Gaál Péter: Prágai ősz

És pekingi tavasz, kajánkodik az Olvasó. Ha élt már, és emlékszik még a nyolcvanas évek popzenéjére, hozzácsaphatja a magyar nyarat, de azt valahogy, mármint a következőt, tudja Isten, nem jó szívvel várom. Ha pekingi lennék, a tavasz gondolatától is ráznám a lábam, mindenesetre.

Prága adott.

Moszkván és Tiranán kívül csak ebben az európai fővárosban nem jártam. Hát most már igen, bár még csak folyamatban. Azért az első benyomás már megvolt, és az többet nyom a latban, mint az összes utána következő, legalábbis megadja a csalóka prekoncepciót. Egyelőre beérem vele, és a mély tudatlansággal.

Úgyis szeretek találgatni.

Csehül érzem magam. Szegény Arany, Isten nyugosztalja, hogy utálta a cseheket. Cseh földben a király, cseh földön űl a rab. Toldinak azért jól jött a cseh vitéz. Ha nem jön, illetve nincs, a legjobb esetben is mehetett volna vissza a mezőgazdaságba. Én azonban sokkal jobban szeretném legalább pár órára még csehül érezni magam, mint magyarul.

Sokkal jobban.

Pedig mélyebbről indultak, mint mi. Jó, nekünk ott volt Trianon, de nekik München, majd Heydrich és a protektorátus, Lidice, a szocializmus, rosszabb kiszerelésben, ez csak félvidám barakk volt, inkább szomorú, aztán 68', abban már mi is ludasok voltunk, végül 93' január 1, nálunk az óra már harmadik éve ketyegett akkor. Biztos vagyok benne, hogy itt is létezik korrupció, egyéb anomáliák, Dunaszerdahely cseh kivitelben, itt is lopnak az uniós pénzekből, vagyis loptak, de...

... valahogy mégis. Valahogy az a kevéssel több, amit nem, sokkal többnek látszik. Szlovákiában is többnek látszik, tessék megnézni mondjuk Kassát, de itt nagyon többnek látszik.

Itt inkább kolbászból van a kerítés, mint dolomitból.

Én nagyon szeretem Bécset, de ez eddig szebb. Sokkal szebb. Budapest nem is hasonlítható hozzá. A legszomorúbb, hogy hasonlítható lenne. A világ egyik legszebb városa lehetne az is, ha nem Hamupipőkeként bánnának vele. Horthynak se volt a liblingje, de ő aztán békén hagyta. Horthy Bécsben kikupálódott, eleve máshonnan is indult, mint a most uralkodó parvenü.

Prágában nincs mocsok, még a negyedik kerületben sem, ahol lakunk, és legfőképp nincs az a végtelenül sivár betongiccsözözön, ami a budai Vártól kezdve a legutolsó olyan zugot is jellemzi, vidéken is, ahová a Fidesz bedugja disznóormányát. Az a papírmasé összegányolt patyomkinfalu, aminek egyetlen valódi célja a lopás.

Nincs a levegőben egy egykor volt világváros bomlásának szinte mindenütt érezhető mellékterméke, a mindent átható ürülékszag.

És a látogatók. A turisták. Azok, akiket ez a város vonz, és akiket jelen állapotában az a város vonz. Hozzánk hányni járnak egy hetedik kerületi utcasarokra, inni, azt egyre többet lehet a rekordsebességgel a teljes elértéktelenedés felé rohanó forintra váltásból, tessék megnézni a Vár utcáit este, nincs ott senki, a Belvárosban is jószerivel csak ülnek, vagy ülőhelyet keresnek, aztán tessék megnézni a prágai belvárost. A házakat, a térköveket, a műemlékeket. Nem a giccsboltokat, olyanokkal Barcelonától Rómáig minden tele van, hanem en bloc az egészet. És a vendégeket. A vendégek tömegét, szemben budapesti megfelelőikkel és azzal a kongó ürességgel, ami azokat a helyeket jellemzi, ahol nyüzsögniük kéne. Ehelyett daruk nyüzsögnek, a Mészáros-birodalom végrehajtói, és a komák által kivezényelt rendőrők. Más senki és semmi, csak a tarvágások, hogy a fák helyét halálra ítélt szőlőtőkék és gyümölcsösök vegyék át, részéül a hamis hely, hamis kor, hamis eszközök hamis triászának.

Nem tudom nem elfelejteni. Pedig szeretném, tényleg szeretném, legalább arra az öt percre, amíg a Károly-hídról az alatta csobogó Moldvát nézem. Vltavát, pardon.

Hiszen itt csehül vagyunk, hála Istennek, ha csak holnapig is.