Gaál Péter: Végtelen háború

„Az orosz nép készüljön fel az örök háborúra”, üzente Putyin a 444 szerint.

Nem pontosan ezt üzente, azaz nem ezt üzente, de mindegy. Ilyenkor előjönnek a tudatalatti fóbiák, hogy kiben mi ragadt meg... régen. Akár Putyinban is, bár minden valószínűség szerint más szavakat használt.

Valaki azonban nem használt más szavakat: Hessler ezredes Konradnak, a „legényének” A halál ötven órájá-ban. Pont tíz éves voltam, amikor ötvenhat évvel ezelőtt bemutatták, és csak egyszer láttam, de én is megjegyeztem. Most szó szerint idemásolom a párbeszédet:

– Mégis megnyertük a háborút! (Konrad)

– Nem. (Hessler)

– Elvesztettük?

– Nem.

– Nem értem. Nem nyertük meg, de nem is vesztettük el? Mi a helyzet, ezredes úr?

– A lehető legjobb. A háború folytatódik!

– Meddig?

– A végtelenségig!

Talán a forgatókönyvíró és a rendező ismerte Hitler keleti frontot illető hosszútávú elképzeléseit. Ha már a korabeli harckocsikat nem ismerték, mert különben legalább valamelyest átdekorálták volna a rendelkezésükre álló roncsokat Tigrisekké, Királytigrisekké (ezek egyébként valóban egy benzinkutat fogyasztottak rövid távon is) és/vagy Párducokká, de nem. Tíz éves kisfiúként persze mit érdekelt engem ez.

Tehát talán ismerték a Hitler „asztali beszélgetéseiben” felvázolt lázálmot arról, hogy mi lesz a Volgáig történő előrenyomulás, majd (ha már elsőre nem sikerült) Moszkva elfoglalása után. Továbbnyomulás az Urálig. És aztán? Ha az oroszok behátrálnak az Urál mögé, ahová egyébként az üzemeik nagy részét már az első háborús évükben áttelepítették, és onnét folytatják a harcot? Még tovább nyomulás, a szibériai Ázsiába? Dehogy, legyintett a Führer. Itt megállunk. De ha az oroszok nem kötnek békét, és állandósul a háború... évekig, évtizedekig... Az a jó, mondta Hitler. Az ébren tartja a német népet. Nem fog elpuhulni.

Félretéve az összes egyéb körülményt, amelyek azt a csacskaságot, hogy ez ilyen egyszerű lenne, miközben az egész, gazdaságilag irtózatos fölényben, németekkel per pillanat hadiállapotban levő ellenséges angolszász világ malmozik, oda helyezik, ahová való, egy gáztámadást elszenvedett első világháborús őrvezető kórágyára, tehát félretéve mindezt, játsszunk el a gondolattal. Hogy mi történne. Történt volna. Hát körülbelül ugyanaz, mint az amerikaiakkal Vietnamban, velük és az oroszokkal Afganisztánban, mint ami a szétszabdalt Kurdisztánban fog történni (más országot nem merek említeni a Közel-Keleten), vagy ami... pont ott. Ukrajnában. Mert ez a fegyveres ukrajnai konfliktus még a legújabb korban se most kezdődött. A gyökerei pont Hitler fentebb olvasható álmodozásának az idejére datálhatók. Akkor Ukrajnában nagyjából ugyanaz a helyzet alakult ki, mint ami pár év múlva a Közel-Keleten: mindenki harcolt mindenki ellen. Utóbbi helyszínen a zsidók az arabok és angolok ellen, az arabok a zsidók és angolok ellen, az angolok az arabok és zsidók ellen, persze némi átfedésekkel, ilyen volt a máig meglévő Arab (jordániai) Légió (későbbi nevén Arab Hadsereg), amit akkor az angolok képeztek ki, eleinte angol tisztek is vezették, és ami a hatvanhetes hatnapos háborúig, amiben Kelet-Jeruzsálem ostromakor szétverték, az arab világ egyetlen ütőképes katonai alakulata volt. Visszatérve Ukrajnára: a német támadás után megalakult Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) egyaránt harcolt a német és szovjet reguláris hadsereggel, valamit a szovjet partizánokkal, amazok pedig velük és egymással (a szovjet SZTAVKA, Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása által irányított partizánok a szovjet hadsereggel természetesen nem), ennek pedig a német hadsereg kiesése sem vetett azonnal véget. Kötve hiszem, hogy a német telepesek Oroszországba kívánkoztak volna, különösen nem az Ural közelébe. A német landserek (gyalogos katonák), akik pár hónap oroszországi háborúskodás után már heil hitler! helyett Ein Liter-rel köszöntek, aztán végképp nem. Személyes érintettségeknél a Drang nach Osten egy fikarcnyival se volt több felmondandó szlogennél. Akart a hóhér odamenni a farkasordító orosz télbe és állandó életveszélybe. A kevésbé farkasordító lengyel téllel a dél-tiroli osztrák-németeket még be lehetett húzni a csőbe, még a Volgánál is laktak (1941. szeptemberi kitelepítésükig) németek, de az Urálhoz már a porosz gyomor is kevés. (Dél-Tirol az első világháborút Ausztriával lezáró saint-germaini békeszerződés után Olaszországhoz került, és ezen Mussolini német szövetségese olyannyira nem akart változtatni, hogy kifejezetten szorgalmazta a Birodalomba való áttelepülést, azt azonban nem kötötte az érintettek orrára, hogy ez nem Németországot, hanem a lengyel Főkormányzóságot fogja jelenteni.)

És ezek a kemény, fegyelmezett, múlt századi porosz drillen nevelkedett németek voltak, nem a mindenkori oroszok, akik egy esetben hajlandók önként és dalolva meghalni, ha a hazájukat védik. Az idő előtti meghalás egyéb módjait ugyan nem vetik meg, de azok, legalábbis az élvezeti stádiumban kifejezetten kellemesek és kockázatfeledtetők tudnak lenni. Az orosz katona azonban még a hazáját védve se azért jó, mert jó, hanem azért, mert sok van belőle.

Vagy legalábbis volt.

Nem voltunk mi olyan nagy hadművészek, nyilatkozta egy második világháborút megjárt orosz tábornok nem is olyan régen. „A saját vérünkbe fojtottuk a németeket.” Ez a legnagyobb szovjet katonasztárra, Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsallra is igaz, akiről még a Wikipédia is azt írja, hogy „a második világháború egyik legjelentősebb stratégája”. Ha Zsukov megjelent egy frontvonalon, azt el kellett titkolni, mert mindenki eszét vesztve dezertált volna, ha idő előtt megtudja. Zsukov híres volt az emberi élet semmibevevéséről. Még a többi szovjet tábornoknál is híresebb, pedig azok se voltak aggodalmaskodó filantrópok. A zsukovi aknamező-tisztítás például úgy nézett ki, hogy az aknamezőn a gyalogságot egyszerűen áthajtották. Ungváry Krisztián is leír egy hasonlót: a Dunán átkelő szovjet csapatokat minden tüzérségi fedezet nélkül pakolták tutajokra, amikor egy tutaj legénységét lemészárolták, megrakták a következőt, és így tovább, ameddig a védőknek el nem fogyott a lőszerük. „Most kezdek félni”, súgta egy magyar huszár a szomszédos német bajtársának. „Mert ha ezek a saját embereikkel így bánnak, hogy bánhatnak az ellenségükkel?” Ha nem halt meg, de szerencsétlenségére fogságba esett, megtudta. Ez pedig nem a múlt. Csak egyetlen nevet írok ide:

Bucsa.

De akkor a szovjeteket az egész világ segítette. Pénzzel, paripával, fegyverrel, katonával. Vérük is volt elég a belefojtáshoz, a szövetségbe forrt, szabad köztársaságok jóvoltából. Mára mindez némileg módosult. Pont annyira, amennyire Hitler álmai is módosultak a valóságban.

Nem lesz az örök, daragije továrisi. Hosszú lehet, de örök aztán nem. És nem kívánom a német kolléga végét a kései orosz utódnak, illetve ha ez az ára, és mégiscsak vérbe kell fojtani ezt a háborút, hát...

... üsse kő, legyen vér. De legyen az a vér az övé.