Gaál Péter: Orosz technikai államcsőd

Azaz fizetne, de azért nem tud, mert ki van zárva a hitelezői bankrendszeréből. Első hallásra észveszejtő nagy öngól. Kölcsönadok neked, és amikor megadnád, büntetésből valahogy megakadályozom, mert haragszom rád. Ki büntet itt, és kit? – csodálkozik az Olvasó.

Ha ez ilyen egyszerű volna.

Nem vagyok pénzügyi szakember, tehát csak találgathatok. Itt úgyis mindenkinek megvan a véleménye mindenről, a hozzáértés az utolsó feltételként se merül fel. És ez még csak nem is a véleményem, csak dilettáns találgatás. Ha nem helyes, hamu fejemre.

Ha a kapitalista Nyugatot a profit mozgatja, jó pár száz éve, és a politika nem szeretem-nem szeretem, illetve etikai alapon működik, akkor fel kell tennem, hogy az ottani döntéshozók sem saját zsebüknek nem ellenségei, se nem síkhülyék, de még az Üdvhadsereghez is kevés közük van. Felhalmozott tőkével viszont el vannak látva, tehát nem valószínű, hogy az orosz államadósság törlesztésének a csúszása bármit is megingatna náluk. Jelen pillanatban Ukrajna „megsegítése” is deficites vállalkozásnak tűnik, az ehhez hasonló világháborús brit kölcsönbérlet (amikor első körben kiszuperált amerikai hadihajókat adtak át Nagy-Britanniának) is az lehetett volna, ha az „angolok” elvesztik a háborút, illetve ameddig nem törlesztenek, de nem, nem vesztették el, és törlesztettek. Olyannyira törlesztettek, hogy ha valaki ott ki lett volna zárva a hírekből, a bombázások elmaradásán kívül sokáig fel se tűnhetett volna neki, hogy vége a háborúnak.

No de ha mégis? Azaz mégsem? Ollan nem volt lehetséges. „Könnyű ezt így utólag megmondani!” Könnyű, de akkor is csak a térképre kellett ránézni. A szabadkőművesek is türelmesek, már fél évezrede várnak, és apránként... Most megzavarhat minket Kína, ha nem tudnánk, hogy a kínaiaktól az utolsó dolog, amit egy orosz remélhet, az az önzetlenség. Illetve bárki, de a kapitalista, mint fentebb megbeszéltük, nem ilyenekben gondolkodik. Kína lehet ideiglenes szövetségese Oroszországnak, azonban sajnálatos módon egyben a szomszédja is, mégpedig nem túl kellemes szomszédja, ha akár a szovjet időkig megyünk vissza, és miután letudta a maga restanciáit, mondjuk Tajvant, még kellemetlenebb lesz.

Nyakamat rá, de minimum egy nagy Lindt tejcsokit. Kettőt. Hármat. Tulajdonképpen akármennyit. A szomszédság, bár néha akadnak nyájasabb időszakok, mindig török átok is egyben.

Kínai fejjel ugyanaz a felállás, mint mindaddig, ameddig maguk is érintetté nem váltak, orosz fejjel a német–brit/francia szembenállás volt. Vagy később japán fejjel a német–szovjet/amerikai.

No de most mi is van az orosz államadóssággal? Az kérem olyan, mint Iulius Caesarnak volt március idusa, amikor teltek-múltak az órák, és még mindig nem történt semmi: eljött, de még nem múlt el, mondta neki a jós a fáma szerint. Ez se múlik el. Olyannyira nem múlik el, hogy még kamatozik is, és ha vége a büntetésnek, egyszerre válik esedékessé, kamatostól. Fájóbb lehet, mintha mi se történt volna. Vagy közvetlenül, vagy közvetve.

Fizetni kell, Izabell.

És ha nem? Ha behúzzák a féket, ahogy a cári adósságok tekintetében 1918-ban a bolsevikok behúzták? Ha egyszerűen nem fizetnek, és ezt deklarálják is? Hát annak hosszú távon körülbelül olyan következményei lennének az életszínvonalra nézve, mint a Szovjetunióban voltak. Nem biztos, hogy jót tennének a közmorálnak, megtetézve egy támadó háborúval, amit sehogyan se lehet védekezőnek beállítani. Már a mostani szankciók se tesznek jót, pedig még csak négy hónap telt el a háború kezdete óta. De hogy is volt azzal a cári adóssággal? A szovjet időkben sehogy, közben meg volt egy második világháború, amikor a hitelezők átmeneti szövetségessé váltak, kivéve persze az első világháborúban még szövetséges Japánt, aztán jött a szovjet nyomor, majd... majd fizetni kezdtek. Kicsit későn, 1996-ban, de ez a lényeget nem érinti.

Van olyan helyzet, amikor az egészséges fejbőr is korpásodni kezd. Hát még a beteg.

A buta és moralizáló kapitalisták körülbelül úgy buták és moralizálók, mint egy hajdani üzleti partnerünk, aki hivatalos tevékenysége mellett egy khmmmm.... nem hivatalost is folytatott. Körülbelül ugyanazt, amit Tasnádi mester, csak ő nem ezen bukott meg. Szigorú visszafizetési határidőkkel nagy összegű kölcsönöket adott rászorulóknak, a házukra tett jelzálogjoggal, mint biztosítékkal. Aztán amikor eljött a visszafizetés napja, az ügyfél is jelezte, hogy fizetne, egyszerűen eltűnt.

Másnap- vagy harmadnap került elő, és vitte a házat.