Külpolitika

Jellemző, hogy az év utolsó írását pontosításnak kell szentelnem: két napja megpróbáltam összefoglalni a 2021-es év eseményeit úgy, ahogy – vagy hatvan-hetven komolyabb hír jött össze, de az írás megjelenése óta folyamatosan jutnak eszembe azok a történetek, amiket kihagytam.

Még hogy biszex. (Ezt már tegnap meg akartam írni, csak elfelejtettem.)

Meglehetősen nagy fába vágom most a fejszémet, mert a mai monstre miniszterelnöki sajtótájékoztatót egészen egyszerűen képtelenség összefoglalni tömören és velősen, annyi mindenről volt benne szó és annyi ideig beszélt a váratlanul erőre kapott Orbán Viktor.

Semmiféle gúny vagy irónia nincs ebben. Valóban csodálom. Hallgattam Völner mester régebbi megnyilvánulásait, Borkai mester lebukása előtti megnyilvánulásait, hallgatom néha a többit, Varga Juditot, Semjént, és a tágabb holdudvart, most pár perce éppen Pataky Attilát.

Minden nap tanul az ember valamit, a jó pap esetében ez holtig tart, a rossz papok esetét nem vizsgáltuk: de ma reggel különösen tanulságos irat került elém, kiszivárgott ugyanis a Facebook radikális politikai körökben legendás hírű tiltólistája. Elég érdekes olvasmány, meg kell hagyni.

Mindig meghat, ha nagy emberek keresik a kegyeimet és a figyelmemet. Bár mindig az jut erről eszembe, hogy ha már nálam tülekednek, olyan nagyok azért nem lehetnek.

Kérem, mi mindent értünk. Sőt, ha a szükség úgy hozza, és igény is mutatkozik rá, félre is értünk mindent, éspedig a kívánt irányban és mértékben értjük félre akár a kisegyszeregyet is.

Miután ma megtudtam, hogy a Facebook vissza kívánja szorítani a politikai jellegű tartalmakat a közösségi oldalon (nem először, és eddig egyszer sem sikerült nekik), erősen vakarni kezdtem a fejemet: hát én most mitévő legyek?

„Szabad sajtó”, írja Szele Tamás barátom, de azért rögtön hozzáteszi, hogy „pártoktól szabad sajtó”, a maga kaptafájánál ugyanezt tette Nádasdy Ádám professzor is, amikor rájött, hogy a szinonima rokonértelmű és nem azonos értelmű, majd, ha akarják, az Őrölj, malom 57-ben elolvassák.

Hiába, szegény firkász szándékát nem a boldog Isten, hanem a magyar kormány bírja.

Körülbelül így lehetne összefoglalni a szép, hosszú interjút, amelyet ma olvashattunk a Portfolio hasábjain és ami Szijjártó Péter külügyminiszterrel készült. Esetleg még úgy, hogy „eb ura fakó”, de nagyon másképp sehogyan sem lehet értelmezni.

Kérem, ma nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis valami olyasmit írok meg, amiről egyelőre szinte senkinek nem lehet fogalma – egy olyan leleplezést, ami még meg sem történt. Van rá egy hajszálnyi esély, hogy el is marad, bár egyelőre úgy látom: ellenbotránnyal van dolgunk.

Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.

Mindig mondtam, hogy a kormánymédia három legfőbb baja a megfelelési kényszer, a szakmai képzés hiánya és a nagyon rossz kommunikációs csatornák, így alakulhatott ki az a különös helyzet, hogy a Pesti Srácoknak elfelejtettek szólni, miszerint Magyarországnak van külpolitikája, diplomáciája is.

Nincs mit szépítenünk a dolgon: a tegnapi nap a teraszozásról szólt, minek következtében a mai napon is beszélnünk kell róla.

Valami egészen különleges, nagyívű indulat lephette meg az elmúlt huszonnégy órában a magyar kormányoldal vezetőit, olyasmit érezhettek, csak kicsiben, mint Sztálin, mikor elhatározta a folyók irányának megváltoztatását, vagy mint Micsurin, mikor keresztezte a paradicsomot a káposztával és így feltalálta a teljesen ehetetlen paradicsomos káposztát.

Ritkán írok ilyent, de most a bőség zavarával küszködöm, annyi hülyeség történt tegnap óta, hogy mindegyikkel nem is lesz módom foglalkozni, a legtöbbjét meg kell hagynom holnapra. Vegyük ma csak a legfontosabbat, ami valódi ritkaságnak számít: ellopták a magyar igazságügyi minisztert.

–