Meghallgattam az ún. őszödi beszéd „legmegdöbbentőbb részleteit” (Origo).

Kérem, mi mindent értünk. Sőt, ha a szükség úgy hozza, és igény is mutatkozik rá, félre is értünk mindent, éspedig a kívánt irányban és mértékben értjük félre akár a kisegyszeregyet is.

Azt hiszem, rájöttem, mi a baja Orbán Viktornak. Vagy legalábbis: mi az egyik baja, mert van neki több is.

Nos, ma nem Afganisztánnal foglalkozunk. Nem azért, mert unnánk, nem is azért, mert nem történt ott semmi – augusztus 15. óta mindig történik – hanem azért, mert sürgősen rendbe kell rakni egy apróságot, mielőtt beverik a fejemet egy féltéglával.

Ma két fő téma uralja a közbeszédet, az egyik Ferenc pápa budapesti látogatása, amivel nem foglalkoznék, mert foglalkoznak elegen, a másik Afganisztán jövője. Ne tessenek legyinteni, hogy „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán”, mert fontos lesz az nekünk is, másnak is, mindenkinek.

„Példa a három agy működésére”, írja egy lélekbúvár könyv. Lélekbúvárságból Jung az a nívó, amit még hajlandó vagyok elolvasni, azt se azért, de a megfelelő részletek után a többin akár át is lehet futni, tehát Jung marad.

Sajnos szeptember 11. egy ilyen nap, kikerülhetetlen a megemlékezés, főleg a huszadik évfordulón az: de nem árt azon is elmerengeni, hogy miképpen alakulhattak így a dolgok, ahogy most állnak – mert nem állnak a legjobban.

Egy centralizált kormányzatnak mindig több esélye van a sikerre, mint egy kvázi demokratikusnak. (Azért kvázi, mert ennek még a gondolata is abszurd.) Ez a magyar, kínai, orosz, belarusz, türkmén, üzbég kormányzatra éppúgy vonatkozik, mint az észak-koreaira vagy a tálibra, ha mostanában ez a sláger.

Avagy a fotelforradalmár balladája. Mindannyian ismerjük ezt az embertípust, meg merném kockáztatni, lakik is egy ilyen mindannyiunkban, csak van, akiből gyakran bújik, elő, van, akiből ritkábban: de egy kicsit mindenki billentyűhuszár, aki megfordul a közösségi oldalakon.

Meseország épül minálunk, nem is vitás. Ezer és egy bizonyítéka van ennek, napról napra épül-szépül, éspedig szavakból, legendákból, hazugságokból építik, jaj annak, akinek mer nem tetszeni. Azt odaadják a markolábnak vagy Hétszűnyi Kaponyányi Monyóknak.

Idős katolikus barátném elolvasta „Oltári” című cikkemet a (modern) katolicizmus másik arcáról, mint amit önmagáról kommunikál, és csak annyit tett hozzá, hogy „sajnállak”. Pontosan ezt vártam tőle.

Mivel megígértem, hogy be fogok számolni a Pegasus-ügy minden fejleményéről, így is teszek, bár... az az érzésem a mostani információk birtokában, hogy minálunk nem a legalkalmasabbak jelölték ki a megfigyelések célszemélyeit.

Az emlékezet olyan, írja Viktor Jerofejev, mint a halott gazdája mellé bezárt kutya: először csak vonít, aztán kikezdi a holttestet, majd darabokra tépi. De nemcsak olyan.

Aki azt mondaná, hogy vége van a Velencei-tónak, annak nem volna teljesen igaza. De aki azt mondja, hogy nincs semmi baj vele, az egyenesen hazudik.

Eucharisztikus gondolatok, avagy szentség és szenteskedés.

Első és legfontosabb kötelességem, hogy mindenkit figyelmeztessek, ne lepődjünk meg, ha a mai és holnapi nap folyamán a kormánymédián végigsöpör a tömeges harakiri (jobban mondva: szeppuku), legalább negyvenhét szamuráj lesz majd rituális módon öngyilkos, mint a Csúsingurában.

Schmidt Mária csodálatos levele méltán ejtette bámulatba a magyar közönséget, elvégre nem minden nap intjük óva Angliát, száz évente csak párszor szokás ez mifelénk, és utólag mindig megbánjuk. Bár ezek a szittya intelmek le szoktak peregni az Egyesült Királyságról, és valahogy mi is mindig vesztes pozícióból intjük őket óva.

Előre szólok, bonyolult dolgokról lesz szó, aki nem szeretne az írásra koncentrálni, az itt hagyja abba. Különben most dolgozunk azon, hogy a gondolkodásra és szövegértésre képtelen, ám markáns véleménnyel bíró réteg számára bevezessük a lapfelület más helyén a Teletubbyk korábbi részeinek vetítését, hogy azért valami forgalmat ők is hozzanak.

Lassan már be sem engedik az embert a rosszabb hírű késdobálókba, ha nincs lovagkeresztje. A jobb hírűekbe még csak-csak besurranhatunk plecsni nélkül is, hanem a valódi becsületsüllyesztőkben lovagkereszt nélkül kívül tágasabb. De van is ám becsülete ennek az érdemrendnek!

Miután ma megtudtam, hogy a Facebook vissza kívánja szorítani a politikai jellegű tartalmakat a közösségi oldalon (nem először, és eddig egyszer sem sikerült nekik), erősen vakarni kezdtem a fejemet: hát én most mitévő legyek?