtized alatt elkövetett hiba- és baklövés-sorozatot, ami az országot jelen, siralmas állapotába taszította. Mondjuk nehezen is lehetne ilyen mirákulumot elképzelni, meglepően sokoldalú kéne legyen, ahogy az ország válsága is kiterjed az élet minden területére.

Ebben a mai második részben érdekes témát fogok kóstolgatni – nagyon mélyen nem megyek bele, ugyanis jelenleg kevés a kutatási anyagom hozzá, akad ugyan, de nem elegendő, hosszabb írást is érdemelne a téma. Az FSZB mágiájáról és mágusairól lesz szó, akik azonban nem is mindig ezoterikus eszközökkel dolgoznak.

Minden jel arra mutat, hogy a „kínai béketerv” nevű diplomáciai-dezinformációs művelet zátonyra futott és elsüllyedt abból a szempontból, hogy Biden elnök egyértelműen elutasította, feltéve azt az egyszerű kérdést, hogy mi köze van Kínának ehhez a konfliktushoz, mely határaitól messze zajlik? Semmi, bár a „béketerv” Ukrajnát magát is ki akarta hagyni a tárgyalásokból, melynek határain belül zajlik

Vasárnap van, a Zóna rutinosabb olvasói már tudják, hogy ilyenkor háztájiban termelem meg az iráni híreket, mert a CTP (Critical Threats Project) pihenőnapokat tart, ma és holnap nem lesz ellenőrzött napi jelentés, de azért iráni sajtó így is van, érkeznek az információk, nem maradunk értesülések nélkül. Legfeljebb a tüntetésekről nem tudok beszámolni.

Tegnap, az Ukrajna elleni orosz invázió évfordulóján épp csak megemlíteni volt időm a jeles napot, de talán jobb is így, mert mára érdekesebb elemzést találtam róla, mint amilyent én magam írhattam volna, ugyanis ennek a támadásnak a következményeit maguk az oroszok mindenképpen jobban látják. Főleg az emigráns, ellenzéki oroszok.

A hivatalos Moszkva meg sem említette az Ukrajna elleni invázió tegnapi évfordulóját, ami bölcs belátásra vall, mert nem igazán lett volna mit megünnepelniük: győzelmeik nincsenek, a frontok állnak, eredményeket nem tudnak felmutatni, inni meg évforduló nélkül is lehet. Medvegyev a változatosság kedvéért most Lengyelországot akarta letörölni a térképről, de róla tudjuk, hogy nem szabad ember felé

Iránban mindig is volt nemzetiségi probléma – ahogyan vallási is, hiszen az ország népei távolról sem ugyanahhoz a felekezethez tartoznak – de a kisebbségi jogok körül most kezd fellángolni a vita, ugyanis bár egyik népcsoportnak sincsenek szeparatista tervei (talán a kurdok egy szűk körét kivéve) de mindegyik követeli azokat a jogait, amelyeket a mostani rendszer tökéletesen semmibe vesz.

Ma egy éve indult meg Ukrajna ellen az orosz invázió (maga a háború de facto már 2014 óta zajlott, csak alacsony intenzitással), tehát mostanáig egészen körülbelül 700 alkalommal írtam le a hírösszefoglalóim szokásos zárómondatát, mely szerint „Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak”. Azért nem 730 alkalommal, mert közben párszor elutaztam és párszor kimaradt a második rész, ahog

Iránban megint a nyomor és a hidzsáb körül forog minden, és az ember eltöpreng: hogy nem képesek az ajatollahok felmérni a makacskodásuk súlyát?

Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy Szijjártó Péter és Orbán Viktor honnan veszi ezt a mostanság oly fennen hangoztatott pacifizusát, mert hogy nem abból a mélyen humánus lelkükből fakad, az is biztos. Persze, hogy nem: Pekingből érkezik, de ott is Moszkvának akar kedvezni – bár első sorban Kínának hasznos.

Kényes időket élünk, mégpedig naptári szempontból. A hadmozdulatok nem utalnak semmiféle különleges orosz készülődésre, mégsem csodálkoznék azonban, ha megpróbálkoznának valamiféle nagy alakítással ma vagy holnap a fronton, ugyanis Oroszországban ma van a Haza Védelmezőinek Napja, holnap meg a háború kitörésének első évfordulója lesz.

Iránban folytatódnak a tiltakozások, tüntetések, mintha már a rendszer is kezdené bevallani, hogy valami nincs rendben, persze, nem őszintén: valami olyan magyarázatot próbálnak rátukmálni a lakosságra, hogy az inflációt Amerika okozza, majd az okozott elégedetlenséget kihasználva az Egyesült Államok szervezi a demonstrációkat is, ők ártatlanok.

A harcok töretlenül zajlanak, körülbelül ugyanott, ahol tegnap, tegnapelőtt, meg azelőtt: mindeközben Putyin is, Biden is beszédet mondtak, Putyinéban több volt az indulat meg a hazugság (amit majd a második részben fogok boncolgatni), Bidenében a velő. Ráadásul úgy néz ki, hogy ha komolyan vesszük a tegnapi Putyin-beszédet, ennek a háborúnak semmi értelme. Szükség se lett volna rá.

A mai második rész még mindig Putyin elnök tegnapi beszédéről fog szólni, bár nem a legpozitívabban. Nem volt kis munka végighallgatni (a moszkvai bojárok közül jó páran küszködtek, hogy belé ne aludjanak, és a vége felé már én is kissé furcsán éreztem magam), ráadásul tele volt olyan állításokkal, aminek az ellenkezője sem volt igaz – na jó, velem lehet beszélni. Az ellenkezőjük igaz volt.

Mindenki készüljön fel ma egy monstre iráni hírösszefoglalóra, rengeteg adattal, ugyanis a CTP csapata véletlenül betévedt a munkahelyére, rápillantott a kihagyott három nap alatt felhalmozódott adattömegre, tompán felnyögött és elkezdte feldolgozni a híreket, egy nap alatt tripla munkát végezve, szóval most egyszerre negyvennyolc tüntetésről kellett beszámoljanak.